Nincsen olyan híres akol, mint a brezinai akol... Bemeszelt fala
van, veres födele van, ólomszegekkel a kapuja kiverve. Tulipánvirágok
nyílnak a környékén. Magas, százados fák tartanak neki árnyékot, s
fedik el kényesen: ne lássa minden bolond; csak a karcsú kémény
magaslik ki, amint ott pipázik egykedvûen az akol végén, hol a
"bacsa" lakik egy fedél alatt a juhaival.

Csak hadd beszélje bátran annak a kéménynek a kavargó füstje, hogy a
híres brezinai számadó juhász, Olej Tamás most alkalmasint "méretlen
húst" fôz otthon a bográcsban, neki ugyan nem árt vele. A vén Mátrától
le egészen a "Kopanyica" völgyig az egyedüli úr. -- Méla furulyaszó
egymásnak adja a nótát hetedhét mérföldön:

  Olej juhainak
  Selyem legelôje,
  Ezüst a nyakszíja,
  Arany a csengôje.

És amikor végiglépdel mind az ezer darab a harmattól csillogó gyepen,
a nagy kilenc vezérkos legelöl, a kisebb bárányok szökdécselve, a
jerkék mélán, a száz bársonygyapjas ürü méltóságos komolysággal, ha
így együtt van az egész nyáj, és a Merkuj kutya vígan körülszaladgálja,
hogy karikában tartsa, az Olej Tamás szíve olyan nagyra hízik a kevély
gyönyörûségtôl, mint egy uralkodóé, ha hadiszemlét tart.

Cifra halinás bojtár kíséri a nyáj egyik oldalát, míg a bal szárnyon
maga a "bacsa" baktat utánuk, gyöngéden tekintve végig kedvencein,
miket egytôl egyig színrôl színre ismer. Még a történetét is tudja
valamennyinek.

... Ott az a suta toklyó egyszer eltévedt a harasztosban, befonva
magát átszakíthatatlan töviságak és iszalagok közé. A Merkuj akadt
rá. Becsülettel kiszabadítá onnan, s úgy féldöglötten vonszolá a
nyájhoz. Okos kutya az, megérdemli, hogy nem lett belôle -- ember.

Annak a körbe futó szarvú ürünek meg amott, a fekete jerke mellett,
el volt törve harmadéve a hátulsó bal lába. Az akolajtóba szorult
volt bele. Olej három fadarab közé kényszeríté, s addig-addig
orvoskodék mellette, hogy most olyan tökéletes és egyforma mind
a négy lába, mint a parancsolat.

Az a fogatlan, vén anyajuh, mely most olyan vígan kaparja el lábával a
harasztot, hogy alatta jóízût torkoskodjék a titkon nôtt fûben, bezzeg
milyen himpellér jószág volt valamikor! -- kemény hideg éjjel ellett
és idô elôtt. Mikor a bacsa éjfél táján benézett az akolba, félig meg
volt fagyva. Az anyja maga is beteg volt, s nem melengethette párájával:
költözôben volt már az akkor... Olej megfogta az idétlen báránykát,
és bevitte a szobába, de bizony ott is hideg volt, odafektette hát
kísérletképpen a kis Anika ágyába a meleg párnák közé. —gy aludt ott
a gyermek és a bárány, nem tudva egymásról semmit. Reggel, mikor
felébredtek, a gyermek mosolygott a felelevenedett állatnak, az meg
a farkát rázogatta. Mind a kettô örült. És sem a mosolygó gyermeknek,
sem a víg báránynak nem volt már édesanyja.

Az Anikáé is akkor halt meg, mikor Anika született. Az Isten úgy
intézkedett Olej Tamással, hogy e gyermekért elvitte cserébe a
feleségét, mert a jó Isten is csak ritkán ad ingyen valamit. Bizony
szomorú csere volt eleinte, de belenyugodott, mert a brezinai bacsa
olyan ember, aki ösmeri a "mórest".

Az —r akarta így. Három ura közül a legnagyobbik, az Isten, kibe nem
lehet belekötni, kinek szabad a keze, és beéri az egész világot, úgy
üt vele, amint akarja, ha fájó is az ütés nyoma, türelem annak az
orvossága.

Urának tiszteli Olej még a talári herceg ôkegyelmességét is, akinek
számadással tartozik, akié az egész Brezina aklostól, mindenestül
és még azon túl is, merre a szem lát. A talári herceg hatalmas,
nagy ember, s kilenc vármegyében süvegelik, míg él. Tamás hûségesen
szolgálja, mert nem okos ember az, aki olyan fának nyesegeti ágait,
melynek árnyékába húzódott. Ami aztán a többi embert illeti, az mind
nem parancsol a brezinai bacsának. A saját talpán áll ôkelme. Meg
nem bánt senkit, ôt se bántsa meg senki. Az a kis gyengeség, hogy
innen-onnan egy-egy birka kerül a bográcsba, mely nem tartozik a
világ elejétôl az ô nyájához, nem megy hibaszámba, benne van az már a
vérében a született juhásznak, amint azt minden okos ember tudhatja,
kivéve a tekintetes vármegyét, melynek semmi érzéke nincsen a
juhászvirtus iránt.

Sokszor támadt hát egy kis torzsalkodás ezzel a harmadik urával, aki
csak úgy maga teszi meg magát úrnak a többi fölé. No de nem nagy baj
ez. Egy-egy ajándékbárány még mindig telik Olejtôl a szolgabírónak;
annak a báránynak a mekegésétôl nyomban elnémul az igazságszolgáltatás.

Olej nem tartozik az érzékeny emberek közé, kitôl tanult volna meg ô
érzékenykedni? Nem érintkezett az emberekkel, csak a juhokkal. Ezek a
türelmes állatok pedig nem szenvednek ebben a fogyatkozásban; azoknak
jó minden.

De azért megvolt hôsünkben amaz ösztön, amaz ôserô, amit az Isten
talán azért oltott bele a legvadabb, a legmíveletlenebb szívbe is,
hogy legyen valami benne, ami azt az ô arca felé fordítsa néha-néha.

Anikát ugyan nem sokkal szerette jobban, mint kedvenc bárányát, de
azért ha már egyszer az Isten nyakában felejtette a kis porontyot,
nem tehette ki a farkasoknak a gyepre, dajkát fogadott mellé, és
fölnevelte. Ma már nagy lány, maga fôzi a köménymagos levest meg a
"demikatot", maga szabja, varrja Olej fehérnemûit meg a bojtárét.

... Annyi tudománya van már, mint az anyjának volt.

Hát hiszen az anyját is sajnálta Tamás, mikor meghalt. Jó asszony volt,
Isten nyugosztalja. Meg is érdemelte a tisztességes eltemettetést
háromszori harangszóval, két óráig tartó búcsúztató versekkel. Az
emberek, azok, akik odaát a faluban élnek, és civakodnak egymással,
és akik részt vettek a temetésen, szemére vetik, hogy az "erdôk
vadállatja" még csak nem is sírt Boris után, egyetlen könnyét sem
látták.

Olej nem ismerôs a falusi szokásokkal. Nem sírt, nem akaródzott neki.
Mit tudta ô, hogy az így kívánja az illedelem. A Brezina hallgatag
fái nem tanították meg ôt hazudni.

Boris meghalt, oda van, vissza nem tér többé. Szíve elszorult. Némán,
fedetlen fôvel kísérte ki a nyugalom helyére, a temetés után kifizette
a papot és a kántort, aztán keservesen szemébe nyomta a széles kalapot,
s megindult a veres fedelû akolba.

Ugyan mirôl gondolkozhatott az úton?

A régi, ismerôs, százszor megjárt gyalogút volt, mégsem ismert rá.
Azt hitte, idegen helyen bolyong. Hát a brezinai háztáj hová lett?
Minden úgy áll, mint azelôtt, szemben a bércek, alant a selyemrét
a futó patakkal, a kerekes kút az udvaron, s a nagy vályú az akol
mögött. Minden, minden ott van, minden, minden úgy van, s még sincs
ott semmi és még sincs úgy semmi... Valami hiányzik, üres, néptelen
az egész ház tájéka.

A tündér Brezina ki van cserélve -- egy sokkal szomorúbbal!

Vajon tudta-e, miért?

És még most, tizenhat év múlva is, míg az Anika ábrándos dalait
kéjelegve viszi fülébe a völgybôl a szellô, ha a domboldalon bogárzó
nyáj mellett a hétköznapi szûrén heverész, néha egy-egy suttogó,
titokzatos hang rezeg végig a lég miriád atomjain:

"Tamás!..."

Az erdô fái közül jön, és az erdô fái közt elsuhan. A bokrok
megrezzennek tôle, a füveken végighullámzik, s mélységes csend
ereszkedik utána a Brezinára.

A bacsa szíve nagyot dobban, hirtelen felüti lekonyított fejét.
Hangzani fog-e még egyszer az a "Tamás" szó amaz ismerôs, régi
hangon, melyet talán tizenhat év elôtt kapott el a visszhang azokról
a szép piros ajkakról, amiket már azóta hamuszínû porrá ôröltek a
férgek odalenn a fekete földben.

És a brezinai visszhang tizenhat éven át mindig odább adta azt a
hangot, erdô az erdônek, patak a pataknak elkiáltotta azon módon,
míg most nagy körútján visszajutott ismét az Olej fülébe, szíve
közepébe...

Vagy talán nem úgy volna?

A meghalt feleség árnya jár a fák közt, az szólította meg édes, szelíd
hangján? Vagy hogy egyenesen a szívébe rajzolódott le valaha régen az
a hang, s mostan szárnya támadt?

A bacsa felugrik, és a fejéhez kap. A sárga, nagy fésû, mellyel térdig
érô haja le volt tûzve, lecsúszott a földre, s a haj végigfoly izmos
vállain. Egy csomó odaszorul a cifra tüszô rézcsatja alá.

Olej nem veszi észre. Feszülten figyel, és fürkészôleg néz szét a
tájon.

Ó, mert annak, ki negyven éve társalog az erdôvel, a sziklával, a
felhôkkel, olyan mindenféle gondolata támad!

Hátha csak úgy álmodta ô azt, hogy Boris meghalt... Hiszen az ô
hangja volt ez! Szakasztott az ô hangja. A bacsa fölemeli ökleit.

Ki merte ezt a hangot utánozni?

És elboruló tekintettel hordozza körül szemeit, miknek fehéres része
aláfordítja a kékeset.

Senkit sem lát, semmit sem hall.

A birkák némán legelésznek, a kolompos kos mereven, semmitmondó
ábrázattal néz rá, a bojtár jóízûen alszik a gyepen, a fák levelei
nem mozdulnak, még a madarak is hallgatagok.

Ki szólította meg hát Olejt?

Ki tudja?

Talán maga a némaság, melyet csak a méhek dongása rezegtet meg
titokzatos, méla harmóniában.

Ha meg tudná mondani valaki, mirôl döngnek a méhek a brezinai
völgyben!

Tudnak-e ôk arról valamit, hogy a halottak olyan sokáig itt fenn
bolyonganak, mikor már porrá lettek?

A bacsa újra visszadôl félkönyökére, és elgondolkozik, különös
gondolatok azok!

Aki az erdô fáitól, a sziklától, a zuhogó pataktól és a vándorló
felhôktôl kéri kölcsön a gondolatokat, az nem is fogy ki soha belôlük.

Az a nagy, mélységes talány, mely a természet fönséges arcán honol,
betölti még azt a vad lelket is, és beszél hozzá, az meg felelget
neki.

Ne higgyétek, hogy Olej nem gondolkozik.

Gondolkozik, és még sincs gondolatja, mert szétfolyt, mint a
megolvasztott ólom.

Egy kavargó káosz az, mely nem nyer alakot; egy nagy éjszaka az,
amelynek sötétsége fény. És ez a fény az ôsköltészet.

Olej mindenrôl gondolkozik, de gondolatait nem cseréli meg senkivel.
Mulatságból gondolkozik. És ez sohasem rossz mulatság. Csak szomorú
néha.

Ritka nap, hogy most is ne jusson eszébe a felesége, s meg ne
emlékezzék a mulandóságról, mikor egyszer csak ô is majd kifeslik az
életbôl, csendes, mozdulatlan halott lesz, szépen elszólítják innen a
temetôbe, és sohasem fogja többé látni a Brezinát, sem a veres aklot,
sem a kilenc vezérkost, sem a száz bársonyürüt, miknek nincsen másuk
széles e világon. És a nap azután is csak így fog sütni, mint most, s
az erdô akkor is oly rejtelmesen fog susogni, mint ma, a fû nôni fog
tavasszal, a patak vize fölenged meg befagy, új báránynemzedék vígan
ugrándozza körül az ismerôs bokrokat -- csak ô nem lesz itt soha
többé.

Hát aztán ezeknél a szomorú gondolatoknál felhangzanak a völgyben
Anika nótái, szinte jólesik a lelkének rájönni, hogy az életnek
mégis lesz valami folytatása.

- Kár, hogy nem fiú lett -- sóhajt fel, s szilajon vágja botját a
nyáj közé, melytôl az szaggatott csoportokká riad.

Érezzék azok is a bacsa haragját, ki bosszús gondolatait így közli
velök.

És ezalatt lenn az akolnál új meg új dal kél szárnyra a tót nép
modorában, mélabúsan, fájón...

  Jön már Garibaldi a szomszéd faluba,
  Klapka is vele van, Graczát, Záhonyt hozza,
  Bíróék Gyurija lovát kantározza.

Hogy jutott el a politika is a brezinai völgybe, hol csak a madár jár?
Ki hozta ide a lezajlott harcok tépô emlékét és reményeit? A levegô
hozta. Becsempészte a költészet ruhájában. Így aztán szívesen látott
vendég. Ma Anika dalolja. Erdô madarai hallgatják. Holnap már a rigó
is utánafütyüli.

Olej elôtt felélednek a régi emlékek, a nagy "háború" zaja, amikor
Gracza, Záhony Brezináról tettek kirohanásokat. Vitéz két honvéd
volt... vagy most is az még, mert hát a jó tót nép, ámbár bebizonyult,
hogy orv kezek által haltak meg Vadkerten, midôn menekültek, még
mindig visszavárja valahonnan.

Olej nem vett részt a háborúban; neki nem lehetett, hanem azt
beösmeri, hogy szép világ volt; mert már az is valami, mikor két
jóravaló legény összeméri az erejét, hát még két ország...

... Ne lett volna csak a keze alatt akkor is ez a nyáj, melynek a
kolompja olyan édesen hívó, marasztaló, mint a mesebeli tündérnek!

Órákig eltûnôdik ezen -- míg lassan aláereszkedik az est. A nyáj
pihenôje megjött. Sûrû gombolyagba torlódik össze, annak jeléül,
hogy jóllakott, s most már csak kérôdzni akar.

A bojtár reggel óta elôször meri megszólítani a bacsát.

- Nem hallja, gazduram, estét harangoznak Taláron!

- Hallom. Ne fecsegj annyit! Keresd meg inkább az ólmos botomat,
aztán megyünk. Oda dobtam a nyáj közé.

Még egyszer végignéz birkáin, ha vajon jól van-e lakva valamennyi,
vajon nincs-e híjuk?

Tán ha egy hiányoznék is, gyakorlott szeme, mely ezerhez szokott, a
kilencszázkilencvenkilencben legott észrevenné az apadást.

Nincs semmi baj. Nyugodtan kanyarítja nyakába a szûrt, aztán lassan
leereszkednek a völgybe.

A kilenc vezérkos csengettyûje szép összhangba vág ki, s a bojtár
dudája is megszólal, Anika messzirôl hallhatja, hogy a nyáj hazatért,
s a tûzre teheti a finom "demikát"-ot, a juhászok címeres eledelét,
hogy éppen akkorra forrjon fel, mikor hazaérnek.

A bojtár hátára akasztja a dudát, amint az akol közelébe érnek, és
kémlelô szemekkel néz az otthonra, nem látja-e meg az udvaron annak
a sudár délceg alaknak körrajzát, aki úgyis mindig a szemei elôtt van
-- még ha be is hunyja. Be sokért nem adja, hogy így meglophatja a
lehetetlenséget.

Anika már künn várja ôket, ami jólesik Matyinak. Pedig hát ki tudja,
miért van künn, talán unalomból, talán, hogy a nyájat lássa.

Gyönyörû teremtés, amint ott áll, karcsú termete meghajolva,
szemei ábrándosan kémlelik a távolt, a természettôl puha kis keze
aláeresztve, hogy odaszaladhasson, s elérhesse az ismerôs öreg birka,
ki báránykorában mellette aludt. Hálából, szeretetbôl nyalja-e meg
vagy megszokásból? Arra emlékszik-e vissza, hogy együtt aludtak valaha
régen, vagy arra, hogy ez a sósbödönben vájkáló gazdasszonyi kezecske
igazán milyen jóízû.

Ki ismerhetné a birkafilozófiát egészen?

- Jó estét, Anika -- szólítja meg Matyi a leányt szelíden. - Hogy
mulattál azóta?

- Ma jobban, mint tegnap -- felel az mosolyogva. - Hát kendtek hogyan
dicsérik meg a napjukat?

- Megvolnánk, kis fecském -- mondá a bacsa, halináját levetve --,
kérdés, ha te megvagy-e a vacsorával?

- Már párolog a pörkölt, édesapám.

A bacsa arca kiderült a pörkölt szóra, ünnepi eledele ez neki.

- Eredj, Matyi fiam, kavard föl a tûzön, mert én babonás vagyok az
ilyenekben, s azt tartom, úgy lehet csak jóízû a pörkölt, ha juhászkéz
is csinál benne valamit.

- Azt sem tudom, gazduram, merre a tûzhely, aztán nem is értek a
szakácsmesterséghez.

- Ne okoskodj, kópé, ha mondom... hát nem a tûzhelyen öntöttétek
együtt az ólmot Anikával Szent András éjszakáján, amikor a te
fizionómiád öntôdött ki a lányom jövendôbelijének?

- Nem egészen... -- mondta Matyi elpirultan -- ... csak egy ólomfigura
volt az, dudával a vállán...

- Nem is duda volt --- ellenveté Anika --, hanem...

- Hanem? -- hörgé Matyi.

- Puska, ha éppen tudni akarja kend.

Mintha kést szúrtak volna a Matyi szívébe.

Miért hogy puskának nézi azt Anika most, amit dudának tartott eddig?
Valami szomorú sejtelem kezdte összeszorítani a szívét!...

Gépileg sietett bezárni az akolajtót a betódult nyáj után.

Olej gondolatai rögtön visszatértek a pörkölthöz, vagy hogy talán még
el sem távoztak tôle.

- Pörkölt lesz? No, ez derék dolog, Anika. Azt hinné az ember, vendég
van a háznál.

- Amint van is. Mindjárt itt lesz.

- Kicsoda?

- Hát bizony az egy nagyon különös ember -- felelt Anika.

- Ösmerôsöm?

- Nem, nem. Egy úr, valami vadász... Sohasem láttam.

- Nem vadász lesz az, leány, hanem a vármegyén könyöklô. Hogy csak
nem lehet az ember soha békén!

- Nem megyei úr az, nagyon fiatal még ô ahhoz. Olyan az arca, mint a
patyolat, tán még szél sem érte.

- Van-e puskája? -- kérdé a bacsa.

- De még milyen!

Matyi most már egészen lehúzta a kalapot szemére, s a nagy jegenyefának
támaszkodék, mert olyan keserû gondolata támadt, mint a mélységes pokol:
jaj, mindjárt elszédül.

- Bátor fickó lehet -- dünnyögi Olej Tamás --, hogy mer jönni vadászni
a herceg erdeibe. Ha nem volna vendégnek ígérkezve, leakasztanám a
puskáját.

- —gy uzsonna táján jött ide -- fecsegett Anika tovább. - Képzelhetik
kendtek, mennyire megijedtem tôle eleinte. Tejet kért inni. Hoztam
neki, erre ezt az aranyos pénzt adta.

- Minek fogadtad el? -- méltatlankodik Olej.

- Mondtam, hogy nem pénzért adjuk a tejet, van hála Istennek elég, de
csak itt felejtette az asztal csücskén.

- Visszaadjuk -- szólt Olej. - Isten ments! Mit gondolna a világ a
brezinai bacsáról, ha pénzért adná a hozzá betérônek a tejet is.

Azzal a kezébe vette a pénzt, és ámulva kiáltott föl:

- Ne legyen Olej a nevem, ha ez nem koronás arany! Tudjátok-e, hogy
mit gondolok? -- tette hozzá suttogva -- ez vagy Gracza lesz, vagy
Záhony. Náluk láttam ilyen pénzt... ezer mennydörgôs mennykô, Matyej,
ma nagy ünnep lesz. Ne búsulj fickó, hanem inkább le kell vágni még
egy bárányt. Aztán szaporán borért! Mondom nektek, hogy vagy Gracza,
vagy Záhony. Ide jött a brezinai bacsához.

Anika mosolyogva rázta a fejét. Olej pedig odavolt a lelkesüléstôl.

- És jó helyre jött, mert itthon lesz. —gy megôrzöm, mintha a saját
édesanyja kötényében ülne. Olej Tamás kezébôl ki nem veszi ezer
zsandár sem. Micsoda? Puskája is van? Keveset mondtam! Ötezer sem
veszi ki. Hanem aztán csitt, gyerekek, még a falnak is füle lehet.

Anika még mindig hitetlenül rázta fejét.

- Váltig mondom kendnek, édesapám, hogy az egy fiatal ember, aki annyi
sok mindenféle bolondot összefecsegett.

- Mit bírnád te azt megítélni, tacskó!

- Mezei virágnak, szíve bálványának nevezett.

- Éppen ilyen nagy selyma Záhony, ha vászoncselédet lát.

- De Záhonynak, apám, már idôsebb embernek kell lennie.

- Tesz is az valamit! Záhony olyan nagy "gaukler", ki tetszés szerint
változtatja a fizionómiáját. Ma nyolcvanéves aggastyán, hosszú, ôsz
szakállal, tar fejjel, holnap meg már pelyhedzô állú siheder. Éppen
arról ösmerek rá.

- De mikor azt is mondta, hogy kendet nem ösmeri.

- No, bizony, hát miért ne mondta volna? Mondás, levegôrontás, aki
hiszi, annak szentírás.

Anikának mégis olyan nehéz volt elhinni, hogy a vén Záhony lenne az
a deli ifjú.

- Aztán meg azt is, hogy én tündér vagyok, és erônek erejével meg
akart csókolni.

Matyi önkéntelenül fölemelte az öklét.

- Igazán? -- hörgé tompán.

- Mellém ült a pitvarküszöbre, s olyan édesen rimánkodott, hogy
engedjem egyszer, egyetlenegyszer csak átkarolni a derekamat, mert
megôrül, ha nem hagyom.

- Hát hagytad, ugye? -- szisszent föl Matyi.

- Mikor olyan igazán mondta, hogy ô akkor megbolondul.

- Szakasztott Záhony! -- rikkantott föl kedvteléssel az öreg.

- Midôn aztán meg akart csókolni, úgy odavágtam a gyomlálástól piszkos
kezemet a képéhez, hogy finom arcán, tudom, ott maradt a nyoma.

- Ó, ó! -- nevetett a bacsa. - Nem haragudott meg?

- A másik arcát nyújtotta ide, hogy üssem meg azt is. Azt mondta,
nagyon jólesett neki, és sohasem fog többé mosakodni, nehogy letörölje.
Nyájasan búcsúzott el, kérve, jó vacsorát készítsek, mert ha kijárta
magát, visszafelé benéz. De nini, ott is jön már!

Olej és Matyi a mutatott irányba vetették a szemeiket, karcsú vadász
lépegetett le a domboldalon, zöld hajtókás szürke zubbonyban, térdig
érô csizmában, úrias vadászszerelvénnyel.

- Jó estét, juhász! -- szólt, kalapját sem érintve meg, amint az
udvarba lépett. - Nos, kész-e a vacsora, galambom?

- Fogadj Isten -- felelt Olej lehangoltan, egyrészt, mert nem Záhony
a vendég, másrészt bosszantotta, hogy a titulusa akként csorbíttassék.
Ha nem nála történnék a formalitások ilyetén megsértése, bizony furcsa
dolog lehetne a következése, mert azért bacsa az ô neve, hogy fölötte
áll a juhászhivatalnak, aztán meg azért vagyon kalap az emberek fején,
hogy legyen mit megemelni, mikor tisztességes háztájékra lépnek. De
csak mégis mind el kell ezt nyelni a vendégtôl.

- Készen a vacsora, csak magát vártuk -- szólt Anika, s befutott a
szobába.

A bacsa közel lépett a vendéghez, s odanyújtotta kérges, nagy
tenyerét.

- Kerüljünk beljebb.

A szoba csinos volt és tiszta: három tulipántos láda a szögletekben,
néhány pad, egy szék meg egy csinos abrosszal megterített asztal
képezték bútorzatát. Falát a juhászok mennyei közbenjárójának:
Szent Vendelnek arcképe és földi közbenjáróik: a szépen egymás mellé
felaggatott kancsók és pálinkás butykosok díszíték, de a legnagyobb
ékessége az egésznek a párolgó tál volt az asztalon, melybôl finom
paprikás pörkölt mosolygott eléjök.

- Tessék hozzálátni, mintha otthon lenne -- biztatá a bacsa vendégét,
a legöblösebb fakanalat markába nyomva. - Hármunknak elég lesz.

- Négyen vagyunk hozzá.

- A lány nem számít, úrfi, annak ha jut valami, úgy is jó.

A vadász mohón nekiesett az ételnek, s váltig dicsérgette:

- Még ilyet nem ettem.

- Meghiszem. Olyan pörköltet a talári hercegnél sem fôznek, mint a
brezinai bacsánál.

A vendég mosolygott.

- Bárcsak mindennap ehetném.

A bacsának erre azt illett mondani:

- Jól van, azt eszünk hát holnap is.

- Köszönöm meghívásodat, eljövök.

A bacsa ajkaiba harapott. Ez már mégiscsak sok. Ilyen siheder szólítja
"te"-nek, aki még szopós gyerek volt, mikor ôt már a nótárius is
megkendezte.

Hej, ne volna csak vendég!

- Nemhogy eljön, hanem el sem megy ma. Jó helyen van itt. Anika a
kamrában vet majd ágyat. Hova menne most már, mindjárt koromsetét
lesz.

- Ide rendeltem a kocsimat az akolhoz.

- Tán a környékrôl való az úrfi? Ha meg nem sérteném a kérdezôsködéssel.

- Innen a közelbôl.

- Bajjal talál ide a kocsi.

- Dehogy. Az Olej aklánál volt mondva. Téged hívnak, ugye, Olejnek?

- Olej Tamás a nevem, az egész nevem pedig -- mondá a türelembôl
kijött gazda hetykén -- Olej Tamás, a Brezina bacsája, és
hozzátehetném: ura.

A vendég nevetett.

- Ha te vagy a Brezinának az ura, öreg, mi marad akkor nekem?

A bacsa sértôdve nagy szemeket meresztett a nevetôre, s önkéntelenül
is kifakadt belôle a kevély kérdés:

- Mi is légyen hát a becsületes neve és állapota? Mert azok szerint
szoktuk egymást tisztelni, mi, gyarló emberek.

- Én Taláry Pál herceg vagyok.

Olej kezébôl kiesett a villa, ijedten ugrott fel, és elsápadt. Nagy
szó volt az neki. A fiatal herceg ült vele szemben, akinél a király
is már csak egy paraszthajszállal nagyobb úr; ki gondolta volna.

- Ó, kegyelmes uram... ó, kegyelmes herceg -- dadogta félénken --,
ki tudhatta azt!

- Nincs semmi baj, öreg -- szólt a herceg vidáman --, ha nem is a tied
a Brezina, van neked annál többet érô kincsed is, a szép Anika.

Matyiban, ki ott ült az asztalnál a herceg mellett, jéggé fagyott
minden csepp vér, nem bírt volna megmozdulni, vagy egyetlen szót
kiejteni, ha fejét veszik sem.

- Nem érték a leány, kegyelmes uram, inkább költség.

E percben lépett be Anika, bort helyezve az asztalra. Elfogulatlan
pajkossággal töltött az ifjúnak poharába, s azt mondta neki:

- Aztán csínján bánjék a borral: könnyen megzavarhatja a fejét.

- Eléggé megzavartad már te.

- Mikor már tán azelôtt is zavaros volt -- felelt a leány naiv
pillantással, amitôl a selymes szobák hôsének melegen kezdett a
szíve dobogni.

- Ó, te boldogtalan! -- förmedt rá az apja. - Miként merészelsz?
Ó, ó!...

- No, bizony -- felelt vissza Anika gyorsan. - Hiszen nincs cukorból,
se nem vicispán. Ismerjük mi már egymást délutánról. Ha megharagszik,
majd kibékül a maga kenyerén.

A herceg még sohasem érzett hasonló gyönyört, mint most, amint azokról
a duzzadt, piros ajkakról ilyen fitymáló szavak peregtek. Szívébe
rajzolódott le a bûbájos ékesszólás. Elhallgatná ezer esztendeig.

- Csitt, leány! Tanuld meg, vakmerô, kivel beszélsz. Ôkegyelmessége a
fiatal herceg, a mi urunk.

Anika felkacagott. Úde nevetése olyan volt, mint egy tündércsengettyû.

- Jajaj! Majd bizony bolonddá tesznek. Hiszi a piszi. A fiatal
herceg nem jár a Brezinára, de még Talárba sem. Bécs városában lakik
a színarany palotában, száz vadász lövöldözi a vacsorára valóját,
nemhogy ô maga csatangoljon nyúl után a Brezinán. De meg kell is annak
az Olejék pörköltje, tejfelt vacsorál az, rozmaringvirág magjából
sütött kenyérrel. Aztán olyan is a herceg, mint a többi ember! Mintha
nem tudnám! Nem azért herceg, hogy olyan legyen.

- Bocsásson meg ennek a bûnös gyermeknek, kegyelmes uram.

A kegyelmes úr pedig annyira megbocsátott, hogy elkezdett Anikával
versenyt kacagni, amire Anika azon hitben, hogy ôt neveti, egyszerre
duzzogó, haragos arcot vágott (illett neki), mire durcásan kifordult
az ajtón, olyasvalamit motyogott: kikéri magának, ôt ne tegyék
bolonddá.

De mikor már künn volt, mégis szöget ütött fejébe a dolog. Hátha mégis
a herceg. Hátha eljött Bécsbôl. Azt Anika is hallotta a csôsztôl,
Lapaj Istóktól, hogy azelôtt egy öreg herceg volt az urok, s most
halála után a fiatalra szállott a rengeteg sok uradalom. Bizony nem
lehetetlen! Istenem, milyen kár érte, hogy herceg: mikor olyan módos
lenne parasztlegénynek is.

Egészen elszomorodva futott föl a létrán, az akol padlására, hogy
onnan lenézzen a szürkülô tájra.

Szíve nagyot nyilallik. Csakugyan a herceg. A talári várkastélyon,
melynek csillogó bádogfödele ide látszik, ott lobog a zászló.
Lapajtól hallotta, hogy a herceg jelenlétét ez tudatja a környékkel.

... Könyörülô Isten; ô arcul ütötte a kegyelmes urat. Ellenkezett
vele, megcsúfolta, kinevette. Jaj, uram, teremtôm, tán fejét is
veszik.

Anika szorongó szívvel lépett le a létrán, éppen azon gondolkozva,
hová bújjék szégyenletében, és valljuk meg, félelmében is a herceg
elôl -- midôn fényes hintó állott meg a ház elôtt, és mire Anika az
utolsó fölhágó pálcáig lekászmálódék, azalatt maga Pál herceg is az
udvaron állt. Ó, csak meg ne látná.

De bizony azért is meglátja, s valóság-e vagy káprázat, ô maga ugrik
a lajtorjához, hogy a hágcsóról csintalanul felkapva, mint valami
pelyhet a földre emelje, amitôl Anika nem érez, nem tud semmit, mert
minden érzékét fogva, elzsibbasztva tartja valamely igézetes félálom,
gyötrelmes és mégis kellemetes félébrenlét.

- Mármost elhiszed, ugye, hogy én vagyok a herceg?

Azzal a délceg ifjú nevetve a hintóba pattan, búcsút int kezével az
öreg Olejnek, Anikának pedig azt súgja lágy, behízelgô hangon:

- De ne legyek én elôtted soha herceg, Anika. Te pedig hercegnô
leszesz elôttem mindig... mindig...

A hintó elrobog, de a búcsúszavak itt maradnak. Csodálatos szavak!
Égô tûzbôl vannak szôve, mely hosszú lángnyelveket ereszt egyenesen
a szívnek, amik úgy égetik, úgy megdobogtatják azt, mintha vesztét
akarnák. Félrevert harang a szív most: a csodálatos szavakat kongatja
folytonosan, és utána egyik estétôl a másikig ismétli minden, minden...
Éjjel a sötétség kiáltja, reggel a fák levelei suttogják, a hallgatag
bércék hangot adnak, a föld párázata azt sóhajtja a füveknek, még a
felforrt demikát is errôl zúg a pattogó tûzhelyen.

"Te pedig hercegnô leszesz elôttem... mindig... mindig..."

És Anika olyan szívesen hallgatja azt, amirôl minden beszél.

Egész nap szórakozott, hallgatag. A Brezinák dalai pihennek. Anika
nótáit nem hallja ma sem Olej, sem Matyi; valamint a Matyi dudája is
néma. Igazibb költészet uralkodik itt ma! Félre a bokorral, erdô jött
helyette...

A leány arra gondol, hogy minek is van a világon herceg, mikor olyan
szép az, hogy a gerlicemadár nem mondhatja párjának: különb madár
vagyok, fényesebb tollam van, nem szerethetlek. Olyan nagyon szép
az, hogy a gerlicemadár mind egyforma madár.

A bojtár pedig arra gondol, hogy miért lett a duda egyszerre puskává a
Szent András napján ólomöntelékben elôvarázsolt jövendôbeli vállain...

Szomorú kérdésre szomorú felelet minden jel.

Este, mikor a bacsával hazatért, megint az az újság, ott volt a
herceg.

És azután másnap, harmadnap is mindig ott vadászik a fiatal uraság,
és mindig betér egy pohár tejre Anikához. Nagyon szeretheti a vadat
és a tejet.

Az öreg Olej harmadnap már összeráncolta homlokát e hírre, s így szólt
a bojtárhoz:

- Holnap magad nézel a nyáj után. Az uraság sokat vadászik itt.
Beszélni akarok vele.

Anika összerezzent, s egyetlen szavát nem lehetett venni az este.

Olej otthon maradt másnap. Húsz év óta kétszer sem történt ilyen
eset. Az ezer darab birka ugyancsak gondolkozóba eshetik, hova maradt
el mellôlük földi gondviselôjük, a hatalom derék jelvényével, az
ólmos bottal és a megszokott "nete ne" és "brcs ki" vezényszavakkal.
Nem lesz nekik ma jóízû még a só sem, és rosszabb lesz még a fû is!
Legalább Olej hiszi úgy, ki szintén unja magát nyája nélkül. Anikát
elküldte mindjárt délután üzenettel Lapaj Istókhoz, honnan csak
késô este jöhet meg, maga pedig megtömte a "vászonpipát", abból a
boldogtalan növénybôl, melyért királyok és népek kapnak egymással
hajba, amelyet úgy szokott szaporítani a juhász, mint a tavaszi
gyapjút: nedves helyen tartja, hol megszíván magát egy kis
vizenyôsséggel, még egyszer annyit ad ki. Olej rágyújtott, hanyatt
feküdt a hímes gyepen az udvaron, és az aklot nézte, szép veres
födelét, ékes fehér falait, a kikandikáló izmos gerendákat... Sokáig
nézegette, és sohasem tudott betelni vele... Uram, én teremtôm, de
helyes kômíves lehetett, aki megalkotta!

Amint így bámészkodik, mozgó árnyékot vett észre a falon, s amint
hátratekint, Pál herceget pillantja meg. Éppen ôt várja Olej.

Egyenesen a pitvarajtónak tart, de midôn az ajtómadzagot megrázva,
a závár nem enged, kedvetlenül kerül az ablaknak, s bezörget.

- Nyisd föl az ajtót, Anika! Talán elaludtál, szép tündérem, kis
báránykám...

De bizony hiába zörget a herceg, a bárányka nem eresztette be,
helyette Olej durva hangja felelt:

- Be van csukva az ajtó, kegyelmes uram. Én vagyok itt, ha talán
valamit parancsolna hercegséged?

- Hm! Te vagy itt, öreg Olej? Nos, hol van Anika?

Olej megrázta cifra tüszôjét derekán, aztán végigsimítá nagy barna
kezeivel homlokát.

- A leány nem áll az uradalom szolgálatában -- szólt --, én és egy
bojtár vagyunk itt kegyelmességed rendelkezésére: a leánnyal csak
én rendelkezhetem.

Taláry Pál csodálkozó szemeket meresztett Olejra.

- Mit akarsz ezzel mondani?

A bacsa egészen közel lépett a fôúrhoz, és megrázta ökleit a levegôben.
A bornyúszájú ing szétvált, s látni hagyta hatalmas izmait, füstös
hangja dörgôvé, viharossá vált:

- Azt akarom mondani, hogyha ott az akol környékén vadászgat ezentúl,
bár a puskáját csak madárseréttel tölti, könnyen megeshetik, madár
helyett medvével állhat szemben.

És e szavainál jellemzôleg öklével saját mellét ütötte meg, mintha
mondaná: "Én leszek az a medve."

A hatalmas úr, kinek hetven faluban harangoznak, ha meghal, s kilenc
vármegyében süvegelnek, ha él, oly piros lett, mint a pipacs, s amint
ott állt, nem tudva, hova legyen, mit feleljen, amint a brezinai bacsa
reá szegezte nagy, vérben forgó szemeit, s e nézés behatása alatt
elkezdtek a lábai reszketni. A puska, melyet a válláról leemelt,
hogy tán Olejra szegezze, szintén reszketett.

- Megfeledkeztél, kivel beszélsz? -- hebegé.

- Tudom, kivel beszélek: urammal. De kegyelmességed se feledkezzék
meg, kivel beszél.

- Vajon kivel?

Olej magasra emelte fejét, kevélyen, mint egy hôs.

- Annak a leánynak az apjával.

Taláry könnyedén bólintott. Egy jó gondolata támadt.

- Jól van, bacsa, úgy beszélek hát veled, mint egy apával illik.
Nekem a leányod kell mindenáron.

- Én pedig nem adom semmi áron.

- Hallgass meg, bacsa. Mit szólnál hozzá, ha ez az akol a tied lenne
minden birkájával, ha neked ajándékoznám?

A bacsának nem lehetett volna nagyobbat mondani. Az ezeregy éj
szemkápráztató regéi mind csak hitványság e vakító valósághoz képest!
A brezinai veres födelû akol, a kilenc vezérkos, a száz selyemürü és
a többi birka mind az övé lenne. Mennyi kevés maradna ezenkívül a
többi embereknek, kik még a világon vannak!

Ingadozva állt ott, mint a mérleg, melynek egyik serpenyôjébe egy
olyan súlyú darabot dobnak, mely még akkor meglógázza azt egypár
percre, ha nem nyomná is tán alá késôbb.

A herceg gyönyörrel nézte e biztató inogást.

- Így aztán igazán te lennél a Brezinák ura.

A bacsa mereven nézett maga elé. Fényes képek vonultak el lelki
szemei elôtt a jövôbôl. Aranyos csat lesz a tüszôjén; selyembôl lesz
az inge; mikor a nyájjal kimegy, mézes-pálinkás butykost fog hordani
utána egy szolga, ki csak arra való lesz, valahányszor egyet húz a
butykosból, kedves egészségére kívánja, minden élô ember megsüvegeli
s megirigyli; ni, ott megy a brezinai bacsa, kinek annyi a gazdagsága,
kincse, hogy a burkus király ládafiának sem válnék szégyenére.

Olej megrázkódott.

De azt is megtudják, ki adta neki a rengeteg kincsét, és azt is
megtudják, miért adta. Mit ér minden hiú becsültetés, ha egy nagy
fekete árnyék jár majd a nyomában? Egy nagy fekete árnyék -- az
önvád.

- Nos, Olej, határozz!

- Nem, nem, kegyelmes úr, hagyjon el engem, kérem. Hagyjon el, hagyjon
el. Becsületes szolgája voltam apjának, ne csúfolja meg ôsz fejemet!

- Vigyázz, ne hamarkodd el! Nem mindig találsz tékozló kedvemben. Ezer
ember közül egy, ha visszautasítana ilyen ajánlatot! Anikát szeretem,
magammal viszem Bécsbe, olyan jó dolga lesz, mint egy grófkisasszonynak.
Ô maga is szeret engem, s szívesen jô. Mit gondolkozol hát, öreg Olej?
Ide a tenyeredet!

Az öreg arcáról nagy verejtékcsöppek gyöngyöztek, halk, reszketô
hangon mondá: - Soha!... Soha!...

Bolond vagy, esztelen vagy. Értsd meg, mit kívánok. Azt, hogy szemet
hunyj, ne vicsorgasd a fogadat és ne ordítozd tele a világot. Ezért
adom oda az aklot s juhait. Semmi szenny nem fog hozzá tapadni. Ha
például megszöktetem Anikát, tudtod nélkül történik, nem tehetsz róla.
Ez csak a sors kereke lesz, melynek küllôibe nem lehetett kapaszkodnod.

Olej elfordította a fejét.

- Minek mondta hát el akkor -- hörgé tompán --, cselekedett volna
anélkül...

- Jó, tehát anélkül fogom cselekedni -- szólt a herceg hirtelen
megfordulva --, Isten megáldjon!

Ezzel sietô léptekkel, fütyörészve távozott.

Olej a falnak tántorodék. Elhagyta ereje. Kiáltani akart még valamit
a távozó után, de csak a szája mozgott, hanggal nem rendelkezett;
vadul forgó szemei leírhatatlan pillantással szegezôdtek a herceg
után; ijedtség, undor tükrözôdött bennük.

A falhoz lapulva s támaszkodva tántorgott be a szobába. Feje szédült,
gyötrelmes gondolatok gomolyogtak benne, melyek mint megannyi meredek
hegyrôl guruló szikla, lassan a szívére ereszkedtek, és összeszoríták.

- Jaj, a kólika! -- kiáltá hörögve.

A bércek visszamondták: jaj, a kólika.

És Olej tudta jól, hogy ez nem igaz. Az ember hazudik önmagának.

A szobába érve, ágyba feküdt, elhitette magával, hogy kólikában
szenved. Eleinte nyögött, mint egy beteg vadállat, késôbb aztán
kísértetiessé vált arcát a párnák alá rejtve, azon könnyebbséget
találta fel kínjai elviselésében, hogy elkezdett énekelni.

Hátha a daltól kölcsönkért gondolatok elkergetik az ô fekete
gondolatait?

Sokáig kínlódék így, mígnem feszülten figyelve, meghallotta künn az
Anika ruganyos lépteit.

- Megjött, látni fog! -- kiáltá az öreg ember, és fölugrott, mint
az ôrült. Átellenben az ággyal a tükör függött, mely dúlt arcát
mutatá; megállt elôtte, üvegesedô szemekkel nézve a saját énjét
-- aztán egyszerre fölordított, fölemelte öklét, odarohant és oly
retteneteset ütött rá, hogy millió darabra zúzódva pergett szét
üvegje.

Kezeibôl a vér folyt, szemei fölfelé fordultak karikáikkal, mire
Anika bejött a Lapajtól hozott üzenettel, eszméletlenül hevert a
földön.

Anika el nem bírta gondolni, mi baja, sietve föllocsolta vízzel, és
ismét ágyba fekteté. Egész éjjel félrebeszélt, vívódva csodálatos
szörnyekkel, kígyókkal, sárkányokkal, mik a szívét marták, és a máját
akarták kivájni. Hajnalra jobban lett, kihajtotta a nyájat Matyival,
de nem költötte fel Anikát, mint egyébkor szokta, reggeli végett:
úgy mentek el éhgyomorral.

Szép nyári reggel volt. A természet derült mosolyából minden tárgynak
jutott. A harmatos fû buján kínálta magát a birkáknak, s azok szót
fogadva, vígan ropogtatták, a madarak szintén vidáman csicseregtek...
egyszóval, olyan kellemes reggel volt, minôt a poéták szoktak
megénekelni, de amely mindig mögötte marad a valóságnak: a természet
az egyedüli, melyet a fantázia nem szépíthet, nem nagyíthat, csak
törpíthet.

Minden vidám volt, csak Olej mogorva és Matyi szomorú.

Olej nem találta helyét egész nap. Feküdni rossz volt, a nyájat
dirigálni, kast kötni is unalmas volt, járni-kelni fárasztó volt,
gondolkozni, ó gondolkozni gyötrelmes volt.

És mégis lehetetlenné vált menekülni a gondolatoktól; megrohanták,
utánamentek mindenüvé, elöl ügettek minden foglalkozásában.

A gondolatok szemtelenek, és nem engedik magoknak azt mondani:
"Takarodjatok innen!"

Mi lesz Anikából? Ô el akarta adni gyermekét, ô, Olej Tamás, a
brezinai bacsa. Kincsért, gazdagságért a vérére alkudott. Soha!
Soha!

És az a hang, mely tizenhét éve bolyong az erdô fái közt, ma már
harmadszor szólította meg szemrehányólag: Tamás! Tamás!

Irtóztató! A kilenc vezérkos csengôje mikor összevág, ebbe a rímbe
megy ki: "Aklot cserélt... becsületért."

- Hej, bojtár, szedd le azokat a csengôket!

Matyi engedelmeskedik, de el nem gondolhatja, hova lett a bacsa esze.

- Hej, bojtár, hallod-e, hagyd a csengôket: mást gondoltam. Vedd föl
a szûrödet! Mennyi idô lehet?

- Túl van a nap a fele útján.

- El fogsz menni Talárba.

- Értem, gazduram.

- Ott a hercegi kastélyba mégy, s azt mondod, hogy a brezinai bacsa
küld, magával a herceggel akarsz beszélni.

Matyi úgy figyelt, hogy a lélegzetét is elfojtá.

- Beeresztenek. Oda fogsz állni a herceg elé és ezt fogod neki
mondani, szóról szóra: "Kegyelmes uram, azt üzeni a brezinai bacsa,
hogy abból a bizonyos dologból soha nem lehet semmi: tegyen le róla,
kegyelmes uram." Megértettél-e? Siess!

Matyi szerette volna még jobban megérteni, mi az a bizonyos dolog,
de a bacsa kevély természete nem tûri a beavatkozást, de még a
kérdezôsködést sem. Ösztönszerûleg sejté, hogy az üzenet nem lesz
a hercegnek kedves -- és sietett vele.

Uzsonna ideje volt, mire megjárta Talárt. Lihegve, fáradtan, és mégis
fütyörészve került vissza. Hol a pokolban szedte ezt a jókedvet?

- Mit üzen a herceg? -- kérdé a bacsa fojtott hangon.

- Hát csak semmit, gazduram: még annál is kevesebbet.

- Tán bizony nem is beszéltél vele? -- faggatá szorongva.

- De nem ám -- felelte nyugodt lelkiismerettel.

- Nem parancsoltam? -- ordítá dühösen.

- Akár parancsolta, akár nem... a herceg ma déltájban elutazott Bécsbe;
oda csak nem mehettem utána -- szólt a bojtár némi kötôdéssel, azon
biztos tudatban, hogy jó hír hozója.

A bacsa nem szólt semmit, csak a szemei dülledtek ki, és arca sápadt el
még jobban. Nyakába kanyarította a halinát, és elkezdett eszeveszetten
futni hazafelé.

Sejtelme valósult.

A ház elôtt friss keréknyomok látszottak. Bent a szobát üresen
találta.

Anika hétköznapi ruhája hevert az asztalon: a fehér pettyes kendô, az
olajos pruszli, a zöld rása szoknya és a skófiummal kivarrt, viseltes
sárga ködmön. Az ünneplôjét vitte magával. A ködmönre egy írás volt
kiterítve, a talári herceg címeres pecsétjével, fogai közt kardot
tartó oroszlánnal. Ez az ajándéklevél az akolról és nyájról.

A bacsa szívébe mintha éles kést döftek volna, mikor ezeket
megpillantotta. Mindent kitalált, mindent megértett. Az önvád
találékony útmutató! A herceg úgy tett, amint ô hagyta meg neki:
magától cselekedett, éspedig villámgyorsan.

Az öregember megsimogatta a homlokát, tétován nézett körül, és
elkezdett kiáltozni kétségbeesetten:

- Anika! Anika!

Tudta pedig, hogy nem jô felelet sehonnan. Hol van már Anika azóta!
Bécs városa felé röpíti a vasút!

Midôn aztán jól kikiabálta magát, egyszerre elcsöndesült, sápadt
arcáról eltûnt a bánat és kétségbeesés, sötétté, dacossá vált, kiment
az ajtóba, leült a küszöbre, s megtömvén pipáját, oly egykedvûen
eregette ott a füstöket, mintha legföljebb azon tûnôdnék, lesz-e
vajon esô holnap?

Egyszerre azonban hirtelen felállott, és megfenyegette mutatóujjával
az eget.

- Hallod-e, Isten? Mutatok én még ma neked valamit!

Aztán megint leült, s mintha egyéb dolga se volna, pipázott
szakadatlanul.

Csak akkor emelkedék föl ismét, midôn a nyáj Matyi kormányzata mellett
besétált az udvarra.

- Jó, hogy jössz, édes Matyi fiam -- szólt a bojtárhoz, oly nyájasan,
mint soha azelôtt. - Egy sürgôs írás van odabent az asztalon, melyet
rögtön el kell vinned a tiszttartó úrhoz Talárba; küldje a kegyelmes
úr után, de ne pecsételje be még ma, várjon holnapig. Holnap több
írnivalója is lesz hozzá.

- Mindjárt bemegyek érte, gazduram.

- Ne fáraszd magad, majd kihozom.

- De legalább egy kis fôtt ételt hadd kérjek Anikától.

- Ne bánts. Itt ez a pénz, ihatsz és ehetsz útközben.

Matyi fejét csóválta. Mi történhetett odabenn, hogy az öreg be nem
ereszti? Bizonyára Anika végett. Tán alszik? Tán sír? Pedig olyan
jólesnék Matyinak, ha megpillanthatná legalább fél percre, hogyan
néz ki. Mindennap látja, mindig elôtte lebeg, s mégis mindennap
elfelejti a kinézését. De furcsa is az a szerelem.

Mindegy no, ma csak hadd evôdjék a herceg távozása miatt, holnap-
holnapután már megint visszatér a szeretete ôhozzá. Megint duda
lesz az öntött ólomfigura vállain...

Matyi jókedvvel indult el a herceg által otthagyott okmánnyal. Olej
keresztbe tett kezekkel nézett utána, míg csak beláthatta, csak aztán
fordult be az akolba.

Sorba járta kedvenc birkáit, itt-ott megállt, egyik vagy másik elôtt,
és értelmetlen félszavakat morgott hozzá; végre még ezek a félszavak
is elvesztek elôtörô zokogásába. A brezinai bacsa sírt, mint egy
gyermek.

Mélyen lehúzta kalapját szemére, ne lásson alóla semmit, úgy ment
ki az akol ajtaján. Midôn kiért, kétszer fordítá meg a kulcsot az
ajtózárban, mint mindig tenni szokta éjszakára, de amit sohasem
tett meg azelôtt, most egyenesen a vályú melletti kúthoz lépett,
s a kulcsot egy nagy sóhajjal a kútba dobta.

Most már a dologhoz látott, bár már sötétedni kezdett. Az udvaron egy
boglya száraz nád volt, azt emberfölötti gyorsasággal hordta szét, s
az akol körül állítá föl, tömötten, vastagon.

És mikor mindennel kész volt, felölté cifra halináját, és meggyújtá a
nádat vagy hat helyen: egy nagy égô kévét pedig, fölhágván a létrára,
a takarmánnyal telerakott padlásra dobott.

A szél mohón kapott a vígan lobogó tûznyelveken, s egy pillanat alatt
óriásokká nevelte.

A híres brezinai bacsa pedig futott tüskön, bokron keresztül irány,
cél nélkül; vissza sem nézett többé... Minek is? Tudhatta úgyis, mi
történik. Amerre futott, mindenütt világos az erdô, mintha fényes
nappal lett volna. Messzebb azután, ott, hol a sûrû fákon át nem
tudott hatolni a tûzfény, valami csodálatos, hernyóalakú állatok
szálltak a levegôbôl arcára, mik csípték és viszketegséget okoztak...
Egyet megfogott futtában, markába vette, hogy megvizsgálja, mi! Nem
hernyó volt, hanem fekete pernye, mit idáig hozott a szél a brezinai
égô akolról...

És a brezinai bacsa egyre futott. A jó Isten tudja, hol fog
megállni?...

Midôn Matyi hazakerült hajnalban, a brezinai aklot nem találta sehol,
csak egy nagy füstölgô foltot a helyén. Halomra dôlt gerendák, leomlott
falak, megfeketedett csontok...

Emberé volt-e valaha az a csont vagy birkáé?

Az a nagy, megdöbbentô talány, mely elôtte kitárult, összeszorította
a bojtár szívét.

Anika és a bacsa nevét kiáltozta.

Senki sem felelt.

"Istenem, hol lehetnek?"...

A tüzes sziporkák, mik itt-ott kicsillogtak a hamu alól, bizony nem
adtak erre feleletet.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

És a brezinai völgy csendes azóta, kövér füvét nem tapossa sem ember,
sem állat; évek jönnek, mennek, a vadkörtefa meghozza gyümölcsét
meg elhullatja, a fû megnô, és újra kiszárad, csak egy nagy fekete,
négyszögletû folt nem zöldül ki soha. Ki tudja, miért nem? Még a
búsongó nóta is csak annyit mond útbaigazításul:

  Ott künn a Brezinán az a fekete folt,
  Fekete folt helyén valaha akol volt...