Bár a megye területén a lakosság nem teljes mértékben tekinthetô palócnak, ebben a régióban e népcsoport karakterisztikus hagyomány- és szokásrendszere, kulturális értékrendje - több tekintetben is - meghatározónak minôsül.

Az 1600-as évek második felétôl sorjáznak azok az írásos dokumentumok (számadáskönyv, jegyzôkönyv, stb..), amelyek elôször tesznek említést a palócokról. E népcsoport származásának kutatása, lakhelyének körvonalazása, jellegzetességeinek elemzése a 18. század végétôl, a 19. század elejétôl folyamatosan jelen van a tudományos szakirodalomban. A palócság létének megismertetésében, hírnevének megalapozásában elévülhetetlen érdemeket szerzett Mikszáth Kálmán egész írói munkásságával, kivált az 1881-ben megjelent novelláskötetével, amelynek A jó palócok címet adta. Bár a palóckutatás mindmáig számos kérdést - így az elnevezés eredetét, a Palócföld pontos történeti, földrajzi, közigazgatási meghatározottságát is - tisztázatlanul hagyott, abban megegyeznek a vélemények, hogy a palócok lakta mintegy másfélszáz település fôként az Északi-középhegység lábainál, a Cserhát, a Mátra és a Bükk hegyes-dombos vidékén (az országhatáron belül) Borsod, Heves és mindenekelôtt Nógrád megye területén taláható. Noha a palócság - például éppen Mikszáth révén is - sajátos lelki tulajdonságokkal, életstílussal is felruháztatott, gazdálkodására, életmódjára a hegyvidéki, dombháti, kis folyó- és patakvölgyi jelleg nyomja rá a bélyegét, manapság elsôsorban tájnyelvi sajátosságok és néprajzi értékek (viselet, hagyomány, szokás) alapján különböztethetô meg más magyar ajkú népcsoporttól.

A nyelvi mûveltség vizsgálata arra vall, hogy a palóc tájszólás specifikumát az "a" és az "á" magánhangzók kiejtési módja - azaz "a" hang rövid, illabiális (ajakkerekítés nélkül képzett), magas és az "á" hang hosszú, labiális, mély hangzása - képzi még akkor is, ha a nyelvészek némelyike szerint legalább három - nyugati, közép és keleti - nyelvjárástípussal kell számolni. Néprajzi értelemben is használatos a palócság keletire, nyugatira és középpalócságra való felosztása, anélkül, hogy ez éles határt jelentene a népcsoportokon belül. Mindenesetre a viseletben, szokásokban, bizonyos táncok megjelölésében a keleti és nyugati részek között - és azokon belül is - vannak különbségek. A keleti (a Medves fennsík és a Tarna folyó vonalától keletre esô) területen a népi mûveltség archaikusabb vonásait ôrizték meg, e vidékeken erôteljesebb volt a nemzeti kultúra kontinuitása, kisebb volt a szlovák hatás a nevekben, a hagyományrendszerben, mint az Ipoly menti, a Karancs környéki és a Felsô-Zagyva medencéjében élô nyugati - azaz többé-kevésbé a nógrádi palócság soraiban.

A népszokások legtöbbje az elmúlt évtizedekben megszûnt a mindennapi élet része lenni, s csak szórványokban, bizonyos elemeiben érhetô tetten. Ugyanakkor egy részük folklorizálódik, tudatosan megôrzôdik hagyományápoló személyiségek és közösségek, alkotómûvészek, intézmények, öntevékeny mûvészeti csoportok tevékenysége révén.

A palóc falvakban sokáig élt - és töredékeiben ma is él - a népi vallásosságnak azon formája, amelyben keveredik egymással az egyházak tanítása a hiedelemvilág misztikus jelenségeivel, a nép utánzó, játékos ösztönével. Így alakultak ki a naptári év egy-egy napjához, a különbözô ünnepekhez kapcsolódó tradíciók.

• Az egyébként is eseménydús adventi (karácsonyváró) ünnepkörben talán december 13-ához, Luca napjához fûzôdött. Ez a nap sok sok helyen a gonosz, ártó szellemek elûzésére kínált alkalmat. Egyes falvakban - Kazár, Rimóc, Mátraszôlôs, Nôtincs - ekkor kezdték el készíteni a lucaszéket, hogy a karácsonyi misén azon ülve meglássák a boszorkányokat. Ekkor többféle asszonyi munkát (fonás, mosás, fosztás, kenyérsütés) tilos volt végezni. Luca napja a szerelmi jóslások idôpontja is. Az Ipoly mentén ekkor szoktak a leányok ólmot önteni, hogy megtudják milyen foglalkozású lesz a párjuk.

• Karácsony elôtt jártak házról-házra és némi harapnivaló, koccintanivaló kíséretében mutatták be játékukat a betlehemes fiúk, legények. Ecsegrôl, a 17. századból származik a betlehemes játék elsô magyar nyelvû emléke. Számos hagyományôrzô csoport (például a rimóci ) élteti tovább a Palócföldön oly sajátos szép szokást.

• Különösen Ôrhalomra volt jellemzô a pásztorok karácsonyi vesszôhordása, amellyel az állatok szaporodását vélték elôsegíteni. A karácsonyi ünnepi asztalra több helyütt szénát, szalmát tettek, hogy ott szülessen újra a kis Jézus. Ilyenkor a család halottait is odavárták. A terített abrosz morzsáit a földeken szórták szét, hogy jó legyen a termés.

• A karácsonyfára aggatott gyümölcs ugyancsak a következô évi gazdag termés ígéretét jelentette. Manapság a feldíszített útszéli keresztek, a sírokon megjelent földi javakkal teleaggatott karácsonyfák ugyanezen gondolatot éltetik tovább.

• A palócok fontosnak tartották, hogy újévkor - amelyet kiskarácsonynak neveztek - az elsô látogató férfi legyen. Ilyenkor nem ettek szárnyast, mert elkaparja a szerencsét. Szívesen fogyasztottak viszont lencsét, hogy pénzben ne legyen hiány az új esztendôben. E szokásokat napjainkban is sok családban betartják. Néhány évtizeddel ezelôtt még minden palóc ház elsô szobájának a falán ott lógott a február 2-án megszentelt gyertyapár.

• Elterjedt nézet volt, hogyha gyertyaszentelôkor az oltárnál rásüt a nap a papra, még 40 napig hideg lesz. De ismerték és alkalmazták a medve árnyékával kapcsolatos jóslást is.

• A farsang, a lakodalmak, a dísznótorok és fôként a fiatalság szórakozásának ideje volt. Ekkor nem hiányozhatott az asztalról a még ma is ismert és közkedvelt pampuska (fánk), a herôce (forgácsfánk) és a mákos mézes ferentô, frentô (guba) sem.

• A karancsaljai falvakban divat volt a lányok vasárnapja.

• Salgótarján környékén a fehérnép mulatsága volt az "ördöglagzi".

• Mátraalmáson még 1968-ban is maskarába öltözött asszonyok járták be a falut, s este férfi nélküli "macskabált" tartottak.

• A keleti palóc falvakban (Bárna, Cered, Zabar) a serdülô lányok a húsvéti nagyböjt kezdetét jelentô hamvazószerdán készítették a mátkatálat, amelyet valamelyik társuknak küldtek el.

• A tavaszi ünnepkört kezdô virágvasárnap a barkaszentelésrôl volt híres. Varsányban például azt tartották, hogy a háznál annyi liba lesz, ahány szem van a barkán.

• Virágvasárnaphoz kötôdött jellegzetes palóc szokás a kiszehordás, a villôzés is. Egy szalmabábút kivetettek a szomszéd község határára, hogy saját falujukat ne érje baj, kerülje el a betegség az évben.

• A kutatók feljegyezték, hogy a húsvét elôtti nagyhéten a "a palóc kisöpri, kimeszeli, kitapasztja, rendbehozza házát, megnyírogatja a lovát, kipucolja a szerszámait és tisztogat mindenütt".

• A húsvét hétfôi locsolkodás, öntözködés (vízzel, kölnivel, parfümmel) szokás a városokban is elterjedt és máig tartja magát, csakúgy, mint az ország más részein.

• A májfaállítás ideje május elseje, május elsô vasárnapja és pünkösd vasárnapja volt. Az utóbbi évtizedekben már virágkosarat is küldenek a lányoknak.
  A Karancs alján az ilyenkor divatos virág a hortenzia volt. A pünkösdi mátkatál - ugyancsak a Karancs vidékén - nemcsak személyek között vándorolt, s fiú és lány között szôhetett barátságot, de több falu fiatalságát is összekovácsolta.

• A Mátra egyes vidékein és az Ipoly mentén volt szokásban a lányok pünkösdi "királynéjárása" menyasszonnyal az élükön. Bár az úrnapja kifejezetten egyházi ünnep, palóc vidékeken jellemzô volt, hogy az ünnepi sátorfüvet a betegségek ellen használták fel, zöld gallyat pedig a veteményes ágyba szúrtak a jobb termés érdekében.

• A nyári és az ôszi ünnepkör jóval szegényebb a télinél, illetve a tavaszinál. Jószerivel csak a Szent Iván napi (június 24-i) tûzgyújtás, illetve - ugrás hagyományát, néhány ôsi pásztorünnepi és a mindenszenteki, halottak napi szokást jegyeztek fel.

• Rendkívül gazdag a palócok körében az élet jeles eseményeivel (születés, lakodalom, temetkezés) összefüggô szokásrendszer. Különösen a párválasztás, eljegyzés és az esküvô (lakodalmi menet, polgári és egyházi szertartás, a menyasszony kikérése, búcsúztatás és fogadása, a vacsora, mint a lakodalom fô étkezése, az ételhordás, a hérész: a menyasszony násznépének látogatása a vôlegényes háznál), az örömkalács, a díszes tyúk és a kakas, a menyasszonytánc, fektetés, elhálás, kontyolás, menyecsketánc, hajnali tûzugrás, osztogatás, a bezárás rítusa, utómulatságok hosszú ceremóniája mutat sok sajátságot, kisebb-nagyobb eltérést más vidékek, népcsoportok rítusaitól. Ezek egy része visszafogottabb, leegyszerûsített formában napjainkban is fellelhetô s még inkább megjelenik a hagyományôrzô együttesek lakodalmas játékaiban, bemutatóiban.

A népi építészeten belül több táji, etnikai vonás sûrûsödik a palóc lakóházakban, amely erôs rokonságot mutat a szláv régió házaival is. Az utcára nézô homlokzat háromszögbe zárt részének, az oromzatnak az anyaga és díszítésmódja éppúgy sajátos Palócföldön, mint a 19. század második harmadától elterjedt kôoszlopos tornác, vagy a tüzelôberendezésnek az a típusa, amely egy szögletes belsô tüzelésû és kürtôvel ellátott kemencébôl, valamint kémény nélküli füstelvezetô szerkezetbôl állt, amelyet a búboskemence váltott fel.

A parasztházakban általában lakószoba, pitvar és kamra volt. Késôbb a pitvarból az elsô- és hátsószobába lehetett jutni. Az elsô házat aztán tisztaszobává alakították. Az udvar legnagyobb és gazdaságilag legfontosabb építménye a csûr vagy pajta. A palóc bútorok jellegzetes darabjai az ülô-, vagy tároló alkalmatosságok (lóca, kisszék, vizesszék stb.) A rózsás, törnyos ágyak, a díszes faragott szekrények vagy ácsolt, festett ládák, a nagyfiókos, úgynevezett terpeszlábú asztalok ugyancsak a palóc lakásberendezés régi emlékei. A lakásokban a szentképek között gyakoriak voltak a párosával elhelyezett úgynevezett "cifratányérok".

A palócság kulturális ismertetôjegyei között elôkelô helyen szokás említeni a népviseletet, amely azonban már csak rendkívüli esetben kerül elô a ládafiából, illetve a hagyományôrzô csoportok pompáznak bennük a különbözô szereplések alkalmával.

A Palócföldön belül számos viseleti csoport (pl. bujáki, hollókôi, kazári, ôrhalmi, rimóci) alakult ki a nôk hajviselete, fôkötôik színe, díszítése, szoknyájuk száma, hossza, az ingvállak hímzése, a kötény formája, a pruszlik (ujjas kabátféle), a mell és fejkendô anyaga megkötésének módja, a férfiak kalapja, ingük hímzése, a rojtos aljú gatya hossza, szélessége stb. alapján. Az öltözet falvanként és csoportonként kifejezte viselôjének korát, vagyoni állapotát, de az alkalomra is utalhatott. Jellegzetes volt az új menyecskék fôkötôje. A szôtteshímek leginkább kötényeket, tarisznyákat és törülközôket díszítették. A feketével, illetve a fehérrel varrott lyukhímzést a kék-piros, majd a több színû követte.

A pásztortársadalom faragó, vésô tudományát kampósbotok, ostornyelek, ivóbögrék, sótartók stb. ôrzik.

A palóc kultúra sajátosságait jól mutatják a dalok, mesék, mondókák, balladák, köszöntô rigmusok, a karikázó táncok is. Érdekes ahogyan a feszes ritmusú, díszítéses, lassúbb, méltóságteljesebb elôadásmódú dallamok megváltozott szöveggel a summás- és bányászélet kifejezôivé is váltak. Mind a palóc népdalok, mesék, mind a nógrádi summás- és bányászdalok összegyûjtésében, kiadásában nagy érdemeket szerzett az elmúlt években a salgótarjáni zeneiskola tanára, Nagy Zoltán. Id. Szabó István az évtizedekig Benczúrfalván alkotó Kossuth-díjas szobrászmûvész lényegébn egész életét annak szentelte, hogy fába faragja a paraszti életforma sajátosságait, a népviselet jellegzetességeit, a bányászemberek sorsát.

A néphagyományok, szokások szinte teljes körû ápolásában kiemelkedô szerepet tölt be Hollókô község, amely mint a kulturális világörökség része, 1992-ben az UNESCO kiállításán Párizsban is bemutatkozott egy parasztportával. Maga a település élô falumúzeumként reprezentálja a kultúra folytonosságát. Ma is lakott szép házai eleve látványosak, gyönyörû a mûemlék katolikus templom, nem beszélve az idegenforgalmi célokra is felújított, kialakított építményekrôl (pajtakert, kovácsmûhely stb.). A község hagyományôrzô csoportja rendszeresen mutat be helyi életképeket. Éveken át augusztus 20-án itt rendezték a Palóc Szôttes elnevezésû folklórfesztivált.

A balassagyarmati Palóc Múzeum , mint a neve is mutatja, elsôsorban néprajzi értékek tárháza. Megalapozásában, fejlesztésében nagy szerepet játszott az 1977-ben elhunyt Manga János, aki nemcsak folklórkutatóként, hanem igazgatóként is beírta nevét az intézmény történetébe. A múzeum gyûjteménye felöleli Nógrád megye teljes paraszti kultúráját. Állandó kiállítása a Bölcsôtôl a sírig címmel 1992-tôl látható. Az épületet övezô ligetben felállított parasztporta az elsô áttelepített építményekbôl álló szabadtéri múzeum volt Magyarországon. Egyes elemeit a 30-as években kezdték ideszállítani. A bemutatót 1967-ben újították fel. A jelenlegi ház Bocsárlapujtôrôl, a pajta Litkérôl, az olajsütô Patvarcról származik. Az utóbbi években szakrális egységgel egészült ki a palóc fundus. A kápolna másolata a szandait idézi, az út menti kereszt Karancs vidéki.