A X. század elsô évtizedére tehetô betelepítések szoros összefüggésben álltak a honfoglalás területbiztosító és az önként csatlakozó szövetségesek ellenôrzô követelményeivel. Az Ipoly mentén felállított védelmi láncolat ôrhelyeként Balassagyarmat az Ipoly folyó legforgalmasabb átkelôhelyét védte. A királyi vármegyék kialakításakor a katonai feladatokat ellátó falvak lakosait a királyi várak szolgálatába állították, Gyarmat Hont várának kötelékébe került.

A török 1552 nyarán foglalta el és dúlta fel az ôrsége által sorsára hagyott gyarmati várat és 1593-ig uralta. A tizenötéves háború elején 1593 ôszén Gyarmatról a török ôrség megszökött és felgyújtotta a várat. A vidék végvárai ismét a magyar királyi hadsereg ellenôrzése alá kerültek, Gyarmat és a töröktôl visszafoglalt erôdítmények újjáépítésére azonban csak 1602-ben hozott törvényt az országgyûlés.

A törököket végleg Forgách Ádám érsekújvári fôkapitány felmentô serege ûzte el a környékrôl. A gyôzelem és a nôk emlékére Balassagyarmat a Milleniumra festményt rendelt. 1908-ban pedig Völgyi A. István kezdeményezésére állítottak emlékoszlopot a Palóc ligetben a "balassagyarmati hôsnôk" emlékére. Az 1650-es években Balassagyarmat egy uradalmi ispánság központja volt. 19 lakott település és 7 puszta kisebb-nagyobb hányada tartozott hozzá. 1652-tôl Balassa Ferenc és Imre lettek a vár fôkapitányai, így a földesúri és a fôkapitányi jogot személyük által egyesítve gyakorolhatták.

A XVIII. századi végvár tövében élô Balassagyarmat kiváló földrajzi fekvésének - fontos útvonalak találkozási pontjánál feküdt - köszönhette vásáros hellyé válását a XIV. században. Az Ipoly völgyében vezetô útvonalon lehetett eljutni a felsô-magyarországi bányavárosokba, ezt védte Gyarmat, mint végvár, a Felföldtôl pedig az egyik fontos út vezetett Gyarmaton át az Alföld felé, amely a hegyvidéki és síkvidéki népek árucseréjének lebonyolítását végezte.
A város évente 5 alkalommal tartott vásárain jelentôs tömegek fordultak meg, a vásári helypénzek a mezôvárosoknak jártak. A gyarmati végvárat az 1663. évi nagy hadjárata során foglalhatta el ismét a török. Egyes források szerint a török szövetségben vidékünket hódoltató Apafi Mihály erdélyi fejedelem csapatai felrobbantották, más híradások szerint 1665-ben Gyarmat várában még magyar végvári vitézek állomásoztak, csak ezt követôen szállta meg és pusztította el. Gyarmat ezzel végképp elvesztette végvár jellegét és pusztává lett, ahová az uradalom közeli falvaiból csak az állatokat hajtották szilaj legeltetésre. A lakosság egy része a közeli falvakban, más része távolabb telepedett le. A katonaság a még magyar kézen lévô várakba nyert bebocsáttatást.

A város életének alakulásában, további fejlôdése szempontjából meghatározó jelentôséggel bírt a vármegye székhelyének Balassagyarmatra helyezése 1790-ben. Hosszú idôre állandósult a város megyeközponti funkciója, több mint másfélszáz év elmúltával vette át csak szerepét Salgótarján. Ezt megelôzôen, a XVIII. század elején Losonc és Szécsény adott helyet a vármegye gyûléseinek. Mária Terézia uralkodása alatt, 1754-ben határozták el ismét az állandó székház építését, most már Balassagyarmatra. A földesúri joghatóság alatt álló mezôváros viszonyai azonban nem tették lehetôvé a terv megvalósítását. Az új megyeháza ezért a várossal szomszédos Szügy községben épült fel. 1763 és 1790 között Szügy adott otthont a vármegye gyûléseinek, törvényszékének és levéltárának. 1790-ben "sikerült a vármegyének Balassagyarmaton az államtól megvásárolt kaszárnyákból átalakított és kibôvített épületekbe mint székházba bejutnia." - írta Nagy Iván. A vármegye innen az ún. kis vagy régi megyeháza épületétôl igazgatta alattvalóit, amíg 1835. október 19-én ünnepélyesen fel nem avatták, a ma is álló, az akkori viszonyok között is modern, a város képét is befolyásoló új vármegyeházát. Az új vármegyeháza építésével kapcsolatban Losonc és Szécsény neve is felmerült, mint lehetséges helyszín. Balassagyarmat gazdasága megyeszékhellyé válása után fôképpen az 1820-as évektôl élénkült meg. A francia háborúk lezajlása után Balassagyarmat a megye, sôt az egész Ipoly völgy legfontosabb helyszínévé vált. Ipara és kereskedelme fellendülése elsôsorban megyeszékhelyi funkciójával függött össze. Az 1820-as évektôl országos érdekû politikai fórummá váló vármegyei közgyûlések idején a város a politizáló nemesség második otthona lett.

A beáramló nemesség a kor divatjának megfelelô igényes ellátása új iparágak meghonosodását és elterjedését, valamint a kereskedelem addigi formáinak megújulását kívánta meg. A kereskedelmi élet legfontosabb színterei ekkor is a vásárok voltak, évente nyolc alkalommal tartottak országos vásárt, a heti vásárokat pedig hétfôn és pénteken bonyolították le. A balassagyarmati "sokadalmak" a reformkorban nagy tömegeket vonzottak. A környék lakóin túl az ország távolabbi vidékeinek kereskedôi és iparosai is felkeresték Balassagyarmat híres gabona- és iparcikkvásárait. Az országos vásárok mellett egyre nagyobb szerep jutott a XVIII. század végén szakosodásnak indult állandó üzleteknek.
Az 1828-as adatok szerint Balassagyarmaton 51 ipari termékkel kereskedô mercator és 42 termékkel, alapanyagokkal kereskedô quaestor tömörült, ami a vármegye hivatásos kereskedôinek 38,27 %-át jelentette. A városban élô kereskedôk létszáma Balassagyarmatot az ország szabad királyi városai és piacközponti funkciót betöltô mezôvárosai között is jelentôs helyre emelte. A sorban a 21. helyet elfoglalva, jelentôs kereskedôvárosként tartották számon. A kereskedôk három etnikai csoportból verbuválódtak: a "görögök", a németek és a zsidók.
A "görögök" és a németek honosították meg Balassagyarmaton az elsô szakosodott üzleteket. A német kereskedôk a vasáruk forgalmazására specializálódtak. A megyeszékhelyen az 1840-es évek közepén a különbözô összeírások 7-10 "görög" boltos kereskedôt és 3 német kalmárt említenek. A megyeszékhely kereskedônépessége túlnyomórészt az izraeliták közül került ki, akik a tiltó rendelkezések következtében fôként nyerstermékkel (bôr, gyapjú), illetve gabonával kereskedtek vagy a haszonvételi jogokat vették kézbe a földesúrtól: kocsmát, mészárszéket, pálinkafôzést. Ôk alkották a zsidóság jobb módú rétegét. Az izraelita kereskedônépesség közel felét azonban a jóval szegényebb házalók, felvásárlók rétege tette ki.

Balassagyarmat a reformkor végére messze kiemelkedett 7529 fôs lakosságával a megyei mezôvárosok között. A megyeszékhely népessége 1847-ben több, mint másfélszerese volt a megye kereskedelmi-ipari központjának.
A reformkori Balassagyarmat nemzetiségi és vallási szempontból igen tarka képet mutatott. A várost újratelepítésétôl, 1690-tôl katolikus magyarok és lutheránus szlovákok lakták. A parasztság fôként szlovák nyelvû volt, az iparosok közt pedig a magyar és német nyelv uralkodott. Az 1730-as évektôl görögkeleti és zsidó vallású kereskedôk beköltözésével színesedett és szélesedett az etnikai és vallási kép. Balassagyarmat 1825-ben lélekszámát tekintve az ország 13. legnépesebb zsidó közösségének adott otthont: 870-en éltek a városban. Az 1840-es években - a korábbi tiltó rendelkezések eltörlésével - megindulhatott a zsidóság beköltözése a bányavárosok 7 mérföldes körzetébe is. Balassagyarmat izraelita lakosságának létszáma 1848 táján már elérhette a kétezret.

A forradalmi városigazgatás szervét a városi választmányt 1848. március 25-én, a megyei forradalmi vezetés, a "teljes hatalmú választmány" határozata alapján hozták létre. Ugyanezen az ülésen határozták el - Batthyány Lajos március 22-i leiratának megfelelôen - hogy a forradalmi vívmányok biztosítására és a "megyében netalán támadható mozgalmak" megelôzésére Balassagyarmaton és a megye többi mezôvárosában nemzetôr csapatokat alakítanak.

Az 1850-70-es években országosan döntô változások játszódtak le a polgári társadalom és gazdaság kiépülése irányában. Balassagyarmatra polgárosult jövôje megteremtése érdekében a dualizmus évtizedeiben két nagy feladat hárult: a rendezett tanácsi várossá alakulás és az ipolyvölgyi vasút kiépítése. A település mezôvárosi címét az 1886. XXII. tc. végrehajtása során vesztette el. A város vezetése - jelentékeny adóságai miatt - sem a városi ranghoz szükséges intézményi feltételeket, sem az apparátus elôírt fizetését sem tudta biztosítani, így 1923-ig nagyközségként mûködött. A város fejlôdésére, fejlesztésére jótékony hatást gyakorolt az a megdöbbenés, amit Losonccal való összevetése az ún. megyeszékhely-vita okozott, s erôteljesen jelentkezett az a törekvés, hogy igyekezzenek Balassagyarmatot egy esetleges várossá nyilvánítás követelményrendszerének megfelelôvé tenni. A várossá fejlôdô Balassagyarmatnak egyre szaporodtak intézményei, egyesületei, kulturális létesítményei. A város forgalmi helyzete a kilencvenes évekig nagyon rossz volt, vasútja nem volt, közútjai - az ún. kassai országutat kivéve, ami még tûrhetô állapotban volt - az év egy részében járhatatlan volt. A közúti hálózat állapotában - a megye községei és vicinális útépítési programja nyomán - a századfordulóra következett be javulás.

A már a település külsô arculatán is megmutatkozó urbanizáció a XIX. század végére érte el Balassagyarmatot. A megindult tervszerû városfejlesztési politika jelentôs településszerkezeti változásokat eredményezett. A város közvetlen szomszédságában, egyes földesurak birtokában levô föld és bizonyos belterületek megszerzésével új városrészek, utcák kialakítása vált lehetôvé. A fô utcán emelt középületek révén Balassagyarmat egyre urbanizáltabb külsôt öltött, az új telepszerû építkezésekkel városiasabb, szabályozott utcarendszer alakult ki. (Otthontelep, Tisztviselô- és Vasutas-telep.) Még a múlt század végén felépült a Balassagyarmati Takarék és Hitelintézet és a Nógrád vármegyei Mária Valéria közkórház. Balassagyarmat század eleji eklektikus építészeti újjászületésében, a kisváros arculatának kialakításában nagy szerepet játszott Wälder Gyula építész, a késôbbi mûegyetemi tanár.
A XX. század elsô évtizedében adták át a volt városházából átalakított postapalotát. 1915-ben az új városháza, valamint a Nógrád megyei Múzeum új épülete készült el Wälder Gyula tervei alapján. A kiegyezést követôen rohamosan növekedett az értelmiségiek, hivatalnokok, köz- és magánalkalmazottak száma. Balassagyarmat hivatalnokvárossá válását jelzi, hogy 1870-ben már 66 vármegyei, 6 állami és 5 községi hivatalt viselô közhivatalnok élt itt.
A megyeszékhelyi ranggal együtt járt - a már az 1840-es években elkezdôdött folyamat - a törvényhatóság hivatalaiban tisztséget viselôk jelentôs részének idetelepülése (adófelügyelô, árvaszék, tanfelügyelô, királyi törvényszék, ügyészség, ügyvédi kamara tagjai stb.).