A város története

Salgótarján Nógrád megye legnagyobb városa és egyben megyeszékhelye is. Lakóinak száma mintegy ötvenezer. A Tarján patak és a Salgó patak partján északi irányban szûkülô völgyében helyezkedik el, a Karancs - Medves hegység és a Cserhát észak-keleti nyúlványai között, kétszázötven méter tengerszintfeletti magasságban.

Neve a Honfoglalás korába nyúlik vissza: a "salgó" régi magyar szó (jelentése: fényes) a "Tarján" pedig az ötödik honfoglaló törzs neve.

Azt mindenki tudja, hogy Salgótarján számottevô múltja mintegy 150 évre nyúlik vissza. Ha mint várost vizsgáljuk, akkor viszont csak 70 esztendô távlatáig lehet visszanézni. Ha arra gondolunk, hogy a város, mint organizmus, mint épített környezet, mint normák és eredendô igények ötvözete mióta létezik: nos akkor csak három évtizedig kell az idô naplójának lapjait visszapörgetni. Ez a számolgatás természetesen csak akkor szükséges, ha Salgótarjánt olyan történetiségében kialakult és fejlôdött városokkal kívánjuk összevetni, mint Székesfehérvár, Veszprém vagy Gyôr. Erre azonban nincs szükség, hiszen a város sajátosságai, adottságai teljesen egyedivé, önmagában vizsgálandóvá teszik Salgótarjánt.

Ha a Salgói Vár vagy a Karancs, esetleg a Pécskô csúcsáról körülnézünk, azonnal egyértelmûvé válik - az eredendô szépségen túl - milyen változatos táji környezet alakult ki, milyen földrajzi adottságok határozták meg a település hajdani létrejöttét. Ami azonnal feltûnik: a sok hegy, a változatos térszíni formák, a hegyek és fennsíkok váltakozása. Ez utóbbiak közül legnagyobb a Medves fennsík, amely északról és keletrôl határolja a várost.

Rendkívül hiányosak az ismereteink a középkori faluról.

Valójában a szórványos birtoklástörténeti adatokon kívül semmi mással nem rendelkezünk, így legfeljebb a magyar történettudomány által feltárt általános helyzetképet tudnánk felidézni. Minden bizonnyal semmi olyan más dolog nem volt itt, amely egy átlagos jobbágyfalutól eltérô képet, életmódot alakított volna ki.

A 17. század közepétôl kezdôdôen gyarapodik a számuk, de messzemenô következtetésekre nemigen juthatunk. 1647-ben malom és kovácsmûhely volt a faluban, de a falu létszámáról nincs ismeretünk. Csaknem három évtized után, 1674-ben készült az elsô fennmaradt Canonica Visitátó, amelybôl kiderül, hogy Salgótarjánnak 247 lakosa volt. A falu közepén állt a nagy, tágas plébániatemplom. A templom, illetve annak elôdje már a 13. század óta ezen a helyen állt, s mint ilyen, korokon átívelô közösségszervezô szimbólum is volt. A plébánia épületét jó állapotúnak írták le, amihez istálló, pince is tartozott és sövénykerítése volt. A török háború utolsó szakasza, fôleg az 1682 évi füleki ostrom ezt a kis lélekszámú falut sem kímélte, elhagyatottá vált a település. Egy évtized múltán kezdôdött meg az újjáépítés és a benépesítés. A 18. század elején gróf Wolkra Ottó, majd a Szluha család lett a falu birtokosa. Tôlük vette meg 1748-ban Jankovich Miklós septemvir a salgói uradalmat (faluval együtt), s a Jankovich család lett csaknem egy évszázadig a település fejlôdésének, életének a meghatározója.

Az újratelepítés után csak lassan nôtt a falu lélekszáma. 1755-ben is mindössze 268-an éltek itt. A falu lakosai jobbágyok és zsellérek voltak, és mellettük megjelent az ipari foglalkozási réteg képviseletében a molnár, a kovács, majd a zsidó kereskedô is.

Ebben az idôben írta le a településrôl a vármegye tudós jegyzôje, Radványi Ferenc a "kenyeretlen Tarján" elnevezést, amely évszázadok alatt igencsak kedvelt minôsítés lett.

A 18. század közepi Salgótarjánról, a faluról már több ismeretünk van.
A jobbágyfalu még semmivel sem tûnik ki a környék települései közül. Sôt 808 lakosával az aránylag kisebbek, jelentéktelenebbek közé tartozott.
Területének csaknem 95%-a a Jankovich család birtokában volt. A falu képe ekkorra alapjaiban a máig érvényes elhelyezkedési rendet mutatja.
A hosszú ipszilon alakú völgyben húzódtak meg a házak, helyenként teljesen feltelepülve a domboldalakra, illetve az oldalvölgyekre. Ekkor még gyakorlatilag két részre oszlott a település.

Az egyik a Tarján patak völgyében húzódott meg a mai fôutca (Rákóczi út) vonalán, a másik a mai nyugati városrészben a Meszes lábánál, a Karancsaljai út környékén. Kialakult a Pécskô út elôdje is 20-30 lakóházzal.
A Pécskô utcától az Arany János útig terjedô területen kezdett formálódni a fô utca képe.

Salgótarján mai története a múlt század közepén a barnaszén felfedezésével kezdôdik, ekkor emelkedik ki a település a jelentéktelen jobbágyfalvak sorából.
A barnaszénbányászat 1850 körül indult meg a leendô várostól mintegy 10 km-re lévô Inászó pusztán, így a szénbányászat és az erre épülô ipar központja szinte természetszerûen Salgótarján lett.
Ez a város jelentette 1867-tôl 1871-ig a Budapestrôl az északi bányavárosok felé futó vasútvonal végállomását - a vasutat késôbb Losoncig, illetve Rutkáig építették ki.

A város 1950-tôl a megye székhelye lett, ekkor indult meg a városépítés, melynek máig is tartó legjelentôsebb szakasza az 1960 -as évek elején kezdôdött az elavult városközpont újjáépítésével.

Salgótarján honlapja