|
Mikor megindultak a menyasszonyi háztól, a malomzúgóig ért a nászmenet,
olyan hosszú volt, mivelhogy híres két mágnásfamília került össze: a
néhai Csillom János Józsi fia Bodokról és a kartali Major Jánosék Anna
leánya.
Kilenc szekérben ült csupán a násznép, a tizedikben a Gilagóék
bandája. A legutolsón a tulipántos ládákat hozták meg az ágyat. A
legelsô kocsin a menyasszony ült fehér koszorúval, mellette lovagolt
hóka lován a vôlegény.
Hanem mikor a bodoki köves határba értek, megbotlott a Csillom
Józsi lova: pedig nem vak, de meg lámpás is van a homlokán. Mégpedig
úgy botlott, hogy a lovas maga is lefordult róla a hóba, mert ha
alácsúszott a nyereg, hiába volt kezére csavarva a kantárszár.
Leesett; az ügyetlen állat ráhágott a dolmányára is: alig tudott
föltápászkodni, s mi tûrés-tagadás... megütötte magát a fagyos
rögökön, és elkezdett keservesen sírni.
A kis menyasszony csak nézte, nézte egy darabig, és mert mindenki
nevetett, addig-addig csucsorította a száját ô is a nevetésre, hogy
egyszer csak eltört a mécses... elpityeredett.
Józsi nem mert többé lóra ülni; menyasszonyához kívánkozott a kocsiba.
A lovat odakötötték a saraglyához. Még kevélyebben vagdosta fel kendôs
fejét, míg bent a gyerekek érzékenyen ríttak, ami aztán lassanként
csendes, pihegô zokogásba ment át.
Homokos Pálné, Filcsikné és Felsôvégi Kapor István -- aki nagyobb
pletyka a vászonnépnél is -- gúnyosan nevették ezt a dolgot.
Hát még ezek is házas emberek! Ó, hogy is lehetett két ilyen tacskót
összeadni! Az egyiknek bábu kellene még, a másiknak papirossárkány,
nem feleség... Vagy ha mégis meg akarta házasítani a gyámja, kerestek
volna neki olyan párt, akinek már megjött az esze. Ott van, teszem azt
mindjárt a szomszédban a nagyobbik Péri lány... azzal jár jól valaki.
Hiszen szép, szép a menyasszony, akár a gyönge majoránna; a legényke
is nyúlánk, jó növésû, mint a rozmaringszál, össze is illenének
valamikor, de most még -- uram én Istenem! -- mi lesz ezekbôl, ha
majd a lakodalom után hazamegy Majorné asszonyom meg Seregély uram,
a gyám, s magukra maradnak a nagy Csillom portán?
Hát bizony az lett belôlük, hogy egész nap csókolóztak, s mikor
a zajos násznép elszállingózott, még elevenebb lett a ház az ô
nevetésüktôl és ajtócsapkodásaiktól.
Uzsonna táján jutott csak eszükbe, hogy még nem is ebédeltek.
- Annácska!... No, ne szaladj hát! Nem a csókod kell... Tudod-e,
hogy még ma nem ettem?
- Az ám -- mondta az hüledezve --, én sem, Józsi, én sem ettem.
- Tudsz-e te fôzni? -- kérdé a férj aggodalmasan.
A kis Anna elgondolkozott; fehér homlokát asszonyosan ráncba szedte,
s a jobb kezét méltóságteljesen csípôjére szorítá.
- Hát hogyne tudnék! -- felelt vontatottan, s lángba borult arccal
osont ki a konyhába.
Egy félóra múlva már bent volt a leves. Belemerítette Józsi a kanalat,
de az elsô kortynál elsápadt, felugrott.
- Megmérgeztél! -- sziszegte halálra váltan.
- Ó, én szerencsétlen! Nem tudok én semmit. Jaj, minek is vettél el!
Nagy ijedelemben voltak a kicsinyek, amikor éppen benyitott özvegy
Tél Gáborné, s megízlelvén az ételt, kitalálta, hogy ez bizony
nem méreg, hanem igazi só helyett timsót vett ki a pohárszékbôl
a menyecske, s azzal sózta meg a kis gyámoltalan a ciberelevest.
Híre is ment, de nyomban, ennek a szégyennek a faluban, s az lett
a következése, hogy Télnét meg kellett fogadni fôzôasszonynak:
negyven váltó forint, tizenkét rôf vászon és egy pár fejelés
gyertyaszentelôkor.
Meg is érte volna a summát, mert meg tudta adni a savát-borsát az
ételnek, meglátszott, hogy a fôtisztelendô esperes úrnak fôzött
hajadon korában -- csak ne lett volna olyan nagyon kötekedô és
goromba! Alighogy megmelegedett a portán, mindjárt ô lett úr
mindenben, kifogott az együgyû fiatalokon.
Féltek tôle, mint a tûztôl. Pletykának, háborúnak ô volt a szítója.
A faluban ô hordta szét a híreket, s amennyit vitt, annyit hozott.
Pedig minden híre egy-egy éles tövis volt, vagy ha nem, ô idomította
át olyan ügyesen tövissé, hogy ahova szúrt, vérig hatott.
Tûrték a gyerekek egy ideig, s lopva sompolyogtak be a házba vagy
ki a házból, nehogy szóba álljon velük, de végre a rossz bánásmód az
ô ártatlan szíveiket is csordultig töltötte meg keserûséggel Télné
iránt.
- Ha az én jó anyám itt volna! -- sóhajtott fel Anna nemegyszer.
- Hát akkor ugyan mi lenne?
- Útilaput kötne a talpára. Mert az én anyám nagyon hatalmas asszony
ám, Józsi...
- Ejnye, hogy az nem jutott eddig is eszünkbe. De ha késett, nem múlt.
Meg mered-e tenni?
- Én. Már hogy én? -- selypíté Anna húzódozva.
- Éppen, hogy te. Az asszonyok dolga az ilyen.
- Az asszonyoké? Jól van hát. Holnap elküldöm.
Dehogy küldte, dehogy. Sôt, mert észrevette Télné, hogy forralnak
valamit, még házsártosabb lett: ember, állat nem maradhatott nyugton
miatta. Gazdáját kamasznak nevezte, apró gazdasszonyát veréssel is
fenyegette.
- Hát mégsem kergetted el!... -- szólt Józsi szemrehányóan. - Látod...
látod!...
Annácska megint sírva fakadt, odaborult a Józsi nyakába, és behunyva
szemeit szelíden suttogta:
- Ne kívánd azt tôlem, Józsi! Nem merem... nem tehetem. Te vagy a
férfi...
- Meg is mutatom! -- vágott közbe Józsi kevélyen.
De bizony csak a szónál maradt ez is. Addig-addig halogatta holnapról
holnaputánra, míg egyszer csak eszébe jutott az Anna anyja.
- Eredj érte, kis pehelykém... Ô majd elküldi a cselédet.
- Hova gondolsz? Egynapi út, ebben a nagy hidegben.
- Nem lesz semmi bajod, úgy betakargatlak. Holnap itthon lesztek.
- Jó, nem bánom, de a csengôket is föltesszük a lovakra.
- Majd bizony! Én a csengôimet nem adom koptatni.
- Én pedig nem megyek a csengôk nélkül -- durcáskodék Anna --, inkább
maradjon hát a Télné; úgyis jó asszony az... hála Istennek, hogy itt
van.
De mi ilyenkor a harag, ha nem bárányfelhô?
Esô se lett belôle, úgy múlt el hirtelen.
Anna elutazott az anyjáért, s másnap, mint mondva volt, estefelé be
is robogott Csillomék portájára a csengôs szán.
Elôre ugrott le a menyecske, s beszaladt a férjéhez:
- Jaj, elhoztam!... Fussunk el messzire. Siessünk a kertbe, mert
mindjárt elkezdi.
Azazhogy már kezdte is. Még alig, hogy kikászálódott a nagy bundából,
már fenn a kocsin rágyújtott:
- Ej hó! Hol az a személy? Hadd lássam azt az áspiskígyót! Majd
mindjárt megmutatom én neki az utat innen! Hej, Télné, vén Télné!
Jöjjön csak ki!
A gyerekek összebújtak a kertben egy dértôl csillogó ribiszkebokor
mögött; orcáik egymást érték, s nem a hideg csípte, de az ijedelem,
az izgatottság festette pirosra. Lélegzetük elállt, szíveik hangosan
dobogtak.
- Hallod? Jaj, hallod-e -- suttogta Anna. - Istenem, Istenem, csak
szerencsésen végzôdnék ez a rettenetes nap!
|