Kulturális élet

Idegenforgalom A múzsák városa
Sport E´s a város él...


Idegenforgalom

Salgótarján Nógrád megye ipari, közigazgatási, kereskedelmi és kulturális központja. A város szinte napról-napra változik. Megmutatkozik ez a változás a közmû-, víz-, energiaellátás és a kereskedelem fejlôdésében is. Salgótarjánban négy szálloda van, több mint ötszáz férôhellyel. Sokoldalú szolgáltatásával kiemelkedik közülük a Karancs Hotel, ami a város központjában van. A növekvô idegenforgalmat érzékelteti, hogy Salgótarjánban az 1000 lakosra jutó összes kereskedelmi - ezen belül a szállodai - szálláshelyek száma 1980-ban meghaladta az országos átlagot. A város múltja, pezsgô jelene és földrajzi környezete predesztinálja is Salgótarjánt az idegenforgalomra, hiszen a környezô hegyek a túristák és a téli sportok kedvelôinek paradicsomai, s a környék gazdag palóc népmûvészeti emlékei ugyancsak okkal vonzzák az érdeklôdôket. A megye területének jelentôs részét hegyek borítják. Nem messzire fekszik Nógrád megye határától az ország legmagasabb hegycsúcsa, a Kékes. Az itt élôk számára különösen öröm az évrôl-évre megrendezendô nagyszabású események sorozata: a Tarjáni Tavasz, a Salgó Rally, az Ugrógála és a Dixiland fesztivál melyek egyre több túristát vonzanak a palóc fôvárosba. Eleven a város mûvészeti élete. Az itt élô mûvészek közül Czinke Ferenc grafikusmûvész neve az ország határain túl is ismert. A város kulturális intézményhálózatát az értékmegôrzésre való határozott törekvés jellemzi. A központi szerep a városnak térszerkezetileg is a centrumában elhelyezkedô, József Attila Mûvelôdési Központnak jut. Itt zajlik a színházi, zenei élet legjava, üvegcsarnoka gyakran ad helyet kiállításoknak, bemutatóknak, de a klubszerû tevékenységi forma, a kisközösségek létének infrastrukturális háttere is ideköthetô. Az intézmény nevéhez fûzôdik a város egyik legjelentôsebb kulturális eseménye a Tarjáni Tavasz programsorozata, és az ennek keretében zajló európa hírû Nemzetközi Dixieland Fesztivál. A József Attila Mûvelôdési Központ gondoskodik arról, hogy a város amatôr mûvészei is kiállíthassák munkájukat egyszer egy évben. A múzeumban képzômûvészeti galéria is helyet kap, amely az egyedi rajznak kíván otthont adni, a salgótarjánihoz hasonló föld alatti bányamúzeum pedig csupán két helyen található Európában. A Nógrádi Történeti Múzeum értékmentéssel, hagyományápolással és színvonalas kutatómunkával is foglalkozik. Képzômûvészeti galériaként színhelye a Tavaszi Tárlatnak és 1982-tôl az Országos Rajzbiennálénak, amelyek az országos képzômûvészeti élet szerves részét képezik.

Múzsák otthona

Salgótarján mûvészeti életét az utóbbi évtizedekben a legmagasabb szinten a képzômûvészet reprezentálja: Czinke Ferenc, Földi Péter, Hegedûs Morgan, Hibó Tamás, Iványi Ödön, Lóránt János, Mészáros Erzsébet, Mustó János és mások nevével fémjelzett számos hazai és nemzetözi sikert ismerhetünk el. A belvárosi séták meghökkentô és lenyûgözô meglepetése a XX.századi magyar szobrászmûvészet páratlan - talán más városban nem található - szabadtéri "kiállítása". Borsos Miklós, Kalló Viktor, Kerényi Jenô, Melocco Miklós, Somogyi József, Tar István, Varga Imre és legújabban Asszonyi Tamás, Szabó Tamás, Bobály Attila tette le itt névjegyét. A zenei élet a negyedszázados múltú Salgótarjáni Szimfónikus Zenekar, a Liszt Ferenc Kamarakórus mellett számos kamara- és amatôr együttes jóvoltából nagyszámú közönség részvételével zajlik. A népzenei hagyományok, a folklór ápolása, az utánpótlásnevelés a PRO ARTE-díjas Nógrád Táncegyüttes és az ôt kisérô DÛVÔ népzenei együttes munkáját dicséri.

Sport, nemzetközi kapcsolatok
Salgótarjánban - régebben elsôsorban a labdarúgás jóvoltából - a sport mindig is közügynek számított, lelkes szurkolótábora zajos sportközéletet élt. Bár ma is a labdarúgás a legnépszerûbb sportág, emellett az NB I B-ben játszó férfi kosárlabdacsapat és az NB I alsó ágában szereplô férfi teniszcsapat eredményei, s az ökölvívók, sportlövôk, atléták, vívók, kézilabdázók sportsikerei is sok nézôt vonzanak. A város jelenéhez, idegenforgalmi arculatához ma már szervesen hozzátartozik két kiemelkedô sportesemény. Az egyik a Salgó Rally több tízezres tömeget mozgató autóversenye, amely a magyar autósport nevezetes programja, az elmúlt években több alkalommal az országos futamok közül az év legjobb futamának minôsült. A másik a nemzetközi atlétikai világban az egyedinek, sajátos hangulatúnak számító Salgótarjáni Ugrógála, amely a Fô téren zajlik magasugrás és rúdugrás versenyszámokban. Világhírû atléták sora tette emlékezetessé az elmúlt 10 év versenyeit. Elsôsorban a sport és a kultúra követei építik és erôsítik azokat a nemzetközi kapcsolatokat, amelyek Gliwicével (Lengyelország), Valencienessel (Franciaország), Doncastellel (Anglia) és Nackával (Svédország) alakultak ki. Városi szinten az együttmûködés szélesebb lehetôséget kínálva kötôdtek testvérvárosi kapcsolatunk szálai a szlovákiai Besztercebányához és a finnországi Vantaa városához.

És a város él...
És a város él... Hogy milyen a város, azt mindenki maga dönti el, és természetesen a válaszok is egyéniek lesznek. Van aki elôkelô idegenként átutazva e településen egyszerûen "leposztsztálinistázza" a látványt, s ha építési területre téved, máris rendezetlenségrôl, elhanyagoltságról papol. Az építészek véleménye mára véglegesen kialakult. Folyamatosan figyelték a város építését, elemezték, értékelték, bírálták azt. Alapvetô összegzô véleményként elfogadhatjuk, amit Magyar Géza még 1968-ban így fogalmazott meg: "hazai viszonylatban egyedülálló, külföldi gyakorlatban elég ritka, hogy az élô, de elavult várost legmodernebb városépítési elvek alapján teljesen újjáépítsék." Valóban, a városközpont rekonstrukciója még nem a teljes város rekonstrukciója volt. Folyamatosan, szakaszosan haladt az építkezés, mintegy gyûrûszerûen, belülrôl kifelé. Granasztói Pál a polifónia jeleit érzékelteti s látja: "itt nem egyszerre és merev sémák szerint városméretben építettek, hanem fokozatosan, az adottságokhoz, még e szerény múlthoz is illeszkedve." Az igazi építési bravúr, hogy a szakaszosan épülô együttesek önállóan is egyéni hatást mutatnak, de szabadon bôvíthetôk, s a létrejövô új már ismét egy más egységet jelent. Ahogyan azt az építész leírta: a városépítés ütemezhetô, de úgy, hogy "az egyes ütemek szervesen összekapcsolt, összehangoltan funkcionáló egysége, de önálló életképessége is biztosított legyen." A Palócföld 1962 után összehívta a városról szóló kerekasztal-beszélgetést. A résztvevôk: a város vezetôi, tervezôk és építészek. Végsô kicsengése a véleményünknek az a Kepes György idézet volt, amely így hangzott: "Az új településeknek az a bajuk, hogy nincs szivük" - de Salgótarjánnak van - tette hozzá Szrogh György. Ez nemcsak a fôteret jelenti, hanem a tervezôk-építôk közös munkáját, amelyet a szemléletazonosság jellemzett, az anyagazonosság fogott egybe, és a táji adottságok felismerésének ténye szolgáltatta. Valahol e szavakban tán az is benne van, hogy egy város soha nem épülhet az örökkévalóság kétes igéretével; ez is elévül, meghal egyszer. Legyen hát rugalmas ez, amely szabadon alakítható évtizedek múlva a hatás egységének megbontása nélkül. Mindezt a tervezôk "a város politikai, gazdasági, szociológiai, funkcionális, közlekedési, technikai, esztétikai, stb. pilléreinek felismerésével és összhangba hozásával érik el." A másik érdem az, amit mindenki kiemel, hogy a város szerkezete alapvetôen nem változott, a központ maradt a helyén, innen ágaznak ki az új lakótelepek, s az ipari központ is ott maradt, ahol volt. Pogány Frigyes elemzése szerint: "a városorganizmus gerince lényegesen nem változik, de logikája érzékelhetôbbé, vizuálisan is meggyôzôbbé válik az új építészet megfogalmazása révén." Mindezek mellett kiemelt értékûnek fogadták el a táj jelenlétét, bevonását a város új épített egységébe. "Nem az épületek méretei itt a mérvadóak, hanem a természet, a dombok és az épített terek, térsorok organizmusa." Ez ugyan természetes adottság volt Salgótarján esetében, de nem valósult meg mindig és mindenhol következetesen. A nyugati városrész tervezôi-építôi éppen ezt szeretnék most a lehetô legtökéletesebben módon megoldani. A Meszes zöldjét hagyni "lecsorogni" a hegyrôl, befolyni a térre, szerves elemmé tenni. Ôk is mondják és valják: "A táj léptékében gondolkodni - ez az építészet." Finta József írásaiban vissza-visszatér erre a gondolatra. Ô a problémák gyökerét ,mélyebben látja, s nem feltétlenül salgótarjáninak, hanem sokkal általánosabbnak itéli. Szerinte nincs összhang a humánum deklarálása és épített világunk, környezetünk egésze között. Régen iskolát, kórházat, lakóházat építettek, "manapság alagútzsaluzatos, nagypaneles, könnyûszerkezetes, hagyományos épületekrôl illik beszélni - alapfunkciók említése nélkül." Nem csoda, ha a várost és az építészetet negatív jelenségek zavarják meg: csak a pillanatnyi gazdasági szempontok meghatározók, gazdasági optimumokat számolnak, nyereségszázalékokat méricskélnek, technológiai lehetôségeket elemeznek. S így "a városokból eltûnik a legôsibb közösségformáló erô, a tér."Elsikkad a legfontosabb: a természet jelenléte, vagy helyesebben a természetes és mesterséges környezet harmóniája. Ezek a hibák Salgótarjánban is jelentkeznek. Finta József ezt három fô kérdésben találta meg: a városnak még mindig nincs meg az igazi természetkapcsolata; a város lakóinak a városi lét hiánya miatt csak nagyon kezdetleges még a város "használati gyakorlata"; s végezetül az "ember és az épületek közé esô közvetítô léptéksor-adó zóna e városban is jóval alacsonyabb színvonalú, mint maguk a házak." Mindezek nagyon is konkrét formában jelentkeznek: szerkezeti alapproblémák vannak, zavaros a közútrendszer, összekuszálttá teszi a gyalogosforgalom fô irányait, kevés a parkoló, néhány épületben léptékvesztést is fel lehet ismerni, a közintézményeket nem egy esetben elsietett döntések alapján helyezték el, a város pereme nem fejlôdött arányosan és olyan ütemben mint a városközpont. De Salgótarján tud valamit, amit a hasonló korban épített társai nem: "S ez a valami az élményválasztás szabadsága, a választás lehetôsége. Ez a szabadság abban a választékban gyökeredzik amelyet a város térben és formában, az épített térben való mozgás lehetôségeinek kínálatában lakóinak nyújt. Egy ekkora város lakossága - nem csupán korát, nemét, foglalkozásviszonyait, családi kapcsolatot, egészségügyi állapotát tekintve - rendkívül összetett, de érzelmi szempontból is, s a karakter érzelmi képletének hangulati rezdülései mind-mind motiválják azokat az igényeket, amelyeket az emberek környezetük felé sugároznak, s amelyekre környezetüktôl kielégítést, választ várnak." Vajon elhangzik-e a válasz, s meghallják, érzékelik-e a városlakók? Meg kell hogy hallják, mert élô organizmus sugározza ezt. Város, mely él, lélegzik, táplálkozik nap mint nap. Ilyenné lett, s ilyen is marad még nemzedékeken át. Lehetôségei elôbb-utóbb bezárulnak. Beépítési területei leassan elfogynak, kikövezetlen útjai eltûnnek, lakásai mind megépülnek, intézményei mûködnek. Aztán minden kezdôdik elôlrôl. Az elsônek épített épületeket bontják majd le elôsször. De addig is együtt kell élni vele, sôt élni kell benne. Lehet ma vitázni az építôkkel, lehet ma másként nézni a 20-30 évvel ezelôtti helyzetet. lehet, de nem érdemes és méltatlan is. Az építészet nem futurológia, legalábbis nemcsak az. Nagyon is reális mûvészet, tudomány és iparág. Nem Hundertwasserek építik a lakható városokat, Corbusier városa is csak álom maradt, Brasília is lakatlan, s az orosz tömbvárosok falansztere is, hála istennek, csak utópia lett... Az építész a kor adott feladatait oldja meg, ahogyan ma mondjuk divatosan: a kor kihívására felel. De milyen minôségû kihívás az, amikor villámgyorsan több ezer lakást kell felépíteni, mert emberek tízezrei tengôdnek méltatlan körülmények között? Amikor nincs egy hely, ahová leülhetneénk nyugodtan és kényelmesen filmet nézni, újságot, könyvet olvasni vagy beszélgetni. Nincs egy szoba, ahová a vendéget felvihetjük, ahol megpihenhet, amelynek ablakából széttekinthet egy csodálatos tájon. Milyen futurológus lehet az az építész, akit nemcsak a gyorsaság kenyszere szorít, de a kor adott technikai, anyagismereti adottságai is? Amikor azt mondjuk neki: gyorsan, de olcsón a rossz anyagból. Így építeni már nem futurológia, nem tudomány, hanem mûvészet... A város fölépült, önálló részekként, de szerves egységben. Egyedi módon, de összetetten, továbbépíthetôen. Nem függetlenül az örökségtôl, a kolóniák zsúfoltságától, a kusza udvarok nyomorától, a jellegtelen polgárházak hiányától, s nem függetlenül az elmúlt 50 év Magyarországától. Valaki azt mondta egyszer: a városban élni annyi, mint a nemzetben élni. Ennek az ideje érkezett most el. Az épített világ már készen áll ehhez Salgótarjánban...