|
Azért lett olyan népszerû a keresztény vallás is, mert egy szép
szôke asszony van az istenek közt. Az ô szelíd, égi arca segített
meghódítani az emberiséget. S ábrándos, álmodozó embereknek, kik
hisznek benne, ô jelenik meg a legtöbbször. Kutak fenekérôl jön,
a Bágy hullámaiból kel ki, vagy az erdô titokzatos homályában
mutatja meg magát azoknak, akik jók, akiket megszeretett.
Látta már a néhai Préda János is, azonképpen Szûcs Gergelyné,
nemkülönben Sánta-Nagy Mihálynak az apja, de meg azelôtt is kell,
hogy megjelent légyen az elôdöknek, mert nem hiába építették a
gózoni gesztenyeerdôben a kilenc kápolnát a kálváriával.
Már ami a bágyiakat illeti, azokból csupán Gughi Pannának adatott
meg, hogy Mária megjelenik elôtte, s elbeszélget vele a szent kútnál,
valahányszor búcsú van, mert ô a legjámborabb a hívek közt, s oly
szép, ájtatos hangon énekli a zsoltárokat, hogy az elôéneklô Mindég
Jancsi, ki a koszorús Krisztust viszi, nem gyôzi mondogatni: "Ez
aztán hang, a kántoré otthon, az semmi."
De még a vén Mindég Jancsinál is nagyobb bámulója a menyecske
hangjának, meg... ki tudja... talán a két piros orcája, csípôn
ringó karcsú derekának is Csúz Gábor, éppen azért, mert olyan
kihíresztelt vallásos legény, hogy nála még Gughi Panna sem buzgóbb
búcsújáró. Mert éppen abban van valami különös, ha valaki úgy
egyszerre nagyon a szentekhez fordul. Ki sokat ácsorog a bíró
udvarán, pöre van az olyannak.
Rebesgetik... Ki is beszélte csak?... Alighanem a cséplôk a Biziék
szérûjén, hogy ott náluk Csoltón, ahol tavaly szolgált, valami
Kovács Maris nevû érdemes hajadonnal járt mátkaságban, s úgy megvette
a szívét, hogy az eszét is elvette. Ezek a becsületes emberek egészen
fel vannak háborodva a magaviseletén; mikor szerencsétlenné tette,
otthagyta. Hiába üzenget neki szegény Maris, hogy megöli a szégyen,
hogy égeti fejét a párta, rá sem hederít, felé sem néz. Nem lesz ennek
így jó vége. Egyszer csak itt toppan a leány szégyenével együtt.
Vigyázzátok meg jól ezt a Csúz Gábort, van annak az apró szürke
szemeiben valami alattomosság, akárhogy is fordítja ôket az ég felé.
Ha meg a Kovács Marist emlegetik elôtte, kenetesen hímez-hámoz, hogy
így, hogy úgy, volt ugyan köztük valami, de a leány lutheránus, esze
ágában sincs elvenni, neki, a buzgó katolikusnak!
De 'iszen Csúz Gábor, ilyen dolgokat már nem kíván az Isten.
Tisztelet-becsület Gughi Pannának, de ez már alighanem az ô dolga,
mert vagy hülye a legény, és ô veri bele a vakbuzgóságot, vagy
viszony van köztük... hej, Panna, Gughi Panna! -- már Uram bocsáss
meg, ha vétkeztem -- de nem egészen tiszta dolog az ô szent élete
sem.
Igaz, hogy imádság a fekvése, ébredése, s ötféle olvasó is van a
rokolyája zsebében, a hóbortos ura meg a falu is úgy becsüli, mint
egy szentet; azt sem lehet tagadni, hogy gráciában áll a mennyeiek
elôtt; ha valakinek baja van, ô a közbenjáró a boldogságos Szûznél;
de már az nagyon gyanús, hogy ami pénzt küldenek tôle az ügyes-bajos
emberek a Máriának, abból egy lyukas tallért múltkor fölismert a
kartali boltosnál Bede Erzsi; tulajdon az a pénz, melyet ô küldött
a Máriának. Meg is kérdezte Pannától, hogy od'adta-e?
- Oda bizony, húgom. A Boldogasszony megígérte, kiengeszteli az
édesanyád szívét a Szûcs Pali iránt. Átvette a tallért is, köszöni
alássan.
No, már hogy volt, hogy nem volt, senki sem tudhatja, hanem az az
egy áll, hogy maga a Szûz Mária nem vihette a tallért a kartali
zsidóhoz.
Hanem hiszen úgy félig-meddig minden kiviláglott rá egy hétre, a
gózoni ôszi búcsún.
Szép, enyhe napok voltak. Sokan mentek Bágyról: Tímár Zsófi talpig
fekete gyolcsruhában, az öreg Bizi József, Böngérné, még az istentelen
Filcsik István is egész háznépestôl (bizony visszájárul fordul már a
világ!), ott volt a hetyke-petyke Vér Klári (hogy nem szégyell emberek
közé jönni a gyalázatos!), meg ki gyôzné elszámlálni a többit: voltak
jók, rosszak vegyest, köztük mondanom sem kell Gughi Pannát és Csúz
Gábort.
Nagy sokadalom, vagy harminc processzió jött a környékrôl. Gózon,
Bodok, Kartal, Szilke, Tarján, Beléd, Keszirôl, Csoltóról a palócok,
még talán a messze Majornokról is a katolikus rész. Ilyenkor volna
jó kivenni árendába a papoktól a perselyeket!
A bágyiak hajlott estén érkeztek, s alighogy megjárták térden a
kilenc kápolnát stációról stációra, idejük sem volt szétnézni a
mézeskalácsosok közt, hol legjobban hullámzott a népség, mindjárt
besötétedett, s ott, ahol éjjelre megtelepedtek, a nagy részét nyomban
elnyomta a buzgóság, csak kevesen hallgatták Gughi Pannát, ki csodás
dolgokat beszélt el a gózoni Szûz Máriáról.
- Hát aztán, aztán... mondjad csak tovább, édes Panna lányom! --
ösztökéli Filcsikné. - Mit mondott még a Szent Szûz?
- Mindent el kell neki beszélnem kegyelmetek felül.
- Ó, ó, ó! -- hajtja a ragyás Böngér Panna éneklô hangon -- de boldog
is, aki olyan istennek tetszô, mint te! Ne adjam alád ezt a nagykendôt
is, Pannus? Úgy nézem, kemény a fekhelyed, drágám. Te pedig, Csúz
Gábris, piszkáld meg egy kicsit a tüzet, hadd lássuk a galambom arcát,
mikor beszél...
Gábornak nem volt kifogása: megcsóvált egy végén zsarátnok fahasábot,
s úgy világítja meg a tömött fekete hajat s a szemvesztô két
gödröcskét, mely azon a piros arcon mintha feneketlen verem volna,
hova a nyugalma, lelke odaveszett.
- Mondjad csak, édes szívem -- faggatja Filcsikné --, hogy néz ki a
Mária?
- Jaj, nehéz azt elbeszélni... Vakító fehér arc, aranyos szôke haj,
egész vállára omlik, bánatos kék szemek, hófehér jobb karján, mely
tövistôl vérzik, egy kicsike gyermek édesdeden alszik...
- Az ám... a kis Jézus! Szakasztott így van lefestve az én
imádságoskönyvemben...
- Meg a bodoki templomban! -- teszi hozzá Gábor, s átszellemülve
szívja magába Panna minden szavát; hogy jön, hogy távozik a Szûz,
vakító fény övezi néha, máskor meg egyszerû kartonruha van rajta.
De csak ô láthatja, ha egyedül van ott a Mária-fáknál.
- Hát ma meglátod-e? -- kérdik.
- Nem tudom; álmomban szokott híni -- felelte Panna, aztán Gáborhoz
hajolt, és a fülébe súgta: - De te azért csak gyere el, amikorra
mondtam!
A tûz már nem égett, csak itt-ott pislogott egy-egy szikra a pernye
alatt; az álom lecsukta lassanként a szemeket, távolabb is kialudtak
a tüzek, az egész búcsúsnép, akihez jött, az Úr ölében pihent a téres
tisztáson, mely az erdô alján elterült. Csend volt, csak a gózoni erdô
zúgott balról, s a levegôben rebbenté meg szárnyát egy-egy éji madár.
Emiatt pedig éppoly nyugodtan álmodhattak a hívôk a vakító fehér
arcról az aranyos szôke hajjal... mint amilyen nyugtalanul álmodozék
ébren Csúz Gábor a gödrös, piros arcról a hollóhajjal.
A bodoki búcsúsnép, a tarjániak, belédiek, a túlsó oldalon pedig a jó
Isten tudja, miféle népek fehéredtek körös-körül. Egy alak gyakran
megmozdult közöttük, mintha errefelé kémlelne. Gábor látta, hogy ott
is hánykolódik valami nyugtalan lélek, az sem tud aludni, az is a
nagy semmit bámulja talán, mint ô. Hosszú, hosszú idô telt el, amíg
vége megkondult fent a kálvárián a harang. Látta fölkelni Pannát az
asszonyok közül, s eltûnni az éjben: várt elôbb egy félórát, úgy volt
neki meghagyva, s aztán ô is ellopózkodott.
Sietve ment az erdô tövisbokrokkal szegett gyalogútján, néha megállt
a tüskéket kivenni lábaiból, s ilyenkor mintha lépteket hallana a
háta mögött. Követi tán valaki? De ugyan ki követné?
Lihegve ért a Mária-fákhoz. Panna már várta. Ott ült a kút párkányán,
fekete lebontott hajával játszadozott, s a csillagok fénye mellett
nézte magát a kút vizében.
- Sokáig maradtál! Gyere no, ülj mellém! -- suttogá lágyan.
Kigyulladt a Csúz Gábor szürke szeme, oda is ült mellé, de nem merte
átkarolni.
- Miért félsz tôlem? Hajtsd a fejedet az ölembe. Te is az Úr híve
vagy, megjavítottam a lelkedet. A Szûz Mária megengedte, hogy
szeressük egymást.
- Igazán mondta? -- hebegé a legény babonás áhítattal s mégis
kétkedôleg.
- Isten a tanúm rá...
E pillanatban a hold tányérja mintha a földre vágódva összetört
volna, és fényes cserepei szétesve bevilágították a selyemgyepet.
Hûs szellô suhant át az erdôn. Gyönge zörejjel váltak szét a gallyak
s hirtelen összecsapódtak... S eléjök lépett a fák közül egy mennyei
látomány, egy nô: vakító fehér arc, aranyos szôke haj egész vállára
omlik, bánatos kék szemek... hófehér jobb karján, mely tövistôl
vérzik, egy kicsike gyermek édesdeden alszik...
- A Szûz Mária! -- sikoltott Panna rémülten.
Gábor némán fedte el arcát kezeivel.
- Jaj nekem, Szûz Anyám! Ó, könyörülj rajtam! -- verte mellét Panna
kétségbeesetten, s leborult a földre. - Bûnös vagyok. A pénzedet
loptam, nevedre hazudtam...
A szomorú arcú anya szelíden elmosolyodott.
- Semmi közöm hozzád, jó asszony! Nézz ide, Gábor, a kisfiadat
hoztam el. Ott a népek között nem akartalak megszégyeníteni.
Akadozva és szemérmesen folytatta:
- Meglestelek... utánad jöttem, s itt megtaláltalak.
Gábor megdörzsölte érdes kezével a homlokát, s félénken közeledett
a beszélô felé. A gyermek éppen most nyitotta ki szemecskéit s
mosolygott.
- Megtaláltál, Kovács Maris, de nem is veszítesz el soha többé, ha
megbocsátasz...
Maris nyájasan nyújtotta neki engesztelésül a gyermeket. Mohón
kapott utána, de csakhamar eleresztette.
- Nem, nem! Hadd nézzelek még. Olyan nagyon szép vagy vele!
|