Gyarmati X-akták
2. Bolond vagy üldözött
... folytatás a címoldalról
A Rákosi rendszerben a gyarmati kórházban mûködött az ország legjobb hírû "viccosztálya". Voltak itt híres, vagy éppen hírhedt betegek is, akikre a mai ötvenesek még emlékezhetnek.
Sokszor emlegetik P. Mihályt, aki naponta két vagon szenet is képes volt egyedül berakodni valamelyik osztály kazánházába, de inkább a halandzsabeszédrôl volt híres. De ismert volt B. János is, aki a férfi elmeosztály alatt fütött és a totón az elsô telitalálatos - akkor még 12-es - szelvény az övé volt. Sokan próbáltak tôle pénzt kérni, de inkább a kóbor macskákat etette gyulai kolbásszal.
Jóval kevesebben emlékeznek viszont azokra, akik valódi pszichiátriai betegség nélkül kerültek, vagy menekültek az elmeosztály falai közé. A diktátorok - Sztálin, Hitler vagy Rákosi - szívesen próbálkoztak a pszichiátriával visszaélni. Lehet, hogy Gyarmaton is. Ma már az igazságot igen nehéz kideríteni, hiszen már nemcsak a betegek de az ápolók sincsenek közöttünk.
Az ötvenes évek elején volt a betegek között egy rendkívül szimpatikus fiatalember K. Horváth Sándor.
Horváth úr kitünt mûveltségével. A Ludovikát végzett tiszt Horty vezérkari századosa volt. Szülei Kôszegen az Árpád tér 4. szám alatt éltek. Fiukat gyakran elengedték a kórházból szabadságra, de szülôvárosát nem kereshette fel, mert a határsávba - mint megbízhatatlan egyén nem kapott belépôt.
K. Horváth Sándor mindig normálisan viselkedett, kivéve amikor az ÁVH-sok keresték. Ugyanis a százados állítólagos háborús tevékenysége miatt halálra ítélték. Az ítélet a frissiben kitört elmebetegség miatt nem lehetett végrehajtani. A "beteg" a gyerekeket nagyon szerette. A gyerekeket gyakran tanította a Lenke nevû csikón lovagolni, vagy éppen vitte ôket az iskolába szüleik helyett.
1956 október 25. vagy 26-án az ápolóktól elbúcsúzott és elment. Soha többé nem járt gyarmaton. 1959-ben Münchenbôl üdvözölte a Szabad Európán keresztül a gyarmati ismerôseit. Azóta nincs hír róla. Kôszegi házát lebontották, a helyén kétemeletes ház áll...
Schaffer Vilmos - Mág Bertalan írásainak inteligens csalója - szintén a kórház lakója volt. Pirók Istvánnal - a nyolcadik kerületi úri szabóval - mindig politizáltak, szidták a rendszert, de csak halkan, mert "a falnak is füle volt". Az ápolóktól viszont nem tartottak. A Schaffer által - ki tudja honnan - szállított finom anyagokat az elmeosztály egyik elkülönítô cellájában Pirók varta a dolgozóknak.
'56 mindkettôjüket a fôvárosban találta. Pirók a Práter utcai harcok után - alatt? - eltûnt. Schaffert felismerték, de mivel egyetlen igazolványa a gyarmati zárójelentés volt, egy szál pokrócba és egy bilincsbe "öltöztetve" visszahozták a karhatalmisták. 1957-ben egy szabadságról nem tért vissza, sorsa ismeretlen.
Handóczi József a Magyar Nemzeti Bank fôpénztárosa volt a Horthy rendszerben. 1944-ben állítólag rajta volt az "aranyvonaton", mely a pengô fedezetét vitte nyugatra. Az ötvenes évek már balassagyarmaton érték. Egykori munkájáról csak néha mesélt. Úgy dolgozott, mintha mi sem történt volna...
Egyedül végezte az elmeosztályok minden adminisztrációját. Reggelente kis táblájára felírta a napi munkatervét. Szobájában - egyedül neki volt külön szobálya - a falon az ismert jelmondat volt olvasható: "Ora et Labora". Ehhez tartotta magát. Imátkozott és dolgozott. A hatvanas évek elején halt meg.
A sort lehetne folytatni: Horváth József, Kun József, Farkas István... Az igazság már soha nem fog kiderülni. Ki tudja betegek vagy egy bûnös rendszer áldozatai voltak?
Srancsik József
|
Gyarmati történetek
Virágok és mákvirágok
Az ember nem tud kibújni a bôrébôl. Mint gyarmati polgár, aki hetedik éve megválasztott képviselôként áll (ül) a város élén, nehezen tudom megállni, hogy szót ne emeljek az oktalan pusztítás ellen. Tehetem, mivel "közjogi méltóságom" mellett afféle tolforgató ember lévén, papírra vetem fájdalmas dühömet a városon ért sérelmekért. Két ma már nagykorú lányomnak amikor még alig totyogtak elmagyaráztam, hogy ahogy az ember a lakásában nem szemetel, úgy az utcán sem, mert itt is ott is mi élünk mindannyian. Néha az is elôfordult már, hogy a szeleburdi ifjú által aldobott papírdarabot felemeltem, és odavittem azu illetôhöz, hogy el tetszett veszíteni. Volt aki meg sem állt, volt olyan aki vigyorogva mondott valamit, de olyan is akadt, aki lehajtotta a fejét szégyenében, elvette a papírt, és a legközelebbi szemetes edényhez vitte. Be kell vallani, ô állt hozzám a legközelebb. Mind ez egy apró bosszúság kapcsán jutott az eszembe.
A múlt vasárnap Széchenyi utcai lakásunk ablakán néztem ki. Számomra eza a város legszebb utcája. Talán azért mert itt születtem, itt voltam gyerek, és korosodó fejjel ide költöztem vissza. Ma már nagy valószínûség szerint Szent Mihály lova is innét fog elvinni.
Ahogy visszaemlékszem régen ez az utca pompázott a sok virágtól. Minden ház elött pici kis virágoskert ékesedett. Az oktalan pusztítás miatt az ottlakók fealadták a hiába való küzdelmet. Ma már csak egy két bokor, néhány szál virág jelzi a korai tavaszt. Az egyik ilyen bokornak rontott neki egy suhanc a múlt vasárnap. Szóltam neki az ablakból, hogy hadja békén az orgonabokrot. A suhanc továbbra is törte a gallyakat, miközben válogatott szitkokat szórt rám. Bevallom mérgemben kiszaladt a számon kisebbségi voltát nem éppen dicsérô megjegyzés. Hôsünk erre a megjegyzésre megígérte, hogy ha találkozunk, mi minden történik velem, melybôl a legenyhébb volt, hogy széttaposlak te állat.
Ezen a vasárnapon nem volt szerencséje az "úrnak". Fenyegetése közepette egy rendôrautó fordult be az utcán. Intésemre megállt, és ahogy ezt szaknyelven nevezik, megkezdôdött a rendôri intézkedés. Nevek és címek kerültek egy könyvbe, és az orgonázásnak jogi következménye lesz. Amikor a papírmunka befejezôdött, a még mindig szitkozódó suhanc teátrális mozdulattal a földre dobta az orgona csokrot, és csak a rendôr határozott felszólítására vette fel az úttestrôl.
Az esetet miért írtam meg? Az a kis orgonabokor az idén virágzott volna elôször. Aki ültette, de mi szomszédok is, talán a kései tavasz miatt, kiváncsian lestük, milyen színû lesz a virágja. Az idén már nem tudjuk meg. Most várhatunk egy újabb évet.
Soós Géza
|
