|
Biz a szegény Gyuri odavan. Ott fekszik a bundán az eszterhaj alatt,
már félig a síré. Sápadt arcán kerek piros foltok vannak, Szent
Mihály lovának a kantárkarikái. Az ínye is, akár a rózsa.
- Rossz jel! -- mondják az ápoló asszonyok, kik ilyenkor tele vannak
szóval, tanáccsal. - Itt van ni. Az apák haragja átokká nôtt meg a
gyerekeken. Szerelem lesz az oka, ha meghal... Hanem valami nagy
öröm még tán segíthetne.
Az öreg juhász is azt gondolja.
- Ide hallgass, valamit gondoltam, Gyuri... Megteszem a kedvedért.
Nem bánom, megteszem. Megalázom magam a Fekete major juhásza elôtt.
Tudhattam-e, hogy olyan nagyon szereted Boriskát? Gyereknek néztelek,
észre sem vettem... nem akartam észrevenni. No, de most már ne búsulj,
nem ellenzem tovább, megkérem a kezét.
Az aszkóros legény arcán mosoly jelent meg, gyönge, bágyadt. Fejét
fölemeli, s félkönyökre dôl az ócska bundán. Az is új volt valaha
és virágos...
- Még ma. Ugye, még ma, édesapám?
- Mihelyt a nyájat kihajtom az Ordasba, ott rábízom addig a bojtárra,
míg én elszaladok a Fekete majorba.
A beteg hálás szemeket vet az öregre, s elmélázva kérdi:
- Mikor kerül kend vissza, apámuram?
- Naplemente táján... valamivel elôbb, mint egyébkor.
- Nehéz lesz kivárni! -- sóhajtott a fiú. - Hanem egyre kérem: van a
Boriska apjának négy csengôje... ösmerem a hangjukat... ha jól végezte
a dolgot, ha a leányt ideadják, kérje el a csengôket, kösse a négy
vezérürü nyakára, hogy én messzirôl halhassam.
- Úgy lesz, fiam.
- Attól a csengettyûszótul, érzem, meggyógyulok.
- Hallani fogod, édes fiam.
A juhász elment. Elment ahhoz a kegyetlen emberhez, akivel örökös
ellenség. De hát miért is ellenségek tulajdonképpen? Eh, bolondság,
a közös legelô az oka; két juhász legelteti egymás elôl a fû javát,
ebbôl aztán bosszúság lesz, bosszúságból harag, haragból gyûlölség.
Délben zörgetett be a Fekete major ablakán.
- Hallod-e, öreg fickó, Marci! Én vagyok itt, a Veres major juhásza,
én, Koppantyú Demeter. Egy virágért jöttem.
- No hát gyere be, ha már itt vagy!
- Adod a lányt? Mi?
- Gyere be elôbb, hadd lássam az ábrázatodat.
- Bolond vagy! Nem magamnak kérem. A fiamnak.
- Hát nem halt meg?
- Hiszen nem is beteg, csak gyenge.
- Azt mondják, szárazbetegségbe esett.
- Hazudnak -- mondá Koppantyú Demeter mogorván.
- Pedig tegnap beszélte itt valaki, hogy haldoklik.
A Vörös major juhásza fölkacagott, de bizony erôltetve tette.
- Ostoba pletyka! Adod a lányt vagy nem?
- Nem adom, míg nem látom az ábrázatodat, te kevély kutya!
- Gyere te ki!
- Nem megyek. Én nem alázom meg magam.
- No hát akkor itt várlak meg.
Leült egy kôre az udvaron, hallgatta, mit suttognak az eperfa levelei,
mit döngnek a méhek, mikor azt a sárga hímet viszik a csápjaikon...
és nézte az Isten tehénkéit, amint kijönnek a rögök alul sütkérezni
a napra.
Mégiscsak szép ez a világ tavaszkor. Hogy nevet, hogy örül a
természet! Minden élet elölrôl kezdôdik benne. Csak az az egy
sorvad.
Fölugrott indulatosan, az ablakhoz ment, s újra megzörgette:
- Hát jól van, no!... bemegyek hozzád!
Megnyomta a pitvar kilincsét, bement.
A Fekete major juhásza mereven az arcába nézett. Bizony össze-vissza
volt az karcolva barázdákkal, mintha lerajzolnák láthatónak azt a
szomorú képet odahaza. Nem volt már azon az arcon semmi kevélység,
semmi gôg, a Veres major juhásza meg volt törve.
- Hát jól van no! -- mondá a Fekete major juhásza. - Odaadom a leányt.
Isten neki... legyen a tiétek. Ô is bele fog egyezni.
- Hogy tudod?
- Az ô arcát is láttam tegnap és ma. Menjünk a kertbe, nézd meg te
is, Koppantyú!
A kertbe mentek, de Boriska nem volt ott. Apja a nevét kiáltotta,
de a tájék nem adott feleletet, csak az Ipoly locsogott bele a
némaságba.
- Nyilván az Ipoly felé ment virágot szedni... Itt a nyomok a
homokban.
Arra tartottak a füzesen át. A téglaégetô felôl hatalmas süldônyúl
szaladt egyenesen feléjük, s azután, mintha az útjukat szelné
keresztül, az özvegy Gálné lucernása felé vágott rézsút.
- Rossz jel! -- mondá a Veres major juhásza.
- Nini, a Boris kendôje! Bizonyosan elaludt a bokor tövében.
De Borcsa nem volt ott, csak a kendôje; az a gallyba akadhatott
meg... Mégis különös dolog, hogy otthagyta!
Most már a parthoz értek a juhászok. Az ereszkedônél mintha két
óriási tulipán nyílt volna ki a buja fû közül, éppen úgy piroslott
messzirôl valami.
Odamentek. A Boriska piros karmazsin csizmája volt...
Az atya megdöbbenve kérdé:
- Miért húzta ez le a csizmáját? Talán a lábát szorította, vagy
talán...
A vén Koppantyú Demeter kiegészítette a sötét gondolatot:
- Vagy talán nem akarta magával vinni oda... oda, ahova ment...
A Fekete major juhásza lehajtotta fejét, és nem merte megkérdezni,
hova érti. Szótlanul, megmerevedve néztek a vízbe. A pajkos Ipoly
nem törôdött velük, vígan locsogott tovább... de nem fecsegett ki
semmit.
Pedig talán tudta, miért húzta le a piros rámás csizmát az a
szomorú szép leány. Mert nem volt rá semmi szüksége: az angyalok
mezítláb járnak odafönn...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Lábujjhegyen járnak a Veres majorban. Gyuri rosszabbul van, benn
a szobában fekszik s hallgatózik: "Jaj, a juhok jönnek!"
Hiába magyarázzák neki az öregasszonyok, hogy még nincsen este,
minduntalan ki kell nyitni az ablakot, maga lássa, hogy még teli
kézzel szórja a nap a fényét.
De lassan megy az idô! Menjenek, nézzék meg, porzik-e már az út,
érkezik-e a nyáj?
De hisz még dél sincsen.
Nem bánja már ô azt, talán nem is érti. Egyszerre nagyot csuklik,
feje erôtlenül hanyatlik a párnára, szemeit behunyja:
- Hallom a csengôket... -- suttogja -- hallom, hallom...
Édes mosoly pirosítja meg arcát, de csakhamar aztán kékes ónszín
váltja föl.
...A csengettyûk mind közelebb, közelebb szólnak. Már az érkezô
birkák robaját is hallja. A négy selyemürü vígan ugrándozik a nyáj
elôtt...
Behunyt szeme látja, még egyszer fölnyitná, de az már csak a fehérje;
még egyszer szívná a balzsamos levegôt, de az már csak hörgés.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Este megjött a nyáj, szomorúan csilingel az egyetlen csengô. A négy
vezérürü nyakán nincs semmi.
- Csakhogy megjöttél, öreg Koppantyú!
- Megjöttem, de nem szólnak a csengôk, hogy a hangjuktól a fiam
meggyógyuljon.
- Gyere be csak! Hallotta az már a szavukat délben, s meg is gyógyult
tôle!
|