|
Ahogy az öreg Biziék nagy rétjéhez ért Szûcs Pali, leült egyet
pihenni a határkôre. Különös gondolatai támadtak. Nem jobb volna-e
visszafordulni?
Ha akarná, sem teheti már. Az egész világ tudja, hogy Gózonba siet,
Bede Erzsit megkérni. Látták végigmenni a falun ünneplô ruhában, a
gomblyukába tûzött piros selyemkendôvel, melyet ki akar cserélni
másikkal. Azóta már találgatják odahaza, vajon lesz-e szerencséje?
Nyomasztó sejtelem nehezíti meg lábait, fejét. Hátha most is csúfság
éri? Mert már három év elôtt is Erzsi körül legyeskedett, de a jómódú
Bedéné kereken kimondta: nem adja a lányát korhelynek.
Igaz, hogy azóta megjavult, józan, szorgalmas lett, s ha kedve jött
is néha kilépni a hámból, mintha erôs gyeplô rántotta volna vissza
mindig: szíve volt a gyeplô. Csakhogy mióta az ôsszel meghalt a
szegény Bede Anna, Erzsi megint gazdagabb lett. Rátartó lett az ô
szegénységével szemben... Ha legalább szolgálatban nem állna, akkor
talán hozzámenne, hanem így, hanem így... Ejh, mégis jobb lesz
visszafordulni!
Haragoszöld füvek, amint a reggeli szélben remegve összesúgtak, a
piros kökörcsin, mely búsan hajtotta le a fejét, a zúgó nádas, melyet
a felhô sötétre festett meg árnyékával, mind arra biztatták, hogy
forduljon vissza...
Csak egy picike lóherebokrocska a lábainál, amint a felhô alul
kibukkanó nap elsô sugara ráesett, nevette ezt a rossz tanácsot.
A napsugarak pajkosan szaladgáltak rajta levélrôl levélre, a kis
tömzsi levelek mosolyogva nyújtózkodtak ki a melegítô fénytôl, s
ragyogásukban aranyos színt nyertek, de elvesztették a csillogó
harmatcsöppeket.
Szûcs Pali egy négylevelû lóherét pillantott meg köztük; lehajolt
utána... szerencse az... letépte.
Csakugyan egy a szára mind a négynek. Aztán milyen szépek, duzzadtak
a levelek, mind kifejlett, húsos, egyik sem csonka, rozsdavert, még
csak sárguló sincs köztük, a fehéres, eres foltocskák csillagoknak
csókja rajtuk...
Gondosan betette erszényébe az ezüstforintosok közé a szerencsét, s
mire újra fölvetette szemeit, már akkor teljes pompájában tündöklött
a nap, s az egész Bágy völgye mosolygott. Távol a gózoni pléhfedeles
torony mintha arany szalagokat nyújtogatna eléje, mik végighullámzanak
két falu határán...
De hiszen most már vissza nem fordul a szerencsével.
Fütyörészve folytatta útját Bodokig, ahol a kocsma mellett gózoni
fuvarosok jöttek rá szembe.
- Hova, Pali öcsém? -- szólította meg Mák Gergely.
- Gózonba.
- Látom rajtad. Csak siess, otthon vannak! -- mondá, és megállította
szekerét. - Valami jut eszembe, te Pali! Talán hallottad is már, hogy
hajdú leszek "Mindenszentektôl" kezdve. S ha meg a te sorsod is így
fordul, kivehetnéd a kis jószágomat haszonbérbe.
- Bizony mond valamit kegyelmed... csakhogy pénz kellene ahhoz --
teszi hozzá hirtelen elkomolyodva.
- Fizeted majd a haszonból. Embernek ismerlek. Megkóstoltad a rosszat
is, s vissza nem estél. Inkább neked adom, mint másnak. Gyere át
vasárnap, megcsináljuk a kontraktust.
Pál szíve megdagadt a reménységtôl. Mégsem bolondság a szerencsefû!...
Bízott már a jövôben, s nem is ment, de futott Gózon felé. Éppen delet
harangoztak, mikor Bedééknél benyitott a kapuajtón.
Bedéné kendert tilolt az udvaron, nyájasan fogadta a legény
köszöntését, s lerázta kötényérôl a pozdorját, amint illik érdemes
vendég elôtt.
- Kerüljünk beljebb, Pali öcsém! Éppen jókor jöttél: Erzsi fôzi az
ebédet.
Csakugyan ott szorgoskodék a konyhában, amint beléptek, s nem ejtette
ugyan le a fôzôkanalat zavarában, hanem annyi bizonyos, hogy elpirult.
S az is bizonyos, hogy mikor anyja bement Palival a szobába, a
macskát, amelyet csak az imént ütött meg csínyjéért, fölvette az
ölébe, megcirógatta szelíden, és egy tányér ételt adott neki.
- Ne haragudjál, kis cirmosom... neked adom a részemet. Jaj, ha
te tudnád, kiscica, ki van itt?... Gyere, hadd veregessem meg a
pofácskádat.
A macska okos ábrázatot vágott, éppen szóba lehetett volna vele
eredni, mikor Pali valahogy nesztelenül csak egyszerre elôtte
termett.
- Tudod-e, Erzsi, miért jöttem? -- kérdé halkan, és nyakkendôje
csokrát babrálta.
- Sicc, te cudar! -- kiáltá Erzsike, s minden igazi ok nélkül
elugrasztotta onnan a macskát, aztán mintha haragjával nem bírva
üldözné, maga is utána iramodék.
Ugyancsak várhatták! Nehéz volt visszacsalogatni. Elbújt a virágos
kertbe, az orgonabokrok mögé, a fehér babos kendôjét egészen letolta
égô arcára, mikor szólongatták.
Pedig éppen azt a kendôt akarta elvinni Szûcs Pali cserébe.
Nem is esett benne késôbb nagy nehézség. Erzsi is akarta, az anyja
sem bánta, mert megjavult a legény, de meg az a Mák Gergely dolog is
kapóra jött. Pali úgy indult vissza babos kendôvel gomblyukában, mint
a legboldogabb vôlegény a világon.
Örömtôl volt piros az arca, meg tán a jó bortól, mert ebben sem volt
híja az ebédnek, pajkos szikrák ugráltak a szemeiben, és csintalan
ördögök táncoltak elôtte: azok az örömtôl, ezek meg a bortól.
Mikor a bodoki kocsmához ért, az apró ördögök mind beszaladtak elôre
a kocsmaajtón.
- Eh, miért ne mennék be magam is? -- gondolta Szûcs Pali. - Úgyis
csak egy ilyen nap van a napok között.
Bement, ivott. Az elsô iccétôl még boldogabb lett, a többitôl szilajjá
vált, az utoljától veszetté.
- Húzd el a nótámat, öreg Gilagó Marci!
Az ablaknál egy hamiskodó, festett arcot pillantott meg éppen kapóra:
- Gyere be, Réki Maris, régi szeretôm! Mulassunk még egyet! Neked
adom ezt a babos kendôt.
A gózoni fuvarosok megint arra mentek, de most már hazafelé, kôszénnel
megrakodva.
- Ejnye, Pali, Pali! -- kiáltott be Mák Gergely szemrehányóan. - No,
te ugyan szépen mentél el Gózonba.
- Mi nekem Gózon! Bort ide még! Hogy is van a nótám? Megfizetem, itt
az ára...
Kivette az erszényét, és kiszórta, ami benne volt. Szétgurultak
a forintok, mintha a sátán szekerének kerekei volnának. Gilagó
fölszedte. A lóhere is kiesett. Réki Maris összetaposta...
Mák Gergely uram fejét csóválta, s közibe vágott a lovainak:
- No 'iszen, Szûcs Pali, jöhetsz már te hozzám kontraktust csinálni!
A hajnali hûs szél kékre marta dúlt arcát, összecsapkodta gesztenyeszín
haját, mire otthon az udvaron mámorából fölocsúdott. Ki vezette haza,
nem tudta. Zúgott a feje, forgott vele a világ még akkor is: alig
tudott a szobába menni.
Bár ne tudott volna. Már akkor ott volt az ágyon kiterítve a piros
jegykendô, amit Erzsinél hagyott tegnap délben.
Eszmélni kezdett. Hogy lehet az itt? Visszaküldték volna? Lehetetlen,
lehetetlen... mert a babos kendô még akkor is itt lenne, amit tôle
hozott! Hát a négylevelû lóhere? Jaj, csak azt ne vesztette volna el!
Nincs, semmi sincs!...
Ködös fejét gondolkozva hajtotta le egy szuszékre... Hátha nem is volt
ô Gózonban, hanem csak úgy álmodta az egészet?
|