Mikszáth Kálmán: A tót atyafiak
Az arany kisasszony



Bevezetés

Uraim, ha a pokolban egyszer az a gondolatjuk támadna az ördögöknek, hogy várost építsenek, az bizonyosan olyan lenne, mint Selmecbánya.

Bocsássa meg az ottani érdemes magisztrátus ezt a becsmérlést, nem akar lenni sem sértés, sem gúny, különösen az élôkre vonatkozólag, kik bizonyára nem tehetnek róla, hogy az ôseik olyan bolondos helyre építkeztek. Nyájas olvasó, ki még nem jártál e görbe országban, képzelj magadnak háromezer hegycsúcsot, ugyanannyi völgykatlant, egy tucat sziklát, mely sûrûn be van építve mindenféle alakú házakkal, melyeknek elôrésze sokszor háromemeletes, míg ellenben a háta szerényen odalapul a hegyhez.

Ha végigjárod e maga a természet által kikövezett várost, szíved csordultig megtelik humanisztikus érzelmekkel, s elérzékenyülten sóhajtasz föl: "Hát még itt is emberek laknak?"

A vidék kietlen, rút, az idôjárás mostoha.

A zimankós "Szitnya", a "felhôk szeretôje" erôvel aszott keblére húzza le szeretôit, akármerre tartanak.

Ha felhôje nincs, mint a mellôzött vénleány, duzzog, fölfújja magát. Ha tehát esô nem esik, szél sivít végig a zegzugos utcákon, a sikátorokon. Szomorú város ez! A levegôje méreg a bányák kipárolgásától, vizétôl "golyva" nô a halvány arcú leányok és idétlen férfinép nyakán. A harmadévi újoncozásnál hatszáz katonakötelezett ifjú közül négy vált be "császár emberinek". (Szinte szégyenlem megírni.)

Egy idôsb nôt láttam egyszer a "Kamara utcán", amint lihegve és a fáradságtól kimerülten egy mennydörgôs nagy kosárral a hátán mászott a hegynek, mert Selmecbányán vagy fölfelé mászik az ember, vagy lefelé ereszkedik; tertium non datur. [1]

A kosár átkozottul füstölgött. Azt hittem, valami portékája meggyulladt benne, s rákiáltottam a szegény tót asszonyra:

- Anyó, ég a kosara!

Ónszürke arcát mosolyra fordítá felém, s anyai büszkeséggel mondá:

- Ej, dehogy. A Náckó pipázik bent.

S valóban, egy veszekedett kamasz ült a kosár alján összekuporodva, aki már pipázott, s akit anyjának még mindig a hátán kellett cipelni.

Sehol a világon nem olyan részrehajló a mennyei gondviselés, mint Selmecbányán. A hegyen lakó Csemez Stevónak egy órával korábban kel és késôbben nyugszik a nap, mint közvetlen szomszédjának, az alant lakó Kutlik Stevónak, valamint sehol sem mutat föl olyan eredeti közlekedési viszonyokat geográfiai helyzet, mint itt.

A Csemezék Krisztina nevû leánykája például kiáll ebéd után a zöldre festett kapuajtóba, s amint merengô fekete szemeivel meglátja a szomszéd hegygerincen, hogy a Mirkovszkiék Bohuska nevû kisasszonya a kertben sétál, nyájasan int gyönyörû fejecskéjével, és üde, csengô hangján átkiált:

- Megebédeltetek, Bohuska?

Bohuska megfordul a kedves, nyájas és ismerôs hangra, s ugrándozva fut a kis Krisztina felé egész a hegygerinc széléig, hol a tátongó mélység kezdôdik; alig vannak húsz lépésnyire egymástól, kedvükre fecseghetnek.

- El is felejtettük már. Hol leszesz ma?

- Itthon -- felelte Krisztina.

- Mindig otthon! Jobban tennéd, ha átjönnél most délután hozzánk.

- Magam is szeretném, Bohuska, mert kiállhatatlan vendégeim lesznek... csúf emberek...

- Nono, megállj csak! Kik azok a nagyon csúf emberek? Vajon igazán azok-e?

A szép Krisztina fölnevetett. Csengô kacagása hallatára abbahagyták dalukat a fülemilék a "fekete csalitosban". A szebb hangra figyeltek ôk is.

- Ha igazán csúfok-e? Meghiszem azt, Bohuska. Az öreg bányagróf lesz itt meg a Csutkás professzor.

- Juj, Krisztina!... Így már csakugyan hozzánk kell szöknöd.

- Meg is tenném, ha olyan messze nem volna.

S valóban, a Csemezék lakásától a Mirkovszkiékig jó másfél órányi út volt, mert le kellett ereszkedni egész a lutheránus templomig, onnan megkerülni a várost Szélakna felé, s ott a katolikus anyaszentegyház melletti kôlépcsôzeten fölkapaszkodni a "Klopácskára", melytôl már aztán tûrhetô út visz a Mirkovszki házig.

- Ha messze van is, Tinikém, mit tesz az?

- Nem, nem, Bohuska... ha azelôtt meglátogattalak, és esteledett, nálatok tölthettem az éjt -- de most... most, tudod, hiszen tudod... nem lehet...

Krisztina kifejezésteljes, gyönyörû arcát pír öntötte el. Szemvesztô tündérszín, még a szivárvány is megirigyelhetné.

- Igaz, igaz... Az a haszontalan fiunk! Ugyan, hogy juthat eszedbe? -- viszonzá Bohuska kedvetlenül -- én el is felejtettem, hogy a világon van.

Tini szótlanul nézett le a mély völgytorokba, melynek alján és oldalain, mint a tündérmese táncra kelt rögei, megelevenedtek az idô feketített házfödelek, és elkezdtek mozogni, ingadozni, mintha el akarnának indulni valahova Rakabánya felé.

- Ti jertek át! Te, kedvesem... -- indítványozta Tini, és a fejére kötött fehér tüllkendôt egy rántással olyan mélyen lehúzta a szemére, hogy semmi sem látszott szép arcából, csak az álla hegye; egy kis darabka a mennyországból.

Elsô fejezet

Csutkás tanár úr és Luppán Demeter úr bemutattatik a nyájas olvasónak

Bizonyára egyike a legszebb dolgoknak ez árnyékvilágon a házasság. Isten ments, hogy ezt eldisputáljam az utánam következô nemzedéktôl; mert ha már mi ittunk a suvikszos palackból, az adomabeli cigány logikája szerint, hadd igyanak ôk is.

Ha tehát nem kárhoztatom a jövô maradékra nézve, nincs okom a múltakba visszatekintve sem megróni elôdeink közt akár Luppán Demeter lovagot, akár Csutkás tanár urat, amiért abba a meleg fürdôbe vágyakozának, amelybôl, mikor benne van, nyomban kikívánkozik az ember.

Nagyobb baj, hogy ugyanazon egy fürdôkád felé vonta hajlamuk ôket, kik annyi év óta a lehetô legnagyobb barátok.

Nem is csoda ez, kérem, olyan embereknél, kik szakadatlanul együtt vannak, kölcsönös tisztelet, egyetértés uralkodik köztük, természetük, hajlamuk, gondolkodásmódjuk bizonyos egyöntetûséget nyer, s addig-addig dicsérgetik, bámulják közösen egy harmadik hasonló lelki-testi barátjuk, Csemez István chemia-professor Krisztinkáját, míg halálosan beleszeretnek.

Én legalább nagyon természetesnek tartom, hogy ennek így és nem másképp kelle történnie. Egyszerre sütött ki szíveikben a "vének nyara", s egyugyanazon virág fogamzott meg a száraz talajban.

Ha valamin, csak azon bámulok, hogy maga Csemez István úr nem lett szerelmes valakibe, mert hiszen egy lélek voltak ôk három testben, aztán soha a világ eleje óta nem merült föl köztük semminemû vitás kérdés vagy nézetkülönbség, kivévén a burnót élvezetében.

Ezen az egyetlen téren önálló kapacitás volt mind a három úr.

Luppán lovag ugyanis azt állította, hogy a burnótot olyanformán kell fölszíni, mint mikor a mágnespatkó vagy a megdörzsölt spanyolviasz messzirôl felhúzza a tût vagy a nyírott papírszeleteket; a világért sem szabad a burnótot egészen odavinni az orrlyukakhoz s ezáltal devalválni a mennyei kéjt, mely ezen metódus szerint ôrjítô fokra hág.

De már ezt Csutkás tanár úr nem engedheti. Ô sem a szemeten szedte tudományát, hogy holmi felületes és ferde... ferde és egyéni... egyéni és rossz szokás által megdönteni engedje ama sarkalatos princípiumot, miszerint az orrlyukak egyenesen arra valók, hogy azok tubákkal tömessenek be. Mégpedig jól tömessenek be. -- A lyuk fogalma már magától valamely hiány fogalmát nyújtja. Ha egyéb hiányt nem, testfolytonossági hiányt mindenesetre. A hiány pótlandó! s vajon mivel lehetne pótlandó egyébbel, mint burnóttal?

Csakhogy ezt némi csínnal és ízléssel kell tenni. A szelencét azalatt míg az orrt lakmároztatjuk, szépen alá kell tartani, a mutató- és a mellékujj közé szorítva, hogy a lehulló burnót kárbavesztének tudata ne háborítsa meg a gyönyört. E pontnál, ti. a szelence alátartásánál, több gráciát fejthet ki egy férfi, mint amennyi elég, hogy minden asszony fejét elbolondítsa.

Érdemes kollégája nézetét vallja Csemez úr is, de azon lényeges eltéréssel, hogy a szelence alátartása tiszta ostobaság; egy a tökély magasabb fokán álló tubákoló bizonyára nem is fog vetemedni e primitív fölfogásra, egy igazi szakember, míg a fölösleges burnót aláhull, a nyelvét nyújtja ki, s azzal fogja föl a veszendô részeket. Ez az egyedüli helyes rendszer Csemez úr szerint, melyet kötelességének tart az emberi nem fölvilágosítása céljából mindannyiszor megvédelmezni, ahányszor szükséges.

E részletesen körvonalazott véleménykülönbségen kívül csak a mély emberismerô találhat még némi elütô tulajdonokat köztük, kiknek idôjártával még alakjuk, arcuk is majdnem egyforma lett, sôt azóta, hogy Luppán lovag parókát visel, a hajuk is. Mindamellett nem tartunk fölöslegesnek néhány szót elvesztegetni az érdemes férfiak bôvebb megismertetésére, legalább Csutkás és Luppán urakat mutatva be.

Csemez professzor úr közbül esik, és a kettônek arányos vegyüléke; minden okos ember eligazodhatik rajta látatlanban is.

Csutkás úr személyleirata szóról szóra lemásolva a tavalyi útlevélrôl, a következô:

Vallása: lutheránus.

Születéshelye: Podzemcsok, Trencsén megye.

Életkora: negyvennyolc éves.

Arca: hosszúkás.

Orra: rendes.

Szeme: kék.

Haja: szôke, ôszbe boruló.

Különös ismertetôjelei: orra vörös.

A Luppán lovag személyleiratával is azonnal készen vagyunk, ha megemlítjük, hogy az ô útlevelében az illetô rovatok betöltésénél csak két helyen történik némi elágozás, arca: "tojásdad", különös ismertetôjelei: "orra sötétkék".

Bezzeg, mennyivel tágabb mezôt nyújt az elmélkedésnek a két férfiú szellemi világa.

Csutkás tanár úr egy rajongó pedagógus, egy valóságos Pestalozzi, ki a legmodernebb elvekbôl indulva ki, jutalmát ebben leli, s ezzel dicsekszik egész az unalomig. Keveset beszél, csendesen, elmélyedve ül esténként két barátja közt, csak néha veti föl szemeit, egyet szippant ismert metódusa szerint a burnótszelencéjébôl, és halkan dörmögi:

"Csüggnek rajtam..."

Aztán behunyja szemeit, barátait látszik hallgatni, hümmög közbe, és addig bólingat, bizonyoz neki fejével, míg minden percben elszunnyad, meg fölébred, mint a csirke, ha hintázzák.

- Igen, igen... csüggnek... -- riad föl e szavakkal, bambán nézve szét maga körül.

Barátai, kik már tudják, hogy ez alatt a tanítványai szeretetét érti, annyira megszokták évek óta e koronkinti felkiáltást, hogy csakis annyiba veszik, mint a "hüm" vagy "hja" gondolatpótló szavakat, és egészen természetesnek találják.

Csutkás tanár úr tekintélyes férfi, s habár múltjában nincs annyi fényes és szomorú emlék, mint aminôkkel Luppán lovag dicsekedhetik, mindamellett meg kell említenem, hogy igenis történt vele egy csodálatos esemény, mely félig-meddig ôt is az irodalomtörténet közvetlen közelségébe helyezi.

Ô volt Petôfi poezis professzora!

Halljátok, uraim, a Petôfié! Hát nevelt még ennél valaki különb embert a nemzetnek? -- ô (Csutkás tanár úr) adta neki az alapot. Nos, ki mondhatja, hogy az alap nem volt jó? Senki. A tények beszélnek, mindig a tények... valóban csak a tények.

A rossz nyelvek ugyan azt suttogják, mintha Petrovics Sándor (Csutkás úr e néven emlegeti) ôróla írta volna: "mégis szekundába pónált sok szamár professorom -- a poezisból is abba estem", de minthogy a tények beszélnek, mindig és mindenütt, a tények azt beszélik, hogy ez nem igaz, ott van a hiteles classificatió még a mai napig is az iskolai archívumban, abból kiviláglik, hogy Petôfi tôle jó "kalkulust" kapott. -- Mert hát fölismerte ô nyomban, kiben mi lakik.

Van még errôl a Petôfirôl egy regényes legenda Selmecen, melyrôl mindenki tud valamit, de egészen nem tudja senki, csak Csutkás tanár úr.

Nemzedék nemzedéket vált föl a nagy, sárgára meszelt líceumban, de a Petôfi-legendából nem vesz el morzsányi sem. Híven adják át az elôdök az utódok emlékezetének, s az emlékezet gonddal virraszt fölötte, s úgy ôrzi, mint a két szeme világát. Örökkön-örökké élni fog az ott amúgy csonkán, hézagosan is -- aminônek azt a költô ottléte után egy negyedszázad év múlva találtam.

Ha Csutkás úr akarna szólni!... Ô tudja! Neki tudnia kell, mert vele áll összeköttetésben a legenda.

Azaz, Csutkás tanár úr nem azon ember, aki csukva tartsa a száját ilyenekben, nem is az itt a baj, mintha nem akarná elmondani, szívesen tölti kedvét barátjainak és ismerôseinek, Csutkás úr valóságos "jó ember", aki semmit sem képes megtagadni tôlük, azok pedig eleget kérik, faggatják, de mi haszna, mikor megvan az a tulajdonsága, hogy a "praelectión" kívül, a burnótozás elméletét kivéve, nem képes semmirôl hosszasabban beszélni. Harmincéves tanári pályájának egyhangúsága és sajátságos természete lehetetlenné tett számára a betanultakon kívül bárminemû elôadást.

Csak a bor képes feloldani a nyelvét, ami nem lehetne ugyan akadály a legenda elmondására, mert Csutkás úr igen gyakran iszik bort, s ily alkalomkor évek óta mindig szônyegre kerül a Petôfi múltjának ezen kalandos és homályos része, bele is kezd az érdemes férfiú, mindannyiszor elmondván, hogy a boglyas Petrovics ott lakott a líceum fölötti hegyen az öreg Muszurnál, a kamarai hajdúnál, akinek nemrég jött meg a fia Olaszországból, a légiótól, honnan kitüntetésül vizitkártyára ragasztva egy darab tépést hozott abból a rongyból, mellyel a megsebesült Garibaldi véres lábát borogatták. Micsoda? Hát lehet ennél különb érdemrend? Vagy van-e Garibaldinál nagyobb hôs akár az ó-, akár az újvilág történetében? Nincs, ki mondja, hogy van? Senki sem meri mondani. De nem is tanácsolná Csutkás úr, mert annak ôvele, az ô argumentumaival gyûlnék meg a baja. Mert az argumentumok nagy fegyver, kimondhatatlanul nagy fegyver. Aki nem hiszi, annak ezt be is bizonyítja. Nézzük pl. Katalin cárné egy esetét...

Egyszóval Csutkás tanár úr ilyenkor mindig oly messze távozik el az alapgondolattól, melybôl kiindult, hogy mire oda visszatérne, addig elálmosodik, feje bágyadtan lekonyul az asztalra, s azt makogja féléberen, félálomban: "Csüggnek rajtam"... és elalszik.

Már Luppán lovag egészen más ember! Csupa beszéd, a megtestesült nyíltság. Emlékeit nem tartja zár alatt. Még olyan dolgokat is elmond, aminôk sohasem történtek meg vele, amikrôl csak ô képzeli, hogy átélte, átszenvedte.

Szomorú emlékek, mik fájó rezgésbe hozzák szívét, mikor beszéli, elérzékenyítik, könnyeket facsarnak szemeibôl, és mégis mindig beszéli, mert jólesik néki ez a kegyeletes bánat.

Arca átszellemül, hangja szelíd, hajlékonnyá lesz, midôn a meghatottság legôszintébb jeleivel elmondja boldogult neje halálát, amint a szegény asszony napokig feküdt ott betegágyán a megsemmisüléssel viaskodva; milyen aggodalommal virrasztott ô éjjel-nappal a haldokló anya fölött, ki midôn utószor keblére zárta kicsi gyermekeit, így szólt hozzájuk bágyadt mosollyal: "ne sírjatok, el fogok jönni értetek; magammal viszlek".

... S elvitte nemsokára mindkettôt.

A kis Lacika rá egy fél évre meghalt tüdôgyulladásban. Istenem, Istenem, milyen okos, kedves gyermek volt! Luppán úr ezer meg ezer dolgot tudna a kis Laciról és a késôbb elhalt gyermekrôl, Eszterkérôl, ha szavait el nem nyomná fuldokló zokogása...

... Pedig hát az egész dologból egyetlen szó sem történt meg, Luppán lovag múltját, gyermekségétôl kezdve egész mai napig, minden selmeci ember ismeri, és bizonyára nagyon jól tudja, hogy sohasem volt felesége, következésképpen gyermeke sem.

De ha tudják is az ellenkezôt, nem mondanak neki ellent, mert ô maga szentül hiszi, és hiszi, anélkül hogy elmeháborodott lenne. Nem, nem, a "bányagróf"-nak (Selmecen az atya titulusát a fiú is örökli) nem hiányzik egyetlen kereke sem. Okos, derék és becsületes ember az agglegénység összes jellemzô tulajdonaival, de ebben az egyetlen dologban nagyon sajátságos, nagyon különös.

A legtöbben arra vezetik vissza e dolgot, hogy Luppán lovag egy fiatal, szép leányba volt szerelmes valaha, akit szülei nem akartak hozzáadni. A leány emiatt annyira elbúsult, hogy mérget vett be, s szörnyû kínok közt meghalt. Luppán úr túl érzékeny kedélyére (valóban túl érzékenynek mondják emiatt a selmeciek) nagyon hatott ez az esemény, s maga is forrólázba esett, melybôl alig bírt kigyógyulni.

E két hónapig tartó betegsége alatt folyt le alkalmasint sokat emlegetett családi élete, ez alatt született, nôtt fel s halt meg szeme fénye, a kis Laci és a szôke, angyalarcú Eszterke...

Lehet benne valami, de nekünk elvégre is semmi közünk hozzá, s bemutatván ígéretünk szerint a két derék úriembert, nyugodt lekiismerettel térhetünk át elbeszélésünk második fejezetéhez, mely, ünnepélyesen ígérem, nem lesz olyan unalmas, mint az -- elsô.


Második fejezet

Egy kis virág leszakítására -- három kéz nyúl

Luppán lovag és Csutkás úr, mint a kis Krisztina már a bevezetésben említé, ma délután Csemez úr vendégei voltak egy kis kalabriásra. Fölváltva szokott folyni e nemes mulatság majd az egyiknél, majd a másiknál. Ma az "aranycsinálón" volt a sor. Csemez urat így nevezték azon tulajdonságaiért, hogy örökké aranykészítésen törte a fejét, s minden fogalmat arannyal fejezett ki. A májusi esô fölért neki egy mázsa arannyal, ha valakit megdicsért tanítványai közül, azt mondta rá, hogy aranyat ér az esze és szorgalma, ha valakinek jót kívánt, azt is aranyban fejezte ki: "arannyá váljék minden haja szála!" stb. Ez már gyengéje volt, és sok jó tulajdonságai mellett bízvást el lehetett neki nézni.

Tehát kalabriásoztak, mégpedig a kerti szôlôlugasban. A selmeci talajba erôszakolt venyige bizony vékony testnek ütött ki a bordákul szolgáló lécezetre, s a nap akadálytalanul sütött be a három kopaszodó koponyára, kegyetlen izzadságcsöppeket sajtolva ki a derék úriszemélyekbôl. Jó szerencse, hogy a szép Krisztina felsôbb meghagyás folytán minduntalan gondoskodott hûsítô sörrôl, mely folytonosan ébren és élénkségben tartá ôket a lankasztó melegben. Krisztina maga is ott ült az apja mellett, szemlélgetvén annak kártyáját, mely igen jó lehetett, mert már több ízben kiáltott fel: "aranykártyám jár!"

Luppán lovag és Csutkás tanár úr ellenben valóságos "balekok" ma, még a "tercbéla" sem szuperál nekik, nyakra-fôre buknak mindenre, és oly türelemmel, mosolyogva fogadják a sors nyakukba szakadó csapásait, hogy Csemez úr helyén látja csodálkozásának adni kifejezést.

- Horribile dictu... [2] - Önök ma nagyon szórakozottak! Önök ma valóságos aranybánya. Már az ötödik forintot nyerem. Noch a'Glas, Krisztin!

Ezen aranyos kívánság folytán a kedves gyermek felkelt, és a rózsabokor árnyékába felállított vizesvödör jégkebelébe temetett kancsók egyikébôl sört öntött elôbb a papának, azután a többieknek, kik hálateljes pillantással fogadták ezt a kis fehér kezecskétôl.

E hálateljes pillantásoknak pedig nagyon gyanús kinézésük volt. Valamirevaló pszichológus felfedezhetett volna azokban különféle vegyüléket: szerelmi epedést, vágyat, reményt és elégültséget, hát hiszen volt is okuk megelégedve lenni szívök választottjával. Olyan gyönyörû, mintha nem is anyától lett volna, mintha maga szülte volna a költôk szilaj, csapongó képzelete, mely átrepül a mindenség fölött, tündérvirágoktól válogat színeket az archoz és ajkhoz, a mennybolttól kölcsönzi a homlok alakját, a suhogó nádtól a termet délcegségét, gyémánttól a szemek ragyogását, mandolától az alakjukat, sötét éjszakától a színüket, és ami szépet kölcsön kér a rózsától, a rubinttól, a harmattól, napsugártól, mindazt vétkes vakmerôséggel öt betûvel fejezi ki "ideál"-nak.

Ilyen ideál Krisztina.

Maga a derék Csemez úr is, kit pedig az arany szépségén kívül semmi sem gyönyörködtet, mikor egy-egy oldalpillantást vetett az immár felserdült hajadonra (Hogy megnônek a gyerekek!), meg nem állhatta, hogy el ne dünnyögje magában:

"Ecce! mulier formosa..." [3]

Midôn pedig egy ízben Csutkás kollégája jegyezte meg neki négyszemközt: "No, te ugyan elérted, ami után vágyakozol: aranyat kerestél teljes életedben, s íme, meg is van a nagy darab igazi arany, a -- Krisztinka", Csemez úr vérszemet kapott, s csodálatos gondolatokkal népesíté meg agyvelejét.

"Csakugyan arany... színarany ez a leány! Hehehe! Az emberek bolondok, s aranynak nézik a sarat. A sarat, az embert. S denique, ha az egész világ téved, az egész világnak mégis igaza van; ha az egész világ aranynak tartja Krisztinát, bizonyára aranyból is van ô a kis körme hegyétôl kezdve egészen a sarkáig."

És aztán eszébe jutottak azok a különféle lovagregények, melyekrôl Luppán lovag (ki kapni szokott az ilyeneken) sokszor beszél. Gazdag hercegek és királyfiak lejönnek váraikból a szegény pásztorhajadonokhoz; a leányzónak patyolatfehér kezecskéje van, a királyfinak fényes koronája, a királyfi odatérdel a lábaihoz, és azt suttogja: "Leányzó, cseréljünk: legyen a kezed az enyém, legyen a koronám a tied." Hát hiszen elég nagy bolondság biz ez, de megeshetik, mert ha nem eshetnék meg, nem lenne nyomtatásban a históriája.

Késôbb azután egyszer azt is mondta Csutkás úr:

- Te, Stevo (az "István" név Selmecen "Stevónak" finomíttatik). Ez a te aranyod mindig nagyobb, nagyobb. Maholnap menyecskévé növi ki magát. Elviszik tôled!

Csemez úr megütôdve mereszté szemeit érdemes kollégájára.

- Elviszik? Hehehe! De nem adom ám!

Erre az eredeti nyilatkozatra Csutkás úr fejet csóvált, aztán tarka zsebkendôjét húzta ki zsebébôl, s megrázván azt óvatosságból, hogy ha véletlenül paprikát hintettek volna rá a nebulódiákok (mi gyakori dolog, ha a katedrán feledi), azt, amennyire lehetséges, lerázza onnan, miután tapasztalta, hogy most az egyszer ment mindennemû idegen és oda nem illô alkatrészektôl, izzadó arcát és homlokát vele két ízben megtörlé.

- Ó, dehogy, dehogy! Ôk csüggnek rajtam... Hova is gondoltam? Igen, igen, ôk csüggnek... Ami azonban elôbbi állításodat illeti, Csemez Stevo barátom, az szerény véleményem szerint, nem áll a kor színvonalán. Hiszem, hogy nem áll... meg vagyok gyôzôdve, Csemez Stevo barátom, hogy elhamarkodott szavakat ejtettél ki... mert a nô rendeltetése az...

- Ugyan mi?

Csutkás úr mélyen elpirult. Az elôhúzott zsebkendôn hirtelen bogot kötött, és elkezdte rágcsálni.

- Azt hiszem... azt gondolom -- sôt tüzetesebben elemezve, állítani merem, hogy közel járok a helyes definícióhoz, ha a nô rendeltetésének súlypontját a férjhezmenetel eszméjével hozom szoros és rendszeres, rendszeres és kizárólagos kapcsolatba. Mert minden dolognak szeretet a lelke... ó, mennyire csüggnek rajtam...

Az öreg aranycsináló megmaradt álláspontja mellett.

- Én a Krisztinát nem adom senkinek. Nem azért neveltem, hogy valami gézengúz elkaparja; itt találja készre, mint ahogy az epret szokás a réten, aztán leszakítsa, és hamm... megegye.

- De a vonzalom, a szeretet?

- Szeressen engem!

- Az nem elég.

- Hát szeressen téged is...

Csutkás hirtelen leereszté nagy szempilláit, és mosolygott.

- Vagy ha az sem elég, szeresse Luppán lovagot is.

Csutkás hirtelen fölnyitá szemeit, és nem mosolygott.

- A szívnek bajos parancsolni. A szívnek jogai vannak, Stevo. Te nem ismered a szívet. A szív mennydörgôs jószág, Stevo! Könnyen megtörik!

Csemez úr ásított, és azt mondta kategorice, hogy nagyobb zörejt támaszt egy széttört ablaküveg, mint egy széttört szív... Kár az idôt vesztegetni ilyen haszontalan fecsegésekkel: többet érne egy kis kalabriás; ô a Krisztinát oda nem adja senkinek, hacsak nem akkora darab aranyért, amennyit ô maga nyom. Hehehe! Egy akkora darab aranyért, amennyit Krisztina nyom.

Csemez úr hamiskásan hunyorított a fél szemével, és míg összes vonásai egyetlen ravaszságot kifejezô fintorrá vicsorodtak, kinyújtá nyelvét is, s jellemzôen csettentett vele.

- Milyen gondolat! -- sóhajtott Csutkás, szemérmetesen pillantva pecsétgyûrûjére az ujján, melyhez még bizonyára sok hiányzott, hogy Krisztinát ellensúlyozza.

Ennyi s nem több volt azon párbeszéd, mely Krisztinára vonatkozólag már korábban ejtetett meg Csutkás és Csemez úr közt.

Ennek is már körülbelül fél éve, azóta vissza sem emlékezik már arra Csutkás úr, tán Csemez sem.

Krisztina pedig olyan szép volt ma, amint ott sürgött-forgott kecsteljesen, a sör olyan jó volt, a burnót olyan isteni, hogy Csutkás úr megdicsôülve, valóságos mennyországban érezte magát, s egy vesztett játék után mosolyogva kifizetvén a buktit, összeszedé a kártyákat, megkeverte, elemeltette Luppán lovaggal, s aztán hirtelen mozdulattal a kabátja hátsó zsebébe csúsztatta.

Vakmerôségét megdöbbentô csend követte. Mi fog történni? Minden arc kérdôleg fordult feléje.

Csutkás úr kivette burnótszelencéjét, maga elé téve az asztalra, és jobb keze mutató- és hüvelykujját reá nyugosztá, hogy annál ünnepélyesebb színben tûnjék fel mindaz, amit mondani kíván.

- Uraim és kisasszonyaim! Önök azt fogják mondani, hogy ôk csüggnek rajtam. Igen, igen, ôk csüggnek, de...

Egy kortyot ivott a pohárból és suttogva folytatá:

- De ez nem elég. Ki mondja, hogy elég? Te nem mondod, lovag, Csemez se mondja, én sem mondom. Nos, ha nem elég, törekedni kell, hogy az legyen! Azt mondom hát, hogy nekem szív kell... Szívet keresek, uraim és kisasszonyaim!

Luppán lovag sóhajtva bólintott a fejével.

- Én is... szavamra mondom, én is. Egy úton járunk, átkozottul egy úton... Mióta szegény boldogult nôm...

- Ugyan, osszatok már! -- vágott közbe az aranycsináló.

Csutkás úr fölemelkedett, s a két kezét színészies pátosszal nyújtá Krisztina és apja felé.

- Azon szív itt van, Stevo -- kiáltá lelkesedve --, itt találtam meg, a Krisztina az; ô csüggni fog rajtam, ô az enyém leend, ha nekem adod. Az én feleségem leend. S te meg nem tagadhatod ôt tôlem, mert szeretem, mert... mert... boldoggá teszem; csüggni fog rajtam.

Ezzel erôsen megmarkolta a leány és a Csemez úr kezét, behunyta szemeit, s sötétben várta a választ Csemez úrtól, ki zavartan nézett maga körül, míg a leány sápadtan, reszketve állt ott, hasztalan kísérletekkel iparkodva kezét kitépni a Csutkás kövér markából.

- Mit mondasz ehhez, Luppán? -- kérdé Csemez úr hanyagul, a lovag felé fordulva.

- Én azt mondom, hogy jobban tennéd, ha nekem adnád a Krisztina kezét. Ó, mennyire hasonlít szegény megboldogult feleségemhez. Még azt a helyet is csókolnám...

Elérzékenyülten törülgeté meg szemeit zsebkendôjével, amelyben a Luppánok címere díszlett, két keresztbe fektetett kalapács, ez aláírással: "Glück auf!" [4]

Csutkás úr e szavakra hirtelen elereszté a Krisztina és a Csemez kezeit, s egy irtóztató pillantást vetett a szónoklatában megakadt lovagra.

- Uram! ön a kártyámba nézett... Vagy igen, igen, mit is beszélek? Ön az én kártyámat önmagának akarja osztani... azaz... ön ellenem támad, ellenem tör. Nos, jól van. De jegyezze meg... ô csügg rajtam, uram! Igaz-e, Krisztina?

Csutkás úr körülnézett, de Krisztinának csak a hûlt helye volt ott. mint a megriadt ôzike futott ki a kertbôl a ház felé. Arca már nem sápadt, hanem lángba van borulva, szíve hangosan dobog, melle gyorsan zihál. Istenem, Istenem, milyen nagy baj érte! Istenem, Istenem, mi fog most történni?...

De amint vakon fut, maga sem tudva miért, hova, egyszerre útját állja valaki.

- Hahó, hahó!

- Nini, a Bohuska meg a...

A Bohuska meg a bátyja, Mirkovszki Miklós. Az a csúf Miklós gyerek, akivel mindennap fecsegni szokott a szakadékon keresztül, aki miatt most már Bohuskáékhoz sem járhat, mióta hazakerült Pestrôl, mert hát nagy fiú, és...

Krisztina újra elsápad, megrezzen, kezeit bágyadtan leereszti, lába megtörik, s úgy áll ott vendégei elôtt, mint egy roskadozó márványszobor.

- Micsoda? Te meg sem csókolsz? Hidegen nézel -- panaszkodik Bohuska. - Talán haragszol, hogy a Miklóst elhoztam?

Krisztina fejét rázta csendesen, szomorúan.

- Egészen az én bûnöm -- folytatá az. - Verj meg érte, kedvesem. Ô nem mert volna eljönni; én bátorítottam föl. De milyen sápadt, izgatott vagy! Történt tán valami?

Krisztina bágyadtan intett igent szép fejével. Aztán egy hirtelen fordulattal Miklós mellé ugrott, a parányi kezét az övébe tette.

- Nemde, Miklós, ön szeret, nagyon szeret engem?

Bohuska a legyezôjét ejtette el e váratlan szavakra, s álmélkodva tekintett barátnéjára, ki gyengéden simult Miklóshoz.

Az ifjú lángvörös lett. Hiszen még eddig egyetlen szó, egyetlen vonatkozás sem történt köztük erre. Csevegtek együtt néhányszor, ennyi az egész! És íme, most...

- Ha szeretem-e, Krisztina? Nagyon, egyedül önért élek. Ó, Bohuska, mondd meg, te mondd, mint szeretem! Magam nem bírom elmondani. Istenem, mily boldogság! Ki hitte volna? Az elsô pillanattól kezdve, amint megláttam önt.

Miklós remegett, mint a nyárfa.

- Mertem volna-e álmodni? -- folytatá szaggatottan. - Ó, Krisztina, tehát ön... ön is óhajtja ez én szerelmemet?

- Igen -- suttogá ô mintegy fáradtan, lezárt szemekkel.

- Ön kérdezi, ön kéri tôlem?

- Igen -- ismétlé panaszosan, gyönyörû arcát kezei közé rejtve. - Ön jobb, mint a többiek, ön szebb, mint a többiek, ön jobban illik hozzám, mint a többiek. Szeressen hát engem, igen, szeressen, és én...

- S ön, Krisztina?

- Én? -- s elereszté ôt, mintha álmából ébredt volna, s arca sajátságos semmitmondóvá vált. - Én? Ki beszél rólam? -- mondá majdnem szerényen. - Nem érzi ön, milyen rettenetes hôség van?

- Menjünk a lugasba -- indítványozta Bohuska zavartan, kit még mindig leigázva tartott a leírt jelenet meglepô regényessége. Szemeit szégyenkezve süté le, mintha ô követett volna el valami nagy bûnt.

- Nem, nem! -- kiáltá Krisztina szilajon -- oda nem!

- Hová hát? -- kérdé Bohuska szelíden.

- Akárhová! A világba -- mondá Krisztina keserûen, és egy könnycsepp gördült végig szép arcán.

Miklós kínosan nézett a guruló könnycseppre, és arról gondolkozott, ha ô azt most lecsókolhatná arról a bájos tündérarcról.


Harmadik fejezet

Melyben azon események mondatnak el, melyek az elôbbi fejezetbôl kiszorultak

Mirkovszki Miklós egyike azon alakoknak, kikrôl a nôk azt mondják, hogy "érdekesek". Nagy, beszélô kék szemei voltak, dús szôke haja, délceg termete és ügyes modora. Mindössze fél év óta került haza, hogy itthoni jogi tanulmányait kiegészítse a bányászakadémián, s ha a jó szerencse kedvez, nekiindulhasson az életnek azon reménnyel, hogy valaha még bányatanácsos is lehet belôle. Elérheti; elég tehetsége van hozzá, aztán az élethez is tudja magát alkalmazni. Mint mondtuk, még csak fél év óta van Selmecen, s máris ô a "tóngéber" nemcsak az ifjúsági gyûlhelyeken, az "Arany Mécses"-ben és az "Eleven kalapács"-nál, hanem a nôi szalonokban is, mert nem ilyen ügyetlen ám, mint most, amint ott áll némán, meredten, földbe gyökerezve Krisztina elôtt, kezével önkéntelenül feje fölé kapkodva az akácfa levelei után, melyektôl, midôn szórakozottan morzsolgatja ujjai közt, szinte kedve támad megkérdezni: "Szeret-e?... Nem szeret-e?"

Sehogy sem foghatja meg, ha szereti Krisztina, miért sírt, miért eresztette el kezét oly hirtelen, midôn viszontszerelemrôl kérdezôsködött, s miért lett elmélázó és szomorú...

Isteni homály a nôi szívben, szent misztérium tele költészettel, bûbájos árnyéka a féltett valóságnak.

Ó, az elsô vallomás nagy költôi szó.

A füvek álmodozva sóhajtják a szép leánynak: "Ide lépj, taposs meg: üdébb, zöldebb leszek..."

A napsugár leszól az ifjúhoz: "Neked is egy világod van, nagyobb az enyimnél: nagyobb is meg szebb is..."

A közelgô alkony sürgôs hírt küld hátra az éjhez: "Ne jöjj el, maradj el... itt olyan sor esett, hogy láttára te sem maradhatnál sötét."

És akik ezeket a nagy szavakat mondták, kiket a mindenség megdöbbentô áhítattal hallgat, a szerelmes ifjú és a vakmerô leányka, még mindig ott állnak némán, ügyetlenül, és félénken dobogó szívvel várják, mikor fog rájok szakadni a mennybolt.

- Ó, Istenem, mit tettem... mit tettem! -- rebegi Krisztina, s úgy érzi, hogy a világ kezd egy nagy, gömbölyû gyurmává összeszorulni, és ádáz sebességgel forog körülötte egyre szûkebbre. Lankadtan ereszti le a fejét és kezeit, mint a haldokló madár a szárnyakat, s Bohuskához támolyogva, odatámaszkodik a vállaira.

És Miklósnak nincs egyetlen szava sem feleletül, vigasztalásul, tompa fásultság vesz erôt rajta, s csírájában legyûri benne a születendô gondolatot. Szívének olyan nagy lökést adott e váratlan esemény, hogy mint a túlhajtott órainga, a végtelenben csapong. S a végtelen sajátszerû képekkel van benépesítve száz meg száz megújuló változatban, aszerint, amint Krisztina szemeiben, hangjában, mozdulataiban a megbánást, a vonakodást, a közönyt, a csüggedést, a bánatot vagy szerelmet véli látni kifejezve.

Végre is Bohuska jut legelôbb lélekjelenléthez, és szokott elevenségével mondja:

- De most már, gyerekek, elég volt ebbôl ennyi, igazán menjünk valamerre. A séta jót fog neked tenni, kedvesem. Nyújtsd a karodat, Miklós.

Miklósnak még maradt annyi esze, hogy a karját legalább nem Bohuskának, hanem Krisztinának nyújtotta.

Az megrezzent és összerázkódott, mint mikor alvót érint idegen kéz.

- Istenem, Istenem! nem értem önt... -- szólt Miklós fojtott hangon, és kezét, melyet a leányka elfogadni vonakodott, forró homlokára tapasztá.

- Ön? engem? Mondtam valamit?

S álmélkodva tekintett Miklósra nagy, beszélô szemeivel.

- Ne tegyen ôrültté. Ne nyissa meg elôttem az eget csak azért, hogy megvakuljak a fénytôl, és hogy aztán bezárja azt elôttem. Hogy lehet olyan nagyon kegyetlen!

- No, bizony! -- pajkoskodék Bohuska -- egy kis tréfa volt, semmi egyéb.

- Tréfa? -- fakadt ki Miklós keserûen, s pír borítá el arcát. - Azt mondani, "szeretlek", aztán azt mondani, "nem szeretlek", ez mind tréfa? Az szó csak, s a szó üres levegô csak! De a levegôben méreg lehet, kedves kisasszony! Vagy igaz, igaz... hiszen egy szívet megölni, az is csak tréfa.

Amint Bohuska bátyja dúlt arcába nézett, egyszerre sírásra pityeredtek csókra termett, pici piros ajkai. Természetes ijedtséggel s bájos naivsággal borult Krisztina nyakába.

- Látod, látod -- szólt, és könnyeit törülgette --, már most csakugyan nincs egyéb hátra...

Krisztina tétovázó pillantása kérdô jelleget öltött.

- ... Mint hogy szeresd ezt a bolondos Miklós fiút. Látod, milyen szomorú...

Macskahízelgéssel simogatta meg Krisztina állacskáját, lecsüggô fejét mind a két kezével felemelte, s nyájas, rábeszélô hangon mondá:

- No, szeresd hát már! -- Aztán türelmetlenül tette hozzá: - Hirtelen szeresd... no, szeresd! Még valamit tesz magának. Mindig olyan makacs, önfejû volt...

Krisztina dacosan vetette hátra fejét.

- Nem lehet -- mondá lassan --, nem tehetem, én mást szeretek... Azt hiszem... úgy gondolom...

- Ön mást szeret! -- kiáltá Miklós, és szemei ökölnagyságúra tágultak. - Az lehetetlen! Gondolja meg jobban, mondja, hogy csak tréfál!

A nap elsötétült, közelgô vihar rezegtette meg az akácfaleveleket, a hôség egész a tûrhetetlenségig növekedett. Az ifjú néhány lépést tett, hogy távozzék, de csakhamar erôtlenül rogyott le egy fatörzs mellé, és eltakarta sápadt arcát.

- Ön nagy fájdalmat okozott szívemnek -- mondá szelíden, s szemrehányó tekintetét, melyet könnycseppek homályosítottak el, óva fordította el Krisztinától: ne fájjon az annak, akit olyan nagyon szeret.

De Krisztinának mégis fájt az. Miklóshoz lépett tántorogva, s két kis kezét fejére bocsátá.

- Miklós, mi lelte önt? Neheztel rám, mert ôszinte voltam önnel szemben? Istenem, ne hagyjon el, maradjon jó hozzám, fogadjon el a maga... ó, Istenem, hogyan mondjam ki?... a maga feleségének.

Miklós hirtelen felugrott, szemeiben felszáradtak a könnyek, s arca szokatlanul büszkévé változott.

- Legyen nyugodt. Már én sem epekedem önért -- szólt tompán, kimérten --, de nem fogom elhagyni sem. A szerelem halhatatlan! A szerelem nem vész el, mint a letiport hernyó, csak alakot ölt. Szeresse ön azt, akit akar, de legyen az én nôm.

Aztán egész magasságában fölegyenesedett, és szemei szikráztak. Krisztina meglepetve hátrált elôle egy lépést, és így szólt nyájasan, de szomorúan:

- Igen, Miklós; én neje akarok lenni, hogy megvigasztaljon odaadó szerelmével, hogy segítsen elviselni az életet, hogy...

Omló könnyzápor borítá el szép arcát.

Ó, ezt nem nézhette Miklós tovább. A düh démona erôt vett rajta, végignyargalt az erein, és kivillogott a szemeibôl. Öntudatlanul s bizony durvasággal ragadá meg a leány karját, s fenyegetô, szilaj hangja reszketett.

- Nem, nem, Krisztina! Soha nem... Soha semmit... Meg fogunk halni! Te is, én is. Nem engedem, és ha a mennybolt megszakad, leomlik, sem hagyom... Nem hagyom egyetlen hajszáladat sem, egyetlen hajszáladnak a falra vetett tûnô árnyékát... Meg fogsz halni! -- kiáltá, s hangja mennydörgés lett -- ha meg nem mondod azt az embert, akit szeretsz!

Krisztina mosolyogni próbált, apró fehér fogaival ajkaiba harapott, hogy elfojthassa könnyeit.

- Hogy kit szeretek? Senkit, Miklós! Senkit, senkit...

A visszhang a "Szitnya" hegyérôl kétszer visszamondta: "senkit..."

Miklós nem ereszté el, hanem míg hevesen eltaszította egyik kezével, oly erôsen szorítá karját a másikkal, hogy a szegényke fölszisszent az éles fájdalomtól. Nem ember volt már, hanem féltékeny vadállat. Egy szörny, aki nem gondolkodik, hanem az indulatai ragadják.

- Nem igaz, Krisztina! Te megcsalsz engem! Tudnom kell... akarom!

- Jól van tehát; én nem szeretlek téged, de mást sem szeretek, legalább nem olyat, akit megnevezhetnék; én olyan férfiról álmodom, aki szép legyen, mint Don Alvira a "Fekete nô" címû regényben, és olyan vitéz legyen, olyan könnyelmû természetû, mint Athos a "Három testôr"-ben, úgy tudjon szeretni, oly különösen, mint Gaston a "Hét arany hajszál"-ban, aki annyit tudjon, mint Berend Iván a "Fekete gyémántok"-ban.

- Hisz akkor te valóságos kis bolond vagy! -- kacagott fel Bohuska kedélyesen. - Csak te azokra a fellengôs poétákra hallgass!

- Ó Istenem, magam sem tudom igazán, hogy milyennek kell lennie... Csak azt érzem, hogy nem egészen olyannak, mint Miklós... Jaj, a fejem majd megszakad! Egy kicsit, nagyon kicsit lenne csak más a Miklós, akkor igazán szeretném... de most... most...

Miklós még szorosabban fogta a karját.

- ... Most csak azért akarok a maga felesége lenni, mert maga szép... egészen csinos fiú, és a Csutkás bácsi meg a Luppán feleségül kértek meg az apámtól a lugasban.

Ijedt tekintettel fordult a kertnek.

S valóban, a ribizlibokrokkal szegélyezett gyalogúton a három úriember lépegetett feléjök.

Luppán lovag úr ért legelsônek az ifjakhoz. Mézesmázos nyájassággal ragyogott az ábrázata.

- Nini, nini -- kiáltá kedélyesen --, maga bizony sír, Krisztina! Ki ríkatta meg? Aha! Átkozott vén fickó... De csitt! itt jô... Még meg találja hallani.

Luppán úr fürkészôleg tekintett hátra.

- Igen, igen, átkozott vén fickó, aki még ezenfelül nevetséges is. Igen, igen, ki merem mondani az egész világ elôtt...

Hôsi mozdulattal fordult meg körültekinteni, ha vajon messze van-e még Csutkás, aztán halkan folytatá:

- De mert igen epés ember... nem szeretném, ha a fülébe jutna, egészségének árt az epe. Valóban, kisasszony, ön jól tette, hogy elfutott. Helyeslem, szép Krisztinám! Ön semmivel sem tüntethetett ki jobban az "öreg"-gel szemben. Ez vallomás volt, Krisztina. Finom, de érthetô; én megértettem.

- Ó, ó, Luppán bácsi -- szólt közbe Krisztina ravaszkás mosollyal.

A nôk értenek hozzá ugyanazon pillanatban sírni, gyûlölni, haragudni, szeretni, ábrándozni és mosolyogni. Egy idôben naiv együgyûek és rafinírozott diplomaták.

Luppán lovag megütôdött a "bácsi" megszólításon.

- Ne te ne, kecskebéka, leányocska! Nézze meg az ember, hogy megtréfál. Hüm, Krisztina... Azt hiszem, ön nem köti magát erôsen a "bácsi" szóhoz, s kész lesz azt egy helyesebbel felcserélni. Helyesebbel, mondtam, Krisztina, de mondhattam volna talán azt is, hogy édesebbel?...

Miklós nyugtalanul izgett-mozgott, s ha a Bohuska kérlelô tekintete nem csillapítja, Isten a megmondhatója, milyen hevesen megsértheti a bányagrófot.

- Luppán bácsi tréfál -- szólt Krisztina, s kartonköténykéjét kecses dévajsággal emelte fölfelé úgy, hogy az egész elfödje Luppán úr elôl arcát s azon egy negédes grimaszt, mely Bohuskát, ki oldalvást látta, csintalan kacajra fakasztá.

- Már megint? -- szólt Luppán panaszos hangon. - Hát úgy nézek én ki, mint aki tréfál? Nem úgy, Krisztina! Egy komoly férfi szava, olyan férfié, mint én, annyi, mintha nyomtatva lenne. Aztán lássa, én egészen arra való vagyok, hogy szeressenek. Minden ízem arra való. Próbált, tapasztalt egyéniségnek mondhatom magam, s nem valami sihedernek, kinek be nem nôtt a feje lágya, ki csak úgy hûbelebalázs megy neki az Élet Szahara pusztájának.

Luppán úr nagy lélegzetet vett ez ékes kifejezéssel, szerette volna látni a hatást, amit vele Krisztina arcán elôidézett, minélfogva önkénytelenül odakapott a kötényke felé, hogy azt szeretetreméltó pajkossággal elrántsa.

- Nem, nem, nem -- sikoltott Krisztina, néhány lépést futva Miklós felé.

A vén szerelmes utána iramodik, s a futó angyalt, ki egy, az udvaron heverô vályúban megbotlott, gyöngéden megfogta a derekánál. Ó, hogy dobogott a szíve!...

- Hol is hagytam csak el?... Izé, izé... -- hebegé zavartan, szikrázó szemekkel.

- A Szahara pusztában -- figyelmezteté Bohuska.

- Igen, igen. Azt mondtam, hogy én már tapasztalt ember vagyok, élveztem a házasélet gyönyöreit, benne voltam e szent kötelékben, én már eltemettem egy asszonyt. Ó, én már eltemettem, és tudni fogok egy másikat is.

Az elérzékenyülés, mint ilyenkor mindig, egy percre megakadályozta a beszédben, s a gyönyörtôl mintegy kimerülten ereszté el Krisztina karcsú derekát, melynek érintésétôl csodálatos, izgató forróság szökött ereibe, és lüktetve nyargalt keresztül lankadt tagjain.

- Eltemetni, úgy van, eltemetni... Azazhogy mégsem úgy van!... Hova beszélek? E szót kívántam használni: boldogítani. - Hallja, Krisztina, boldogítani! Ön méltó arra, hogy a feleségem legyen.

E pillanatban azonban, midôn Luppán úr már egészen a helyzet magaslatán állott, egyszerre odalépett Csutkás úr, és vaskos, szôrös kezét, mely most ónsúllyal bírt -- vállára helyezé:

- Ember! -- mondá, és a másik kezét is odanyomta. - Ne ízetlenkedj! Nem látod, hogy ô idegen rád nézve, mint elôttem a szankszrit betû? Valóban egy betû a leányszív, nemde, Csemez? Betû, mely néma, mégis beszél; én ösmerem e betût, Luppán, és el bírom olvasni. Ô csügg rajtam...

- Barátaim! -- szólt közbe Csemez úr, komoly arcot vágva, kezével arany óraláncát babrálva -- a dolog, melyet ti feszegettek, kényes magánügy, a tárgy, mely a mai kalabriást megrövidíté, családi dolog, és míg egyrészt nem érdemel annyi szót, amennyit ily jeles derék férfiak reá pazarolnak, másrészt vegyétek tekintetbe azt is, hogy leányomnak fiatal vendégei vannak jelen, a kis Bohuska és Miklós, kiknek még korán van az ilyen úgynevezett "jeleneteket" végighallgatni...

Csutkás úr igent bólintott. Miklós azonban elôlépett, s büszkén fölemelve szép fejét, határozott, csengô hangon mondá:

- Engedje meg, bátyám, de a jelenet ellen nincs kifogásom; én magam is szerepelni akarok abban; én is szeretem Krisztinát, én is kezét kérem öntôl...

Únnepélyes csend következett.

Csutkás úr zsebkendôjével megtörlé egyre izzadó homlokát, s alig hallhatólag dörmögé: "Vakmerô ifjonc!" -- Luppán lovag ajkaiba harapott, és az égre emelte kezeit, mintha panaszkodnék a boldogultaknak ott fönn: "Látod, kedvesem, látod, Eszterkém, Lacikám, megint milyen malheur!"

Csupán Csemez úr tartá meg hidegségét, s miután tetôtôl talpig végigmérte a kipirult arcú ifjút, egyet szippantott elöljáró beszéd gyanánt a szelencéjébôl, s oly nyomatékos csattanással ereszté le annak fedelét, hogy elôre látható volt ama rendkívüli esemény, mellyel a következô perc méhe terhes.

Ezen rendkívüli esemény pedig Csemez úr nyilatkozata volt.

- Hehehe! A helyzet bonyolódik. Igazi gordiuszi csomó!... Eddig is kényes volt a helyzet, egy szál szövevénnyel több vagy kevesebb, egyre vezet... Nos, öcsém, nagyon jól van, hehehe! Te is sorompóba léptél! Miért ne? Ösmerem az apádat. Derék, becsületes ember és jó barátom... Hát csak várakozz egy kicsit, majd mindjárt kettévágom én az egész gordiuszi csomót valamivel. Hehehe.

- Atyám! -- szólt Krisztina, apja kezét megragadva -- meg kell mondanom önnek, hogy...

- Csitt! Semmit sem kell megmondanod. Egy elaborátumot készítettem fejemben válaszul kedves barátaim nyilatkozatára, és ezen elaborátum semmi változást sem szenved e harmadik nyilatkozat folytán épp úgy, mint nem szenvedhetne a te szavaid következtében. Szilárd az, mint Sion. Az igazi szerelem olyan, mint a hárompróbás arany, de az igazi férfi szava is olyan, mint a hárompróbás arany. Csemez István pedig igazi férfi.

Csutkás úr és Luppán lovag az erôteljes szavakra helyén látták odajárulni az "igazi férfiúhoz", és melegen megrázni a kezét.

- Köszönöm -- szólt --, de itt átkozott hôség van. Hol a sör, Krisztina? Hozasd el a kancsókat utánunk a szobába. Igen, urak, menjünk a szobába, mert, mert...

Megakadt, nem bírta megtalálni a mondat befejezéséhez a logikai indoklást.

- Mert mivel a kancsók is ott lesznek. Te is siess, Krisztina. Te is hallani fogod. Csemez István nem titkolódzik, amit mond, az meg van mondva. Ha különöset gondol, neki ahhoz is joga van, ha bolondot mond, ahhoz is, ki-ki ura a saját gondolatainak.

E tudományos fejtegetés után öntelt arccal nézett a festett pitvarba, honnan dolgozószobájába lehetett nyitni.

Ez aztán igazán olyan szoba volt, mely rögtön rávallott a tudósra. Nemcsak hogy tavaly söpörtek benne utoljára, nemcsak hogy padlón, széken, almáriomtetôn szanaszét hevertek a vastag, penészes fóliánsok, különbözô lombikok, üstök, görebek és gépek, hanem a falakon is csupa taláros és meztelen nyakú tudós férfiak, világhírû aranycsinálók arcképei függtek. Pedig bizony valamennyinek a tudománya nem ért egy jó pipadohányt sem, s ha igazi "aranycsináló" vonásaiban akart gyönyörködni Csemez, bízvást kiakaszthatta volna a Luka Zeelig nevû zsidó uzsorás képét, aki a tanár urak fizetési íveire szokott hitelezni "jutányos" kamatok mellett.

Míg a sört be nem hozták, nyomott hangulat uralkodék a szobában, a sör azonban lenyomta a nyomott hangulatot, s Csemez úr, mindenkinek helyet csinálva azon figyelmeztetéssel, hogy semmihez hozzá ne nyúljanak, némi torokköszörülés után a következôleg kezdé az elaborátumot:

- Igen meg vagyok tisztelve ... Igazán mondom. S hogy Krisztina is meg van tisztelve, azt is igazán mondom... Becsületszavamat adom rá. A dolog azonban úgy áll, hogy nekem elveim vannak; én nem adom a leányt nekem a leány kell. Azt mondjátok, hogy ô szép, virító és kedves, és azért akarjátok, de én is éppen azért akarom. Nekem is a szép és kedves kell. Viruljon ô nekem! Mert vegyük az ellenkezôt, ha nem volna szép, sem kedves, sem virító, ti nem akarnátok, de nekem akkor is akarnom kellene ôt. Ebbôl világos, hogy ez hátrány volna rám, minél fogva megérdemlem, hogy elônyöm is legyen. Az öreg Csemez makacs fejû ember, s nincs rá hatalom, hogy azt a fejébôl kiverje valaki, amit ô oda beültet: én a leányomat csak olyan embernek adom...

Hosszú lélegzetet vett, s behunyta a szemeit, és hátravetette a fejét.

- Csak olyan embernek, csak olyannak...

Rövid szünetet tartott, s mind a két markát összeszorítva, a karját kinyújtá.

- Ki egy akkora darab aranyat hoz nekem, mint Krisztina.

Néma csend, csak Bohuska mosolyog.

- Akkora darab valóságos színaranyat értek. Ha csak egy lattal lesz is kevesebb, annyi mintha semmi sem volna. Esküszöm, mintha semmi sem volna...

Luppán lovag élénken kiáltott közbe:

- Ábránd! Ez ábránd, Stevo!

Csemez úr megbotránkozva tekintett a közbeszólóra, s méltóságos, lassú hangon felelé:

- Itt az atya beszél, uraim, nem a jó barát! A komoly, az érett atya. Adják meg önök a tiszteletet! Az eszme regényes, de nem bolond. Amit mondtam, megmondtam. Ne beszéljünk többet e tárgyról. Add ide azt a kancsót, fiam, Krisztina!

Luppán úr erre a szóra vette a kalapját, és így szólt az ajtóból:

- Isten veled, Stevo! Sohasem hittem volna ezt! Ez az eljárás annyi, mint a szegénység kigúnyolása. Jól van, Stevo! Azt mondom, hogy jól van, Stevo! Igen, azt mondom...

Azzal becsapta maga után az ajtót, és lecsatolt esernyôjével merész vágásokat intézvén a levegôben, dünnyögve távozott.

Miklós gondolkozva ült egy percig nôvére mellett, ki a Csemez szavai után, melyek semmi további reményt nem hagytak fönn, bátorítólag szorítá meg bátyja kezét; de e bátorításra tán nem is volt szükség; a pillanatnyi borulat, mely homlokán látszott, tán csak egy vajúdó, merész gondolatnak odavetett tûnô árnyéka.

Nyugalommal kelt föl, s lépett Csemez elé.

- Meghallgattam önt -- mondá --, és szaván fogom: én meghozom önnek azt a darab aranyat.

- Ah, ah! -- kiáltá Csemez úr meglepetve. - Te meghozod?

- Nem ma, sem holnap, Isten tudja, mikor: de meghozom, vagy meghalok.

Krisztina szemeiben csodálatos tûz gyulladt ki, mely mint égô gyertya, hosszú, vékony lángnyelveket látszott ereszteni az ifjú felé, ki az égetô sugarak bûvös befolyása alatt lesüté lelkes arcát.

- Ó, Miklós -- suttogá a leány boldogan --, ez szép, regényes szó volt öntôl. Ilyen nagyon szeressen. —gy érzem most, mintha én is szeretném, én is olyan nagyon szeretném.

Csutkás úr bambán nézett szét a csoportozaton, majd szomorúan lehajtá fejét, s egymás után nyújtogatta ki becsukott markának megnövesztett körömagancsait, mintha számolna vagy magyarázna segítségökkel valamit önlelkének. Egy-egy hörgô sóhajtás emelkedett föl koronkint mellébôl, végre behunyta szemeit, hosszú, torzonborz szemöldökei rájok húzódtak, széles tenyerét pedig elindítá a hasára, megtapogatni sorban a diónyi ezüstgombokat a mellényén, mintha találgatná rajtuk: "pap... katona... kutyapecér..." Aztán nagyot csuklott kétszer-háromszor, és halkan motyogta.

- No nem baj... nem baj! Ôk csüggnek rajtam.


Negyedik fejezet

Megmagyaráztatik az olvasónak a "Tempus" szó csodálatos ereje

A selmeci erdész- és bányásztanulók nagyon eredeti fiúk. Nagy kedvök telik abban, hogy ujjat húznak a világgal, a divattal, a társadalommal, a tanáraikkal és a koreszmékkel, mely elsorolt csekély dolgokat ôk mindezen gyûjtônév alá fogják: "Wurst", és nem törôdnek velök.

Egy kis, külön állam az akadémiai ifjúság, a német "Burschenschaft"-ok mintájára, mely sorban karikatúrája a mai társadalomnak, de sok tekintetben jellemzô sajátosságokkal bír. A testületi szellem valóságos testvéri lánccá forr itt össze, csakhogy sajátságos kinövései vannak. Ha egy tanulót befognak valami bûntényért, a többi kész életét feláldozni kiszabadításáért: tömegesen ostromolják a büntetôbíróság épületét, míg az meghajlik a viharosan nyilvánuló közakarat elôtt az igazság rovására, mert az igazságnak elvégre is sem torka nincs, amivel ordíthasson, sem ökle, amivel fenyegethessen, sem pedig semmiféle telekkel, házzal vagy bárminemû ingatlannal s következésképp befolyással nem bír Selmecbányán. Ha valamely tanulónak a kocsmáros vagy kávés nem hitelez, az mindjárt "casus belli", s annak a szerencsétlennek nem lehet tovább maradása az aranytermô város ódon falai közt; üzletét becsukhatja menten, s kulcsát dobhatja akár a kút mélységes fenekére, mert amire a "gyakornokok" azt mondják, hogy "abzug", az meg van halva örökre. Feje az eredeti societásnak az, aki a legtöbb sört bírja meginni egy ültô helyében, és ezen címet viseli: sörkirály. A sörkirály nagy úr, majdnem korlátlan hatalommal, melyet csak a két legnagyobb borivóból alakult államtanács szabályoz valamennyire. Az adófizetô jobbágyok, a "fuchsok", az elsôévesek, kik az öregebbekhez szolgákul osztatnak be, s vak engedelmességgel tartoznak ki-ki a maga "veterán"-jának, amiért aztán annak pártfogásában részesül, valamint azon kegyben, hogy a havi pénzébôl nagy kegyelmesen megvendégeltetni engedi magát a nagy tekintélyû negyedéves, kinek már minden szabad e gyarló világon, ki ront, zúz, keresztül-kasul megy büntetlenül mindenkin, világi törvény nem fogja, emberi erô nem akadályozza, az isteni törvénnyel nem törôdik, ki csak egyetlenegy szót respektál még minden földi hatalomtól.

Ez az egyetlen szó a "tempus".

Ha a selmeci bányászgyakornok egy százas bankóra azt írná fel, hogy "tempus", és aztán eldobná az utcán, talán napokig se venné fel senki, mert az a szó annyit tesz: "Ne nyúlj hozzá!" s jaj annak a halandónak, aki mégis hozzányúl. Ha a veterán a fuchsra azt mondja: "tempus a fuchsomnak", attól a perctôl kezdve valóságos szent és sérthetetlen személlyé válik; -- ha a kabátbélésre fel van tintával írva a "tempus", még a tolvaj sem meri elvinni, vagy ha elviszi, remegve csempészi vissza másnap. Amin nincs rajta a "tempus", az "res nullius": ha ellopja valaki, jól járt vele, azt nincs joga keresni senkinek.

De mindez igen terjedelmes és nem is valami mulattató dolog, azonfelül nem is tartoznék beszélyünkhöz, ha nem kellene megmagyaráznom, miért volt kivésve azon a gyûrûn a "tempus" szó, melyet Mirkovszki Miklós húzott másnap a Krisztina ujjára.

Délután jött oda, és egyedül találta Krisztinát. Halványabb volt, mint máskor, a tegnapi események után átvirrasztott éj nyomai meglátszottak szép arcán, más szóval érdekesebbé tették.

- Búcsúzni jöttem, Krisztina.

Krisztina letette kezeibôl a vizeskannát, melybôl virágait öntözgette, és bámulva vetette Miklósra nagy fekete szemeit.

- Hová megy ön? -- kérdé lassan.

- Kaliforniába, San Franciscóba, vagy mit tudom én, hova... Olyan helyre, ahol aranyat ásnak az emberek...

- Ne bolondozzon!

- Azt még tegnap határoztam el. Ez már nem kérdés többé; én megyek, Krisztina, mert kimondhatatlanul szeretem, most csak az a kérdés már, hány...

- Hogy hány fontot nyomok, ugye? -- mondá Krisztina mosolyogva, de mosolya erôltetett volt és színtelen.

- Igen, ezt mindenekelôtt tudnom kell, Krisztina -- felelte Miklós komolyan.

- Nyolcvanegy font vagyok... A múlt héten ültem a mázsán a sánta mészároséknál.

- Sok, nagyon sok! -- sóhajtott Miklós, azután lassan közeledett Krisztinához, megfogta kis kezét, és hozzátette elôbbi szavaihoz: - de mindegy... Egy-két font ide-oda.

Majd egy ezüstkarikát vont elô a mellényzsebébôl, melybe maga gravírozta be az éjjel a "tempus" szót, és a leány ujjára húzta.

- Itt van, Krisztina, ez a gyûrû! Aranyat nem adhatok, nem szabad vesztegetnem az aranyat, de elég jó az így is a célnak. Ön az én jegyesem e perctôl. Igaz, úgy van-e?

A leány csendesen bólintott igent szép fejével.

- De meg fog-e várni? Ha tán évekig nem jönnék vissza, ha hírem sem hallaná, levelet nem írhatnék, várni fog-e rám mégis? Mert, ha nem, akkor... akkor, ha a szívem megszakad, dobja el azt a gyûrût.

Krisztina, ahelyett hogy eldobta volna, odaemelte ajkaihoz, és megcsókolta.

- Köszönöm neked... -- suttogá. - Köszönöm. Most már erôs leszek, most már célt érek. Ennek a percnek emléke el fog kísérni, velem lesz mindig, és segíteni fog. Avagy megszûnt volna már csodákat mûvelni az igazi szerelem? Érzem, hogy nem, isten veled édes... édes Krisztina!

- Nem, nem Miklós... Csak nem távozik ily gyorsan? Megálljon! Beszélni fogok atyámmal, neki le kell térnie e különös gondolatról. Nem lehet az, hogy ön elmenjen, lehetetlen az.

Miklós a fejét rázta.

- Ösmerem édesapját, Krisztina, ôhozzá hiába fordulna, ô a legmakacsabb ember a világon. Isten önnel még egyszer! Ôrizze meg ön szerelmét számomra, önrôl gondoskodtam... önt megôrzi nekem az a kis karikagyûrû...

A leányka önkéntelenül megragadta a Miklós karját, és nem ereszté el sokáig, mígnem észrevette, hogy ez tán illetlen is, és elpirulva rebegé:

- Ó, tegye hát azt, amit jónak lát; én szeretni fogom mindig, és várni fogom örökké... Isten a tanúm rá...

Miklós szemébe könnycseppek gyûltek, hirtelen elfordítá arcát, és egy merész, ügyes és hirtelen mozdulattal lehajolt Krisztinához, megcsókolta korallpiros ajkát, és rohant ki az ajtón, mint az eszeveszett.

Krisztina szoborként megkövülten, mozdulatlanul, meredt szemekkel nézett utána, majd a szívére szorítá kezét, s úgy érzé, hogy hangja eláll, s életereje rohamosan fogy, mint a lehelet a kés pengéjén.

- Elment... -- gondolá inkább, mint mondá, és kis szíve elfacsarodott -- ... elment, elment! -- kiáltá aztán hangosan.

Zokogva rogyott le egy székre.

- Istenem, csak most tudom, mennyire szeretem. Hiszen olyan ô, mint a regények hôsei...


Befejezés

Mirkovszki Miklóst azon naptól kezdve senki sem látta többé Selmecen. Elment nyomtalanul, elhagyva szüleit, nôvérét. Egy álló évig még csak híre sem jött, hova tûnt, merre ment, a széles világ melyik részébe hajtotta szenvedélye? Él-e, hal-e?

Végre aztán egy levél érkezett San Franciscó-i postabélyeggel Krisztinához: ez volt szóról szóra a tartalma:

"Kedves Krisztinám! Élek. Tizenhét font aranyam van, már csak hatvannégy hiányzik. Azon tudat, hogy ön végre is enyém lesz, éltet és boldoggá tesz. Válaszát intézze San Franciscóba, az >>Aranyásók szállodájába<<. Ott fogom keresni, Miklós."

Krisztina rögtön válaszolt:

"Kedves Miklós! Még mindig várom! Atyám hajthatatlan, de a dolgon mégis segítettem valamit. Azóta, amint ön elment, csak annyit eszem, hogy éhen ne haljak. Istenem, olyan jólesik önért koplalni! Ma megmérettem magam, s képzelje, tizennégy fontot soványodtam egy év alatt. Ha így megy, önnek esztendôre nem lesz nehéz összehozni a szükséges súlyt. Jaj, csak igazán összehozná. Krisztina."

Körülbelül tíz év múlt el, de Krisztina levelére nem jött válasz. Azóta az öreg Csemez is meghalt, s a szép Krisztina kifejlett hajadonná lett, aki már egy kicsit szégyenli is, hogy pártában van. De hiszen mindenki tudja, miért nem megy férjhez! Távoli országban, túl a tengeren ássa a homokból jegyese az aranyat, és minden kapavágásnál egyet sóhajt utána. Még a népdal is így örökítette meg:

Ássa az aranyat Hej, minek is ássa!... Csemez Tini arcán Mindenik fövényszem Egy rózsa hullása.

Mindössze egy, az óperenciáról hazakerült csavargó hozott némi értesítést róla annyi idô alatt; ez azt beszéli, hogy Brazíliában találkozott Mirkovszki Miklóssal mintegy három év elôtt, és már akkor egy fél mázsa aranya volt.

Istenem, ha meg lehetne üzenni neki, hogy már nem kell semmi, csak ô maga jöjjön, sebesen repüljön.

Csutkás úr és Luppán lovag mindennapos vendégek Krisztinánál; annyira megszokták a házat, hogy az öreg halála után is mindig ott jönnek össze beszélgetni és burnótozni. Házasságra, szerelemre már egyik sem gondol, de hiába is volna, mert ott a gyûrû a Krisztina ujján, hogy "Tempus a menyasszonyomra!"

Akire ki van mondva, hogy "tempus", azt nem meri többé az életben nôül kérni senki. Krisztina majd tûnô, majd éledô reménnyel várt egyik napról a másikra.

A bizonytalanságnak valami fájó és mégis édes költészete van.

Ha a kapuajtó csikorog vagy valami zörren, talán a Miklós az, most teszi a kezét a kilincsre, ha a kis kutya felmordul, az is a Miklós jövetelét jelentheti, ha az olló kiesik kezébôl, s hegyével a padlóba fúródik, kedves ember érkezése várható a házhoz; ma jön meg Miklós. Ha Csutkás úrral, kinek most még kevesebb a szava, véletlenül egyszerre ejtenek ki valami azonos szót, két szerelmes találkozása lészen akkor, "Istenem, hátha csakugyan itt terem..."

Csutkás úr ilyenkor rendesen egyet szippant a saját rendszere szerint, és így szól:

- Nem lehetetlen! De mégis, mégis, Krisztina, ha nem volnék ilyen öreg... elmennék, Krisztina... igen, elmennék, s fülön fogva hoznám ôt ide. Hallod-e, Luppán, én az az ember vagyok, hogy felkeresném. Hallod, felkeresném! Lehet, hogy meg is teszem, Luppán.

Lehajtja fejét, és elgyöngült szemeibôl a könnyeket törülgeti.

- De nem, nem! Nem mehetek, Krisztina, nem hagyhatom itt ôket... a fiúkat... a tanítványaimat, mert csüggnek... igen, igen, csüggnek rajtam.

[1] Tertium non datur -- Harmadik lehetôség nincs
[2] Horribile dictu -- Még kimondani is szörnyû
[3] Ecce! mulier formosa -- Íme a deli nô
[4] Glück auf! -- Szerencse fel!


Tartalom - Mikszáth honlap - Nógrád megye