A Palócok

Bár a megye területén a lakosság nem teljes mértékben tekinthetô palócnak, ebben a régióban e népcsoport karakterisztikus hagyomány- és szokásrendszere, kulturális értékrendje - több tekintetben is - meghatározónak minôsül.

Az 1600-as évek második felétôl sorjáznak azok az írásos dokumentumok (számadáskönyv, jegyzôkönyv, stb..), amelyek elôször tesznek említést a palócokról. E népcsoport származásának kutatása, lakhelyének körvonalazása, jellegzetességeinek elemzése a 18. század végétôl, a 19. század elejétôl folyamatosan jelen van a tudományos szakirodalomban. A palócság létének megismertetésében, hírnevének megalapozásában elévülhetetlen érdemeket szerzett Mikszáth Kálmán egész írói munkásságával, kivált az 1881-ben megjelent novelláskötetével, amelynek A jó palócok címet adta. Bár a palóckutatás mindmáig számos kérdést - így az elnevezés eredetét, a Palócföld pontos történeti, földrajzi, közigazgatási meghatározottságát is - tisztázatlanul hagyott, abban megegyeznek a vélemények, hogy a palócok lakta mintegy másfélszáz település fôként az Északi-középhegység lábainál, a Cserhát, a Mátra és a Bükk hegyes-dombos vidékén (az országhatáron belül) Borsod, Heves és mindenekelôtt Nógrád megye területén taláható. Noha a palócság - például éppen Mikszáth révén is - sajátos lelki tulajdonságokkal, életstílussal is felruháztatott, gazdálkodására, életmódjára a hegyvidéki, dombháti, kis folyó- és patakvölgyi jelleg nyomja rá a bélyegét, manapság elsôsorban tájnyelvi sajátosságok és néprajzi értékek (viselet, hagyomány, szokás) alapján különböztethetô meg más magyar ajkú népcsoporttól.

A nyelvi mûveltség vizsgálata arra vall, hogy a palóc tájszólás specifikumát az "a" és az "á" magánhangzók kiejtési módja - azaz "a" hang rövid, illabiális (ajakkerekítés nélkül képzett), magas és az "á" hang hosszú, labiális, mély hangzása - képzi még akkor is, ha a nyelvészek némelyike szerint legalább három - nyugati, közép és keleti - nyelvjárástípussal kell számolni. Néprajzi értelemben is használatos a palócság keletire, nyugatira és középpalócságra való felosztása, anélkül, hogy ez éles határt jelentene a népcsoportokon belül. Mindenesetre a viseletben, szokásokban, bizonyos táncok megjelölésében a keleti és nyugati részek között - és azokon belül is - vannak különbségek. A keleti (a Medves fennsík és a Tarna folyó vonalától keletre esô) területen a népi mûveltség archaikusabb vonásait ôrizték meg, e vidékeken erôteljesebb volt a nemzeti kultúra kontinuitása, kisebb volt a szlovák hatás a nevekben, a hagyományrendszerben, mint az Ipoly menti, a Karancs környéki és a Felsô-Zagyva medencéjében élô nyugati - azaz többé-kevésbé a nógrádi palócság soraiban.


Almenü