Hát bizony a Péri lányok híres aranyszôke haja inkább ne nôtt volna soha olyan hosszúra, olyan szépnek, tömöttnek, inkább változott volna lennek, vagy hullott volna ki egyenként.
       Len ha lenne, patyolatnak fonnák, ha kihull, azt hitte volna a föld, ahová leesett egy-egy szál, hogy mennyei fû, s meghozná új tavaszkor megkétszerezve.
       Hanem így mi történt? Szegény öreg Péri!... De minek is eresztette el ôket hazulról, felügyelet nélkül olyan messze földre? Valahol a Cserháton aratott részbôl a két szép hajadon. ott esett meg a nagy szégyen.
       Kati, a nagyobbik, sarlóval dolgozott, míg a kis Judit csak a markot szedte össze kévébe, amiket aztán a hetyke Csató Pista kötögetett össze utána izmos kezeivel, s valahányszor lehajolt a leány, kibontott úszó haja is éppen olyan volt káprázó szemében, mintha aranyfelhôvé lett búzakéve lenne. Aztán meg a búzakévék lett olyanok, mintha mindenik a Péri Judit szôke haja volna.
       Pedig Csató Pistának nem szabad ilyen kétféleképp látni, házasember már, s nem is utolsó asszony a felesége, ott az a magas, délceg a Péri Kata mellett. (Ni, bizony megvágja a kezét a sarlóval!) Olyan nyugtalanul nézeget vissza férjére. Vagy nagyon szereti, vagy nagyon gyanakszik.
       Karikában nyiszál a sarló az aratók kezében, ropog a kalászszár, nagyobbodik a tarló, s nyitva marad rajta a madárfészek; a picike sárga fürjek kíváncsian nézegetik, hova lett az árnyékos szalmaerdô. Hát még szegény anyjuk, hogy elcsodálkozik majd!
       Judit leoldá fejérôl a kendôt, és a fészekre terítette. Arról majd ráakad, mikor este hazamennek - addig pedig hadd tartson nekik árnyékot.
       Pista azonban elvette onnan, és a keblébe rejté. Beh édes kendô volt. Égette, csiklandozta. Rajta volt még a kis madárfiak melege s annak a selyemhajnak az illata.
       - Teszi kend vissza azt a kendôt mindjárt! - förmedt rá Judit haragosan.
       - Od'adom egy csókért! - lihegte Csató Pista szenvedélyesen, s olyat csavarított a gercén, hogy hatfelé szakadt.
       - Menjen! Nem szégyenli magát?! - mondá Judit elpirulva. - Inkább sose lássam azt a kendôt.
       Elfordult, durcásan, mintha neheztelné a vakmerô szót. No bizony, nem a világ, hadd vigye el, van még ott elég kendô, ahol ez volt.
       - De jó dolga is van a madárnak - sóhajtott fel Pista... Judit nem kérdezte meg, miért van jó dolga. Hallgatott.
       - Más fészket rakhat, ha az egyiket megunta.
       Judit nem kérdezte meg, mire érti; lesütötte a fejét. Másnap is hiába kérte Pista a csókot, hanem mikor aztán harmadnapon hazaindultak, lent a tisztáson, hol a füzes eltakarta ôket a hátul jövô aratók elôl, egyszerre átkapta a Judit darázsderekát, s el nem bocsátá addig, míg egy parázs csókkal ki nem váltotta kendôjét.
       No, bizony, nem a világ, van ott még elég csók, ahol ez az egy termett. Pista pedig nevetett magában: "Ha már egyszer peregni kezd a kalász szeme, megérett egészen."
       Aztán így szólt hangosan:
       - Mikor az éjfélt kiáltják, légy a csalitosban a templom mögött. Én már elôbb ott leszek.
       A leány ijedten nézett hátra.
       - Lassabban beszéljen! Hátha meghallották?
       - Mezítláb gyere el - suttogta -, át ne ázzon a csizmád; arról megtudnák reggel. Rövid szoknyában légy: csatakossá tenné a hosszút a harmat.
       Négyesével-ötösével feküdtek a lányok, asszonyok az asztag mögött. Éj betakarta a bájos képet. Csak a csillagok nézték fenn, mialatt a szép szemek behunyódtak idelenn. Csillagoknak mindig kell lenni.
       Kákasszó elôtt felébredt egyszer Péri Kata, közbül feküdt Juditnak és Csatónénak; észrevette, hogy egyik sem alszik. Csatóné vánkosa alól, amint hánykolódék, valami fényes tárgy csúszott ki. Kata megtapogatta: olló volt. "No, ez bizonyosan babonát csinált most."
       Kakasszó után ismét fölébredt Péri Kata, de csak hûlt helye volt Juditnak. Csatónénak. Elrémülve ugrott fel: hova lehetett a húga? Mintha zûrzavaros hangokat is hallana onnan, ösztönszerûen a csalitos felé futott, hol megtalálta Juditot, élettelenül összerogyva.
       Körös-körül a fû mintha arany hímmel lenne kivarrva, a Judit hosszú haja csillogott rajta. le volt vágva tövestül. Bosszúálló kéz feldobta az egész csomót a levegôbe, szellô felkapta, s mintha egy széthasogatott üstököscsillag foszlányai lennének, pajkosan szétszórta a hajszálakat. A megtaposott füvek elismerték testvéreiknek, s szelíden engedték maguk közé fonódni... Kati mindent megértett.
       - Kel fel! Menjünk innen! Hazavezetlek apánkhoz.
       De csak a szomszéd városkáig mehettek, Judit lázba esett, napokig kellett feküdnie idegenek között, messze a falujuktól. Kati meg ápolta, gondoskodott róla.
       Mikor minden pénzük elfogyott, még a fölösleges ruhadarabok is, nem volt már egyéb gazdaságuk, csak az a haj, amit Kati szedett össze a csalitosban, az a szép aranyos haj, melybe a Csató Pista szíve belefonódott, s melyet a Csatóné ollója levágott, vagy hogy csak fele annak a sok hajnak. Ha szégyen lehetett abból, ami gyönyörûség volt, hátha lehetne belôle még pénz is.
       Kati remegve, reménykedve nyitott be a szidó boltoshoz.
       - Vegye meg ezt a hajat. Egy beteg testvéremé volt. Orvosságra van szükség, és nincs pénzünk. De vegye meg tüstént. Sietnem kell. Egyedül hagytam.
       Vállat vont a boltos, nem használhatja, mert egymagában nagyon kevés, arra pedig nagyon különös színû, hogy összekeverhetné más hajjal, hanem mivel a Katinak is szakasztott olyan haja van, a kettôt együtt megveszi jó pénzen. A lány elhalványult, szomorú pillantást vetett a tükörbe, sóhajtott, és lehajtotta szép fejét, mint a búzakalász a sarló alá.
       Lihegve ért haza nemsokára, de a beteg nem volt már egyedül. Az öreg Péri járkált sötéten fel s alá a szobában. Eljött, idetalált; a hír megsúgta neki, mi történt, s a keserûség útra készteté.
       - Hová lett a húgod koronája? - kérdé a belépôtôl dühösen.
       - Levágták- szólt Kati dacosan, az ágyhoz lépve, mintha el volna készülve megvédeni azt, ki eszméletlenül fekszik benne.
       Péri elhallgatott, majd egyszerre vadul szegezôdtek megüvegesedett szemei Katira.
       - Hát a te hajad hová lett?
       - Levágtam! - mondá félénken, s kivette az orvosságosüveget a köténykéje alól. sóhajtott az öreg, azután sokáig nézte, nézte a két szép lány közül hol az egyiket, hol a másikat. Az egyik, aki ott áll, olyan piros, mint a rózsa, a másik, aki ott nyög, olyan fehér, mint a liliom.
       És mégis a rózsát sajnálta meg elébb. Hozzáment, megsimogatta azt a csitri fejecskét gyöngéden, szeretettel.
       - Szegény Katám! A te hajad kinô még!