Éppen ott kint ült az ambituson nemzetes Gerge István uram, s
természetesen pipázik. Mert amikor nem pipázik, örökké káromkodik,
de minthogy mindig pipázik, tehát istenfélô kegyes ember.

Különben pedig a nemzetes úrnak valóságos mesterségéhez tartozó eszköz
a káromkodás, miután Gerge István uram már huszonöt esztendô óta a
vármegye csendbiztosa.

Mégpedig olyan csendbiztos, kinek nemcsak hetedhét vármegyére szól a
híre, hanem kihat a külsô országokba is.

Van ám ott ész bôven, ha nem néz is ki belôle; apró, szürke szemû,
rövidre nyírott hajú öreg ember, szakállát, bajszát is borotválja, s
lefelé álló orrával s hegyesedô állával madárhoz vala hasonlatos az
ô ábrázata.

De az igénytelen külsô dacára is igazi oroszlán ô, gyôzhetetlen,
bátor és szívós. Réme a rablóknak, kevélysége a tekintetes
vármegyének, melyre ômiatta még a fölséges császár is rászorult
egy ízben.

Valami nagyon fontos és tekervényes bûnügy volt az, mely iránt maga
a császár is igen érdeklôdött vala, s melyet a bécsi rendôrség
hónapokig nem bírt kinyomozni, úgyhogy az e miatt haragra lobbant
uralkodó, Reviczky Ádám uram ônagysága tanácsára, Gerge István
ôkegyelmét hozatta föl a fényes birodalmi székvárosba.

A bécsi rendôrfônök alattomban gúnyosan nevetett a markába:

- No 'iszen, ez fogja majd kikutatni az ököraffért, aki mozdulni sem
bír majd ezekben a cikcakkos utcákban! Jó szerencse, ha az utcáról
haza tud találni, a vendéglôi szállására. Milyen gondolat az
ôfelségétôl, egy ügyetlen táblabírót szalasztani bele a szaglálásba
ott, ahol a mi orrunk sem érzett meg semmit?

A rendôrfônök, hogy tökéletes legyen a magyar csendbiztos fölsülése,
megengedte magának azt a juxot is, felöltöztetett két közönséges
rendôrt csirkefogónak, s lelkükre kötötte, hogy lopják el a nemzetes
uram klepszidra-óráját a zsebébôl. Hadd emlegesse meg Bécset holtig.

De bizony, mikor enemû rendeleteit osztogatná a derék úr, egyszerre
csak betoppan Gerge uram e szavakkal:

- Megvannak az ökrök, kolléga!

- Ne bolondozzon az úr! Hogy jött rá?

- Az az én titkom.

Ugyanazon ezer darab ökör volt ez, melyet Szatmár megye ajándékozott
természetben a francia hadjárat viseléséhez I. Ferencnek, amelyekkel
nagyon furcsa história történt -- a haláluk után.

Ugyanis mind az ezernek csak ötszáz mázsa húsa lett az élelmezési
konzorcium kezei közt, s csak százkilencven darab bôre.

Kitûnt tehát, hogy egyik-másik állat nem volt több 50 fontosnál, s
hogy nyolcszáztíz jámbor ökör bôr nélkül taposta hajdan e földi élet
sarát.

A császár dühös lett, rendôrfônököt, vizsgálóbírót mozgásba hoz
szigorú parancsa -- de hasztalan! A katonaélelmezô konzorciumoknak
már akkor is majd annyi eszük volt, mint most, olyan sötétséggel
vették körül magukat, hogy abba ugyan ember legyen, aki behasson.

Gerge az az ember volt; megérkezése után huszonnégy óra alatt
kisütötte, mi okozá az ezer történeti nevezetességû tulok oly nagy
mértékû fogyatékozását. Kár, hogy nem tartozik ide ennek a története.

Az ezer ökörrôl még csak annyit, hogy nemcsak a történelem örökítette
meg ôket, nemcsak a Pitaval beszél felôlük, de még a költészet is
visszatér rájuk.

Midôn az uralkodó ezen kázus után nemsokára új fôispánt nevezett ki
Szatmár megyébe, a tekintetes megyei karok és rendek közt az az elmés
karmen kezdett cirkulálni:

  Ezer ökröt küldött Szatmár a császárnak,
  De a császár ezért csak egyet Szatmárnak.

Különben nem is ökrökrôl van itt szó, még kevésbé ôméltóságáról,
a Szatmár megyei fôispánról vagy az ottani tekintetes karok és
rendekrôl, hanem csupán a Gerge uram néhány virtus-cselekedetének
elsorolásáról.

Számos bravúrvallatása forog közszájon otthonról is, melyek közül nem
utolsó, három megátalkodott csavargó állapotának elmés kifürkészése.

A fôbíró semmire sem tudott menni velök. —gy állt ott elôtte mind a
három, mint egy-egy cövek, némán, megrögzötten, készek, hogy inkább
szíjat hasítsanak hátukból, mintsem egy hangot valljon valamelyik.

A fôszolgabíró elunta a bajlódást három napon keresztül, elküldte hát
ôket a csendbiztos úrhoz: hadd legyen egy kis mulatsága annak is.

Gerge István uram éppen a nagy tanácsteremben diskurálgatott az
ülnökökkel, mikor a hajdú jelenté, hogy itt van a három néma, kiknek
már akkor híre járt a városban, s kikrôl kalandosabbnál kalandosabb
mesék keringtek. Hallgatásuk a regényesség színeivel foltozta meg
rongyaikat. Széltében találgatták: kik lehetnek?

Nem a híres Zöld Marci-e az egyik vagy hogy Szellô Miska, az Alföld
banditája, hahogy nem maga a dánus királyfi kíséretével, ki álruhában
jött ide a Majornoky kisasszonyok kiismerésére -- amint az a népmesékben
szokás.

- Hozd be ôket! -- parancsolá a hajdúnak.

A három marconaképû fiú elôállott.

- Mi a neved? -- kérdé az egyiktôl. - Ki vagy?

Semmi felelet. Érzéketlen, kifejezés nélküli arccal bámult vissza a
legény a tekintetes úrra, mintha nemcsak néma lenne, de siket is.

- Hát ti ketten, kik vagytok?

Azok sem feleltek.

Gerge uram megvakarta az ajka alatt deresedô fiókszakállt, s nyájasan
mondá:

- Nem tesz semmit, édes fiaim; majd csak megösmerkedünk lassankint.

Azután a hajdú felé fordult:

- Szólítson kend elô három pandúrt!

Nyomban elôállt mind a három.

- Ti pedig, édes fiaim, ha már nem akarjátok megmondani, kik vagytok,
én bizony nem erôltetlek -- szólt az ismeretlen csavargókhoz --, hanem
oda fogtok állni a terem egy-egy szögletébe a fal felé fordulva, s
mindenik mellé töltött fegyverrel a pandúr, azon utasítással, hogy ha
moccanni mertek addig, míg én nem szólok, lôjön agyon. Jó lesz-e, édes
fiam?

És hangja olvadó volt a nyájasságtól.

Azután csakugyan odaállította foglyait, karon fogván két megyei
urat, elkezdett gondtalanul föl s alá sétálni, s mikor egész tûzzel
demonstrálgatá a napóleoni hadjáratok szükségét a korhadt Európában,
úgyhogy minden egyébrôl elfeledkezni látszék, ami még a világon van
-- egyszerre kiszakítá magát a két sétáló úr karjaiból, s hatalmas
hangon kiáltá a terem közepén:

- Halbrechts!

Az ismeretes vezényszóra a három csavargó közül kettô gépiesen
megfordult.

- Ahá! Most már ösmerjük egymást. Kendtek reguláris katonák! Milyen
regementbôl valók kendtek?

Most már nem volt mit tagadni. A fiúk bevallották az egész esetet:
megunták a komisz katonakenyeret, s úgy mentek el az ezredtôl, hogy
a kapitány úrnak elfelejtették bejelenteni.

A fôbíró úr nagyon csodálkozott, midôn alig fél óra múlva, íme, mind
a három foglyát visszaküldi Gerge uram kivallatva, kettôt ezredéhez
leendô kísértetés céljára való tekintettel (a fölvett jegyzôkönyv
hivatalos stílusa), a harmadikat pedig azért, hogy a szentencia
kimondásáig küldje be abba a fényes épületbe, melyrôl varjú, holló
hirdeti károgva, hogy ebben a nemes vármegyében ez a legtágasabb,
ez a legszükségesebb épület.

Tömve volt az gazemberekkel. Két évtizeden keresztül ugyancsak
derekasan benépesíté Gerge uram. Hivataloskodása elsô évében egészen
meg volt ingatva a közbiztonság. Nemcsak a burjánmódra fölszaporodott
bennszülött rablók és betyárok garázdálkodtak, hanem még a szomszéd
megyék szegénylegényei is ide jártak olcsó kalandokra.

Ilyen viszonyok között nem a régi praxishoz nyúlt az új pandúrhadnagy,
mely már kezdett teljesen hasznavehetetlennek bizonyulni: érezte, hogy
valami újat kell kigondolnia.

A régi praxis ugyanis az volt, hogy a csendbiztos embere úgy tett,
mintha a rablókkal és tolvajokkal cimborálna, velök járt, velök
fôzte ki a terveket, velök lopott, de azért mindent elmondott a
komisszáriusnak. Ha ugyan elmondott, mert e rendszer mellett ritkán
került valaki hurokra.

Gerge egyet fordított az ôsi szokáson: nem saját emberét küldte
közéjük, hanem az ô emberüket fogadta magához. Ez pedig nem volt senki
más, mint a híres birkózó Szlimák Matyej, a félelmetes Jasztrab tót
rablóbandájából, mely mint a legrégibb cég, nagy renoméval bírt úgy a
rablók, a közönség, mint a tekintetes vármegye elôtt.

Gerge így szólt a kézre kerített Szlimák Matyejhoz:

- Kár az ilyen derék legénynek ott kint égni el a napon, ahol senki
se látja, az erdôben, ahol senki sem bámulja meg. Te bátor ember vagy,
fiam, Matykó, az Isten is katonának teremtett. Ott vón' a te helyed.
Olyan ember vagy te, édes szolgám, Matykó, hogy míg így a nemes
vármegye a sarkadban, ott még a király is kalapot emelne elôtted.

Nagyot dobbant a Matyej szíve ettôl a néhány szótól, s mélyen
felsóhajtott:

- Az volna nekem jó, komiszárus uram!

- Ott mérik még csak marokszámra a dicsôséget... Hallottad-e Kinizsi Pál
esetét valaha? Mint molnárlegény ment a hadsereghez, s paraszthajszál
híja, hogy nem mint király végezte.

Matyej lihegett a kéjtôl, lelkét édesen csiklandozta ez a szôrmentes
beszéd.

- Az csak a gyönyörû élet, fiam, Matykó -- vitte tovább a Matyej
képzeletét Gerge uram --, ahogy a népmeséitek beszélik, zsírt ennél
ott folyvást száraz kenyér helyett, s olvasztott vajat innál rá
szomjúságodban. Aztán mikor lefeküdnél aludni, kilenc közönséges
baka kergetné rólad a legyeket.

- Szerezzen be oda, komiszárus uram! -- hörgé Szlimák Matyej fojtott
hangon.

- Nem olyan könnyen megy ám az, édes gyermekem, Matykó. Látod, most
még elôször elítélnek, azután lecsuknak vagy tíz esztendôre. Tíz év
múlva, ha élünk, majd beszélünk errôl, csakhogy mi leszesz te már
akkor? Saját magadnak árnyéka.

Szlimák nagyon elszomorodott, szórakozottan tologatva lefelé, fölfelé
a rézcsatos, másfél arasznyi széles szíjat.

- Aztán nem lehetne ezen segíteni valahogy?

- Bizony bajos lenne, mert igaz, hogy úgy szeretlek, Matyej fiam,
magam sem tudom, miért, mintha édestestvérem lennél, mindazonáltal
az írnokom már beterjesztette a jelentést a vármegyéhez, hogy el
vagy fogva.

- Ez már hiba, nagy hiba -- dünnyögé Matyej, s borsónyi
izzadságcseppek verôdtek ki a homlokán.

Gerge úgy tett egy darabig, mint aki gondolkozik, majd hirtelen a
Matyej vállára ütött, mintha egyszerre határozta volna el:

- Te nem vagy aljas ember, Matyej -- mondá mohón és mégis
ünnepélyesen.

Matyej behunyta szemeit, s egyet bólintott, nagy, idomtalan fejével,
hogy ô nem aljas.

- Te nem fogsz engem megcsalni!

A rabló kezét nyújtotta Gergének, azt a kezet, mellyel éppen tegnap
nyúzta meg a lesti zsidótól lopott tehenet.

- Itt a becsületes parolám!

- Tudtam, hogy ember vagy a talpadon. Azért határoztam el, hogy úrrá
teszlek, hogy megtisztítlak a bûnöktôl, s amiként én veled kezet
fogtam, azonképp fog veled kezet a tekintetes vármegye is. Hanem hát
kézfogás nem lehet anélkül, neked is oda kell nyújtanod a vármegyének
a magadét...

- Hadd hallom -- mondá Szlimák sötéten.

- El fogod beszélni minden esetedet, rávezetsz a társaid tartózkodási
helyére, hogy azokból is faraghassak valamit. Elmondod, mit loptatok,
hová tettétek stb. Visszamégy újra a Jasztrab bandájához, olyan jó
cimborájuk leszel, mint eddig, loptok, garázdálkodtok, s te azt aztán
szombat esténkint, amikor mindig hozzám jössz vacsorára, szögrül-végrül
elbeszéled.

- Hát aztán? -- sürgeti Szlimák, nagy kidülledt szemeivel mereven
nézve Gergére.

- Egy évig szolgálod ilyen minôségben a vármegyét. Egy év múlva letelik
az utolsó szombat, s akkor én fölterjesztem hasznos szolgálataidat a
vicispánnak, s az fölment minden üldözéstôl.

- Hát aztán?

- Vagy magam viszlek ekkor a regementhez, vagy pedig te viszel tôlem
olyan ajánló írást a tüszôdben, hogy nyomban megtesznek káplárnak.

A Matyej szeme fölcsillogott, s kérges tenyerét gyorsan belecsapta
másodszor is a Gerge markába.

- Áll a dolog, komiszárus uram. Eb, aki megbánja.

—gy is lett. Matyej nem szegte meg, amit ígért, hûségesen referált a
pandúrhadnagy úrnak mindenrôl, minélfogva a szegény Jasztrab bandája
nagyon megfogyatkozott egy fél esztendô alatt. Egyenkint fogták el
fôembereit, kiket Gerge uram könnyûszerrel kivallatott, mert nagy
zavarba hozta ôket a mindentudóságával.

- Nos, fiam, mit loptál? -- szokta a csendbiztos úr kérdezni egy-egy
kézre került fickótól.

- Semmit, tekintetes uram. Görbüljön meg az ujjam, ha nem
kénytelenségbôl voltam Jasztrabéknál. Én nem tartozom hozzájuk.

- Engem el nem bolondítasz, kedves fiam, mert én mindent tudok, s ha
kérdezlek, azért teszem csupán, hogy lássam, mennyire szánod s milyen
töredelmességgel ismered be hibádat. Felesleges dolog titkolnod! Hát
nem te loptad el gyertyaszentelôkor a tiszteletes uram malacait? A
hlinai akolból is te vitted el tavaly húsvét vasárnapján a nyolc
jerkét. Ott nyúztad meg ôket a Fekete majorban, a nagy akácfa alatt,
a Madzag Istók késével, aztán ott sütöttétek meg ôket a Vrecjar bacsa
bográcsában, a bôrüket elraktátok a szurdoki molnár padlására, mai
napig is ott van mind a nyolcé. Mondjak-e még többet?

- Nem, nem -- sziszegé ilyenkor megsemmisülve a vallatott. -- Mindent
tud... minden úgy történt.

Híre menvén a tót nép közt a mindentudó csendbiztosnak, iszonyú
rémület szállta meg a tolvajokat, rablókat és gazembereket. Az a
babona terjedt el, hogy Gerge uram megkente szemeit a Szent György
napja elôtt talált százesztendôs gyík májával, azokkal az emberi
testen keresztül belát a szívekbe, s ott elolvassa a láthatatlan
betûket, melyekkel a cselekedetek vannak felírva.

Nemegyszer történt, hogy puszta gyanúból, holmi lúdlopási kalandokért
idézett magához valakit, s az egyszerre csak kezdte kivallogatni,
hogy hát, ha már egyszer ide került a tekintetes úr színe elé, úgyis
mi tûrés-tagadás, a tekintetes úr úgyis tudja, ô ölte meg a zeherei
postást is.

Gerge ügyes rendszere rövid idô alatt megtisztítá az egész felvidéket
a rablóktól, csupán magát a vezért, Jasztrabot nem lehetett elfogni:
csel, ármány nem bírta megejteni, mert ô legalábbis még egyszer olyan
ravasz volt, mint a vármegye.

Ott garázdálkodott az erdôkben, a hegyek közt, és nem lehetett onnan
lecsalni semmi módon. Ott pedig ô volt az úr, száz üldözô pandúr
láttára még csak a szemöldöke sem rándult meg.

A regényes felföld volt a patrónusa, s megvédelmezte elôlük; barlangok
nyílása, sziklák repedése elfödte Jasztrabot üldözôi elôl.

Elmondhatnám, milyen megfeszített és mégis hiú erôlködések történtek
kézre kerítésére, ha szót akarnék szaporítani, így azonban csupán arra
szorítkozom, hogy Gerge lázas dühbe jött mindannyiszor, ha egy-egy
elfogatási kísérlet nem sikerült, mert azt tartotta, míg a híres
rabló szabadon van, ha csak egymaga is, addig nincs helyreállítva a
közbiztonság.

Egyszer, midôn összes pandúrjait küldé ki a "lazok"-ba Jasztrab
elfogatására s azok üres kézzel tértek meg, azt állítva, hogy maga
az eleven ördög sem bír vele, elsápadt haragjában.

- Egy ütet taplót sem érnek kendtek! Takarodjanak a szeme elôl.
Magamnak kell elmennem.

S ezzel nyakába kanyarítva az ócska ôsi flintát, mellyel a hajdani
Gergék nyulakra vadásztak valaha, de melytôl a hajdani nyulaknak, akik
csak elôtte álltak, sokkal kevésbé kellett félniök, mint a hajdani
Gergéknek, akik fogták és elsütötték, elindult egyes-egyedül Jasztrab
borzalmas birodalmába, a Lopata rengetegbe.

Az erdônek volt egy "messzelátó" pontja; Gerge jól tudta Matyej
elbeszélésébôl, hogy itt tartózkodik leginkább Jasztrab György,
mert már a hivatala is úgy kívánja, hogy ilyen pontrul nézegesse az
utasokat, keletre lelátva egész a Motuz-völgyig, északra a klokovai
keresztútig, s e nagy területen mindazt észrevéve, amit a jó szerencse
zsákmányul eléje tologat.

Jasztrabot csakugyan ott látta messzirôl a kimagasló helyen puskájára
támaszkodni, mozdulatlanul, akár egy kôszobor.

Ô is észrevette, hogy a vármegye kopóinak ura jön, tudta, hogy ez nem
hiába jön ide.

Eltûnhetett volna ugyan elôle igen könnyen, de a rablónak tetszett az,
hogy Gerge egyedül jön, mikor jöhetne ötven pandúrral is. —gy érezte,
valami tisztelet kifejezése ez az ô személye iránt. A híres Jasztrab
Györggyel a híres Gerge akar kikötni. Igen jól van. Jasztrab György
nem fog kitérni a becsületes egyenlô tusa elôl, hanem bevárja
nyugodtan, ami következni fog.

- Add meg magad! -- kiáltja Gerge már messzirôl. - Érted jöttem, fiam.
Magam jöttem érted, mert nem tartalak holmi kapcabetyárnak, akit ha
elfognak, jó, ha el nem fognak, akkor is jó. Aztán egy ilyen legény
nem is adja ám meg magát a közönséges komisz pandúrnak. Ismerlek,
édes fiam, kevély ember vagy, sokat adsz a becsületedre, azért jöttem
magam. Gyere no, ne bolondozz, Gyurka: úgy megbecsüllek otthon, hogy
anyád ölében sem volt olyan jó dolgod, mint a kezem alatt lesz.

A rabló csak a fejét rázta, s röviden felelt vissza:

- Ösmerlek, ördöngös csendbiztos, és nem hiszek neked. Ne jöjj
közelebb, mert rád lövök!

Gerge azonban csak azért is közelebb ment. Már alig húsz lépés
választotta el ôket egymástól.

Jasztrab megfenyegette izmos ökleivel, azután fölemelte puskáját,
célzott, s mind a két csövet elsütötte.

A kis emberke, a híres csendbiztos, rendületlenül fogadta a golyókat,
melyek közvetlenül a füle mellett süvítettek el, nem hagyta el
bámulatos lélekjelenléte egy másodpercig sem. Ennek köszönhette
diadalát. A lövés csattanásának pillanatában két ólomgolyót vett ki
zsebébôl hirtelen, s midôn a füst eloszlott, s a rabló odatekintett,
hol Gergének holtan elterülve kellett volna feküdnie, ott látta
azt a leáldozó nap fénysugaraitól övezve, büszkén állani, mint egy
gladiátort, ki fölemelt kezében a két, testébe küldött golyót mutatja.

- Ne kínlódj azzal a lövöldözéssel, Jasztrab fiam! -- kiáltja rá
bátor, csengô hangon. - Kár fogyasztani a puskaport! Nem fog engem
a golyó, édes Gyurkám. Most is megfogtam mind a kettôt. Itt van ni,
azon módon...

A mogorva rabló rémült tekintetet vetett a folyton közeledôre, aztán
nagy elkeseredve földhöz vágván széles tót kalapját, fojtott, tompa
hangon hörgé:

- Látom, hogy ördög vagy! Gyere hát, egyél meg. Megadom magam.

S Gerge uram kézen fogva vezette haza a szilaj rablót, kivel három
vármegye nem tudott boldogulni.

—tközben megkínálta a dohányzacskójából, kicsiholt neki, aztán mintha
örök idôk óta kenyeres pajtások lettek volna, szelíd szavaival
kivallatta, mint egy gyermeket.

- De csak furfangos, nagyeszû ember vagy te, Gyurka! Ugye, te törted
fel a Motosicky pincét?

- Bizony isten, nem volt bezárva.

- Tudom, fiam! Hanem a bodonyi granáriumba is a te kezed járt.

- Körömnyi hasznát sem láttam, zsizsikes a búza, a zsidó nem akarta
elvenni, csak a fuvardíjba. De még erre is, hogy ráálljon, meg kellett
vernem elôbb.

- Mind jó volna az, édes fiam; csak azt az egyet, ha nem teszed, hogy
agyonverted a nagyatyádat...

- Kinek mi köze hozzá! -- pattant föl Jasztrab méltatlankodva. - Hiszen
az én tulajdon öregapám volt!

- Igaz, fiam... tökéletesen igazad van! Csakhogy, tudod, a vármegye
szörnyen bolondul veszi a dolgot.