|
Regényes völgyeink, ha ti megszólaltok, ha odaálltok az emberek közé
igazságot tenni...
Az öreg Bogát-hegy, ha kilép a ködbôl, a földszakadékok színes kavicsai
beleavatkoznak a jó palócok dolgába. Erdôk-mezôk, tavak, folyamok,
nádasok zordonan beülnek a bírói székbe...
Mert úgy volt az... mindenki emlékszik. Sokszor negyven-ötven boglya
is lett a "királyné szoknyáján" (amint a Gyócsi had híres rétjét
hívják), mert olyan széles rét az a rétek között, mint amilyen széles
a királyné viganója lehet (kivált vasárnap) a többi közönséges
szoknyák között. Többet ér az az egy rét a Gyócsi család minden
jószágánál.
De hova beszélek a Gyócsi családról, mikor tudvalevô, hogy Gyócsi
Istók halála után Mudrik Mihályt állította maga mellé férjnek az
asszony, s hogy íme, most a szemét ô is behunyta, az lett volna az
igazságos: minden dûlôt, minden földet három egyenlô darabra osztani,
az ingó-bingó jószágot azonképp; a porta pedig hadd lett volna a
nyomorék Imréé, ô fizetné ki mint legöregebb és férfi két kiskorú
húgát. Gyócsi Esztert és a mostohaapjától való Mudrik Erzsit. Mert
így szokás a becsületes emberek között.
Hanem a ház, a nagy rét is Erzsié lett. Gonosz apja az osztásnál
megrövidítette, kijátszotta a Gyócsi árvákat, pedig a megboldogult,
akié a vagyon volt, nekik is úgy anyjuk, mint az Erzsikéé. Teljes
lehetetlen, hogy meg ne forduljon a sírjában!
Imre a Bogát-hegyet kapta. Éppen olyan púpos a jószága, mint a háta.
Nyomorult egy irtvány, az bizony nem hozza meg a száraz esztendôben
a vetômagot sem. Esztert pedig odaszorította a Csipke dûlôbe; árok
hátán árok. Legelônek se jó, még a telekkönyvbe is úgy van beírva,
hogy "hasznavehetetlen".
Minden jó lélek megbotránkozott a faluban, de a törvényes igazság
meghagyta. Jól tudott beszélni Mudrik Mihály uram annak az igazságnak
a nyelvén.
Nem is lehetett már ezen segíteni sehogy, hacsak még magához a
királyhoz egy instancia?... De az is, ki tudja, milyen ember?
A nótárius meg is komponálta, olyan érzékenyen, szépen, hogy a kô
is meghasadna tôle. De 'iszen okos ember a mi nótáriusunk, habár
nem fogant is meg sehol a magasban ez a nehéz panasz.
Vígan jött haza Mudrik, de annál szomorúbban Gyócsi Imre a városból,
ahol a tekintetes vármegye is kimondta, hogy úgy marad minden, amint
van, Imréé a Bogát, Eszteré a kavicsos ugar, a "Csipke", Erzsié a
selyemrét, a "királyné szoknyája". No, ez után a szoknya után fognak
még csak bolondulni igazán a csoltói legények...
Hiszen az is testvére neki, de csak az anyjáról, azután ez a másik
az elhagyatottabbik; szíve ehhez húzza. A maga dolgát nem bánná,
rút is, púpos is, hasznát se vehetné a vagyonnak, aztán, ha a házból
is kitudják ôket maholnap, ô még beállhat valahová cselédnek, de a
szegény Eszter?... Oly kicsike, vézna; aztán istenem, hiszen csak
gyerek még.
Fölemelte öklét. "Hej, ha most itt volna, aki koldussá tett!"
Csordultig tele volt a szíve keserûséggel. Ha úgy kiönthetné, ha
úgy elpanaszolhatná valakinek, ha ezek a hegyek, folyamok és bércek
azt mind megértenék!
Haragoszöld színben mosolyogtak feléje távolról a csoltói rétek,
amint ott haladt a poros úton a Bogát alatt. A királyné szoknyájának"
mintha ránca volna, egymás fölé hajlik rajta hosszú hullámzó csíkokban
a sugár s az árnyék.
Éppen a nap nyugszik, s még a vén Bogátot is hogy megaranyozza...
Az ott rajta az ô vetése. Szép abban a hegyben az igyekezet. Elég
hitványok ugyan a kalászok, de csak mégis megnôttek. A kék búzavirágok
is éppen olyan szépen fonódnak közéjük, mint egyebütt.
Istenem, Istenem, de csak szép is ez a csoltói határ! A paradicsom is
nehezen lesz ilyen...
Igaz, hogy az övé belôle a legcsúnyább rész, ez a kopár hegyhát, de
hát mégiscsak van valamije benne. Aztán nem is olyan rossz az, ha
jobban meggondoljuk, csak jól kell mûvelni. És legalább a víz nem
viszi el, ha terem rajta valami.
De már az Eszter jussa, az csakugyan nem ér semmit, azt még szántani
sem érdemes.
Olyan innen az a széles nagy ugar a mezsgyén túl, mint egy
odacsapott csúf folt valami zöld ünnepi köntösön, szemet bántó,
szomorú: szakadékaival egy mindig terjedô seb az anyaföld testén.
Amint odább mellette vinné útja Imrét, megállott, megnézte még jobban.
Bizony csenevész egy tartomány! Nem terem itt meg semmi, csak az
árvaleányhaj teng a szakadékok partján. A szegény kis Eszterkéé is
épp ilyen fehéres...
De nini, milyen szép fûbokor nôtt odalenn a kavicsok közt! Milyen
buja kövér, s hogy ránevet Imrére! A "királyné szoknyáján" sem terem
ennél különb, még annak is legszebb fodra lenne. De hiszen van ennek
a földnek ereje, ha akarja. A cukorrépa is lám, hogy nekiindult a
túlsó végben... Nem kell ezt a földet mégsem lebecsmérelni.
Lement az árokba, megsimogatta a bokrot. De puha, de kedves, mint a
selyembársony! Ugyan beszélgetnek-e néha ezek a fûszálak? Hát már
miért ne beszélgetnének?...
Aztán olyan furcsa az, ha valami durva láb letapossa ôket, meggyûri,
összegázolja, reggelre azért megint csak felkelnek, mintha sohasem
lett volna semmi bajuk. Mégis különös az, hogy ezek a picike, gyenge
füvek erôsebbek az embereknél...
Patkós csizmái alatt megcsördültek a kavicsok, a jó, agyagos palóc
föld szép, színes kövei. Hát biz ezeket nemigen szokták gyûrûbe
foglaltatni, hanem azért mégis nagyon szépek. Az emberek a hibásak,
nem a föld. Az csak olyan jó szívvel adja ezeket is, mint az aranyat,
ezüstöt, csakhogy mi nem becsüljük meg, mert nem tudjuk kitalálni a
hasznukat.
Pedig már az is milyen nagy jóság a földtôl, hogy míg odafönn a tótok
között nagy szürke kövekkel béleli meg magát, amikkel azoknak annyi
bajuk van, itt, mintha kedvezni akarna, apró, tetszetôs kavicsokat
hány ki.
Imre lehajolt, és teleszedte a szûre ujját. Volt azok közt kék,
sárga, piros és aranyszínû. A szakadékban alant egy nagy fekete kônek
látszott a csücske: amint sarkával ráhágott, lehámlott belôle egy
darab, azt is a többi mellé tette. Jó lesz a kis Eszternek otthon
játszani.
Megkönnyebbülve folytatta útját hazafelé. Egészen megbiztatta a
hegy meg az ugar. Hiszen csak rájuk kellett nézni, hogy megelégedjék
velök. Még tán jól is van az úgy, hogy Erzsié lesz a selyemrét.
Maholnap meg talál halni az apja, nem marad senkije, ô pedig csak
itt lesz azontúl is a húga mellett. Aztán Eszter arca is sokkal szebb,
kevesebb ráadással jut annak idején fôkötô alá. Bizony Isten, jól van
ez így, ahogy van!
Úgy elgondolkozott, hogy észre sem vette az öreg úri vadászt, ki a
hegy felôl közelgett, csak mikor már megszólította:
- Jó estét, fiam! Hova való vagy?
- Csoltóra.
- Akkor azt is tudod, kié ez a hegyhát?
Imre elmosolyodott. Egészen egyenesen mégsem veszi magára, nincs vele
mit dicsekedni.
- A Gyócsi Imréé -- mondta kelletlenül.
- Úgy nézem, szántónak használja. Arra ugyan nem lehet valami nagyon
jó.
Imrét bosszantotta a lenézô hang. De bizony csak nem hagyta bántani
a Bogátot.
- Maradhatós biz az, egészen maradhatós.
- Hát az út milyen tôle a belédi üveghutáig?
- Csintalan, majd mindig csintalan...
A vadász dünnyögött erre valamit, s mert éppen a faluba értek,
elválóban kérdé:
- Hol lakik az a Gyócsi?
- Itt a mostohaapjánál. Én magam vagyok az -- vallotta be pirulva.
- Akkor veled alkuszom meg.
Imre nem bírta elgondolni: mire, s álmélkodva nézte, amint az idegen
úr igazán utánajött a házba.
Mudrik otthon volt már, mert ô kocsin jött.
Gyanús szemekkel kémlelte az idegent, attól tartott, valami prókátort
hozott magával a fiú. Hanem hiszen jókor hozza már...
Erzsike a mézeskalácsaival és a fabábuival játszott. A két évvel
idôsebb Eszter az asztalon könyökölt, és sóvárgó szemekkel nézte a
húga kincseit. Neki nem jutott semmi a vásárfiából.
Szép kék szemecskéi a bátyja felé fordultak panaszkodóan, reménykedve,
várakozólag.
A púpos észrevette, s a kedvetlenség felhôje futott át az arcán.
Nem is hallotta, hogy az idegen mit beszél. Mudrik Mihály ôkegyelme
felelget neki.
- Micsoda? A Bogát-hegyet akarja megvenni a mostohafiamtól?
Megbolondult az úr? Hallod-e, Imre, meg akarja tôled venni a
Bogátot. No, felelj hát neki.
Aztán nevetve csapta össze a tenyereit. No, ugyan pompás domínium
az! Ugyan mit adna érte az úr?
Imre maga is nagy szemeket meresztett, s zavarodottan makogá:
- Nem adom a hegyemet... dehogy adom. Hiszen úgysem venné az úr semmi
hasznát... Én pedig megszerettem, igazán megszerettem.
Eszébe jutottak a kavicsok, amik a szûre ujjában vannak. Elmosolyodott,
megörült nekik, s hamiskás hunyorítással magához intette Eszterkét.
Az tündöklô arccal szökött oda, s kezeivel összefogta a köténykéje
alsó szélét: csak belefér talán, amit Imre bácsi hozott.
Kirakta a köveket egyenként. Félénken nézte, tetszenek-e húgának.
Hogyne tetszenének.
Tapsolt örömében, vagy talán azért is, hogy az Erzsi figyelmét odavonja,
mintha azt mondaná: "Látod, mim van nekem!" Aztán ô is visszaült az
asztalhoz, eleinte húzódozva Erzsitôl, messzire. Idegenül, irigykedve
méregették az egymás játékait, melyik ér többet, de mind a kettônek
látszott a tekintetén, hogy a fagy nemsokára fölenged.
- Ejnye, fiam, ide hallgass hát... -- szólt a vadász türelmetlenül.
- Nem jöttem én ide tréfálni, komoly vevô vagyok... a belédi gyáros.
- Az a gazdag ember -- vágott belé élénken Mudrik Mihály --, akié az
üveghuta meg a nagy majorság?
- Éppen az üveghuta hozott ide. A Bogát földjére szükségem van az
üvegcsináláshoz. Eddig négy mérföldnyirôl hozattam az anyagot, mert
nem tudtam, hogy a Bogát gyomra is viselôs vele. Ma megvizsgáltattam.
Nekem az a hegy sokat ér, mert közel van. Megveszem tôled jó pénzen.
Mudrik arca olyan vörös lett, mint a skarlátposztó, de annál halványabb
az Imréé.
- Nem tudok én megválni attól a hegytôl -- szólt restelkedve. - Nekem
jutott, legyen az enyém.
- De ha jól megfizetném?
- Nem adom én azt még talán...
Gondolkozott, micsoda nagy dolgot mondjon:
- ...Még tán ezért az egész határért sem.
Az üveghutás elmosolyodott. - No jó, jó... látom, hogy igazi palóc
vagy... odanôttél a röghöz -- akkor hát kiveszem árendába. Vagyis
csak a belsejét. Szánthatod, mûvelheted a tetejét, adok érte évenként
ötszáz forintot.
Most már Mudrik Mihály sápadt el az irigységtôl, s Gyócsi Imre pirult
el az örömtôl. Hiszen annyi pénz együtt talán nincs is a világon!
Ötszáz forint! Még a "királyné szoknyája" sem ér talán annyit.
Micsoda gazdag menyasszony lesz ebbôl a...
Eszterke volt az elsô gondolatja.
- Eszterke! No, nevess hát! Gyere ide, lelkem!
De az Eszterke nem nevetett, makrancos képet vágott. Hogy ím, az egyik
kavicsot a szájába vette, és megnyalogatta, kisült, hogy nem cukorból
van.
- Hisz ezek kövek! -- sóhajtá elpityeredve. - Egye meg ôket.
S durcásan vágta földhöz valamennyit.
Hát az egyik, a fekete kô éppen odagurult a hutás lábaihoz.
Fölvette, megkopogtatta az ujjával, a pápaszemén keresztül is még
egyszer megnézte.
- Ejnye, de finom fekete kôszén ez! Honnan hoztátok?
- A kishúgom földjén egy nagy darab kôbôl törtem. Tele van annak a
belseje ilyenekkel.
- No, fiam -- mondta a hutás fölugorva --, tudod-e, hogy ti gazdag,
de nagyon-nagyon gazdag emberek vagytok?!
A lányka, aki csak most lett figyelmes az idegenre, abbahagyta a
sírást, és bámészan nézte ôsz haját, hosszú fehér szakállát. Hallott
ô már valahol a mesékben ilyen kinézésû emberekrôl.
Imre pedig behunyta a szemeit, s nehogy fölébredjen, nem merte
kinyitni sokáig.
Pedig kinyithatta bízvást, mert szín valóság lett a dologból.
Hisz mindenki tudja, hogy történt, hogy nyitották meg a csoltói
kôszénbányát. Sôt, a magvát is kitalálták... mert nem ostoba nép
az... tud ez gondolkozni, ha akar... s van ám a vármegyénél is
nagyobb hatalom... akármit mondjon is Filcsik uram, aki istentelen
pogány ember.
Hegyek, folyók, völgyek vették itt kezükbe ezt az osztálydolgot.
A Bogát meg a "Csipke" még szelídek voltak. Mudrik Erzsi rétjét
nem bántották, a Gyócsi árvákat csak fölsegítették.
De a Bágy kegyetlen. (Ámbátor sokszor füstölög a Bogát is, hátha az
húzza le neki a felhôket?) A Bágy négy álló évig egymás után öntötte
el a réteket, s akkora nádast növesztett a "királyné szoknyáján",
hogy évrôl évre bízvást eheti a rozsda otthon Mudrik Mihály uram
kaszapengéjét.
|