|
Van is mit dicsekedniök a bodokiaknak a savanyúvizükkel! Ha megszoktuk
az édes vizet, hát isszuk az édes vizet, és nem vágyakozunk a savanyúra.
Víz, víz! Hiába állították oda a határôrzô Szent Vendelint a csevice
háta mögé, több galibájuk volt már vele, mint amennyi gyönyörûségük.
Igaz, hogy jó erôs víz, a verebet, fecskét, ha nem magasan röpül
fölötte, megkábítja, megfojtja, úgy, hogy az halva bukdácsol bele
a levegôbe. Sok apró madárnak lett a temetôje. Mert minek jár alant,
aki magasba termett.
Az se utolsó dolog, hogy mikor csépelni mentek erre nagy rajokban a
brezinai tótok, az egyik, aki megszomjazott közülök, széles kalapjával
merített belôle, s úgy ivott egy nagy kortyot.
- Emberek! -- mondá hüledezve. - Bor, vesszek meg, ha ez nem bor.
Megízlelték egymás után. Persze hogy bor, csakhogy nagyon meg van
keresztelve.
Mohón nekiestek erre, s abban a tudatban, hogy csakugyan borban
dúskálnak, becsíptek a tótok, s olyan táncolást, dalolást vittek
végbe a kút körül, hogy egész Bodok összeszaladt a csodájára.
Hanem aztán volt emiatt a kút miatt "hiba" is. Mikor azt a
határigazítási pört vitték a majornokiak ellenük, s megnyerték
a felsô réteket, úgyhogy immár a kút is az ô határukba esett, a
prókátor felszámította az eddigi haszonélvezetbe a savanyúvizet
is, melynek használata huszonhét esztendô óta naponta egy váltó
forintnyi hasznot eszközölt minden bodoki ember egészségi
állapotában, minélfogva most ezen kártétel egy kerek summában
lészen visszatérítendô a majornokiaknak.
No, ha ezt így ítéli meg a tekintetes vármegye, nemcsak az egész
határ úszik utána a kútnak, de a hajszálaik sem az övék többé.
A rétet már nem sajnálták, a Szent Vendelinen is segítettek,
rávésetve, hogy: "Ezen Szent Bodok helység költségén emeltetvén,
ámbátor most kápolnástól, mindenestôl a majornoki határban vagyon,
mindazonáltal a bodoki határra ügyel fel", de bezzeg a kút, vagyis
az újonnan támasztott követelés miatt nagy rémület volt a faluban.
Nem is tudom, mi lett volna a vége, ha észre nem térnek, s nem
fogadnak ôk is egy ügyvédet, aki megint visszaperelte a régi
határt.
De ha elmúlt a veszedelem ez úton, volt még az ördögnek is erre
egy gyalogösvénye.
Mert tisztesség minden pártának, ha fényes, de hiába
hímeznénk-hámoznánk, ami úgy van, úgy van, a bodoki lányból
sose lehet egyéb, mint legfeljebb bodoki menyecske. Más faluból
való legény ide ugyan nem téved kérôbe, de még bodoki ember is,
ha szerét teheti, idegen helységbôl hoz magának asszonyt.
Olyan vékony itt a fehérnép erkölcse, mint a suhogó nád, koronája
hajló, töve mocsárba vész. S ennek is csak, váltig bizonyítom, az
a kút az oka.
Színes korsóikkal odajárnak a lányok, arra várják ôket a legények.
Az a savanyú kút az oka sok édes találkozásnak, sok keserû
megbánásnak.
Cifrán kiöltözve, ropogós szoknyában, begyesen, kacéran, nyíllal a
szemükben úgy húzódnak át, mint a pávák. Az ördögé már az, aki ezt
az utat egy-két évig járja.
Ott van, hogy ne is említsem Vér Klárát, Péri Juditot, elég abból
a szelíd Gál Magda esete. Mert nem úgy volt ám az, ahogy Gálné, az
édesanyja hiszi meg beszéli... Az ilyen öregasszonynak már létra
van a szívétôl az eszéhez!
Amilyen pirulós, szégyenlôs, hisz gyerek még a Magda, bizony csoda
esett, hogy úgy egyszerre rákapott a kúthoz való járásra.
Akkor volt az, amikor azok a lókupecek tanyáztak a faluban, s itták
az áldomásokat a kocsmában. A leghetykébb köztük valami Sás Gyuri,
ki-kikacsingatott, kijött az ajtó elé is, némelykor pedig útban
találta a kis Magdát.
Csinos fiatalember volt. Minden esztendôben megfordult itt egyszer,
s a legjobb lovakat veszi össze. Néha tíz darabot, máskor nyolcvanat
is. S errôl lehetett megtudni, csinálnak-e vagy se háborút az idén a
királyok?
Özvegy Télné mondja, hogy nagyon szemügyre vette azt az éretlen
gyereket, a Gál Magdát... Tegnapelôtt este szóbeszédbe álltak,
tegnap már meg is csipkedte. Igaz, hogy Magda ráütött a kezére,
de ma már összecsókolta -- s az igaz, hogy rá sem ütött a szájára.
No de a Télné szava nem jár komolynak, kivált a Magdára nézve, mert
nem olyan nevelés, sem nem olyan fajta... anyja is becsületes asszony
annak, s pórázon tartja.
Hanem hogy annyi savanyúvíz fogy egy idô óta a háznál, az mégiscsak
gyanús volt egy kicsit. Azon a bizonyos napon is háromszor volt
Magda a kútnál. Nem volt odahaza maradása, nyugta, ami a kezeügyén
megfordult, mind visszájárul volt megtéve.
Gálné asszonyom csak úgy szikrázott a haragtól.
- Már megint azt a korsót nyaggatod? Hova szaladsz már megint?
Micsoda dolgod van neked örökösen annál a kútnál? Azt szeretném
én tudni, hé?
Lángba borult a kis Magda fehér arca. Egy szót sem tudott volna
kiejteni a világért.
- Veted le mindjárt azt az ünneplô ködmönt! Ejnye, te, erdei gyík,
hogy mered azt a selyemkendôt a nyakadba venni? Hát hétköznapra
való az tisztességes emberek gyerekinek? Hányd le, de mindjárt!
Nem vettem én azt sem az alsó végnek, sem a felsô végnek. Hanem
vettem az Úr házába, vasárnapra. Az Úrnak teljék az ô szent kedve
abban a selyemkendôben...
Magda elpityeredett, s félénken, reszketve hányta le magáról a
ruhákat.
- Most pedig takarodj a szemem elôl... Hanem azt mondom, össze
ne törd azt az újdonatúj fehér korsót... Uram, én Istenem, ez már
harmadik korsó húsvét óta... Mert ha te azt a korsót összetöröd,
vissza ne kerülj ide többé! De vissza ne jöjj, mert amilyen igaz,
hogy én vagyok az özvegy Gálné, olyan igaz, hogy összetöröm a
csontjaidat! Hallod-e, hej, vesd le még azt a csizmát is!
Hosszú, fekete hajából a selyempántlikát kifonta, a szép kis
csizmát is levetette. Úgy, mezítláb ment el, mint a zsellérlányok.
Gondolkozott, hogy tán el se menjen, de azért mégiscsak elindult.
Önkéntelen vitte ahhoz az átkozott kúthoz a lába, jobb, ha mondom:
szíve.
Alkonyodni kezdett. Csuri Jóska, a bakter, éppen ott guggolt a
falu végén a haranglábnál, csak azt várta már, míg a tiszteletes
uram tehenei beérnek a csordával, mert ezeknek a megérkezésüktôl
függ vala az estének pontosan való elharangozása Bodokon.
- Hova igyekszel, kis Magda?
- Vízért, Jóska bácsi! Hogy van kigyelmed?
- Köszönöm, húgocskám. Hát csak úgy, hogy sehogy se legyek,
még sohasem voltam. Az a legnagyobb bajom, hogy elvesztettem a
pátrónusaimat, ezeket a lókupeceket.
- Elmennek? -- rebegé Magda akadozva. Pedig érezte ô azt, hogy
elmennek.
- Amott indulnak, ni... Csak azt az egyet neheztelem tôlük, hogy
az én lovamat nem vették meg... pedig olcsón adtam volna.
- Miféle lovát? -- kérdé Magda, de már tûkön állott.
- Hát az enyimet, Magdácska... A Szent Mihály-lovát, hehehe. Azt
kínáltam nekik, hihihi!
- Maga mindig bolondozik, Jóska bácsi! -- kiáltá oda a lány, s a
legrövidebb kerülô úton, a Csillomék szérûskertjén át, futott ki
a rétre a "savanyú kút"-hoz.
Mikor odaért, egy lélek sem volt ott. Kivette a szép fehér korsót
a tarisznyából, a tarisznyamadzagot odakötötte a korsó fülére,
megcsörögtette elôbb gyerekes kedvteléssel, aztán, mint szokás,
nagy óvatossággal lebocsátotta.
Bugyborékolt a víz, míg megtelt a korsó, de ô bizony észre sem vette,
hogy megtelt, szeme folytonosan az országúton volt; már azóta ide
kellett volna érniök a kupeceknek!
Vajon megösmeri-e Sás Gyuri az útról? Jaj, ha megösmeri! De jaj, ha
meg nem ösmeri!
Bizony megösmerte. Nem azért volt olyan kerek, hamis szeme, hogy
ezer lány közül is, messzirôl ne lássa meg ezt az egyet.
Az utolsó kocsin jött, megállította rögtön, s a kúthoz sietett.
Éppen jókor jött arra, hogy feladja Magda vállára a korsós tarisznyát.
Szegény Gál Magdának reszketett a keze, sehogy sem bírta megkötni
a mellén a tarisznyakantárokat. Nem is voltak jól fölszedve a hóna
alatt.
Sás Gyuri odanyúlt, megigazította. S ha már olyan közel járt a keze,
egyúttal átnyalábolta azt a gyönyörû derekát. Vétek is lett volna
elmulasztani.
- Jaj, össze ne törje a korsómat, vigyázzon! Mert akár haza se menjek
soha többé!
- Azt szeretném én csak. Bár soha nem mennél. Ne is menj, azt mondom.
Gyere velem, Magda!...
- Ne beszéljen bolondokat... mert mindjárt itt hagyom!
- Magammal viszlek, ha akarod. Megbecsüllek, szeretni foglak. A szelet
sem engedem rád fújni, s még a helyet is megfújom, ahova ültetlek.
A szenvedély hangja, mintha viharos szél volna, a Gál Magda arcát
vérvörösre marta.
- Nem... Ne beszéljen így. Ne is szomorítson... Magának már felesége
van. Mondták a többiek...
- Esküszöm, csak téged szeretlek... soha senkit még így. Elviszlek...
olyan helyre viszlek, hol senki sem tudja. Ott élünk mi ketten.
- Ne kísértsen engem! Istenem, ne hagyj el!
- Láttam, te is szeretsz, hiába tagadnád. Gyere no, ne reszkess,
ülj fel szaporán a kocsira, senki sem látja meg.
De nini... Micsoda bosszúság ilyenkor! Itt jön rájok szemben a
tehéncsorda. A Gálék Riskájának nyakán megszólalt édesen, ismerôsen
a kolomp. Éppen arra, ômellettük ment el a Riska, s nagy szelíd
szemeivel olyan csodálatosan nézett Magdára, még ráncos nyakát is
megcsóválta hozzá.
- Ni, a Riska! Riska! Hazahí engem a mi Riskánk!
S a lány erôszakosan kiszakítva kezét, futott a Riska után hazafelé.
Hanem, amint vagy száz lépés után odaért a legszélsô csûrhöz, túl a
veszedelmen, meg nem állhatta, hogy vissza ne tekintsen a szegény
Gyurira még egyszer... utoljára egyszer.
És amint hirtelen megfordult -- Istenem, Istenem! -- odaütötte a
csûrbôl kiálló gerendához a korsót. Jaj, talán el is tört?
Még észre sem vette, csak a Gyurit nézte, csak a Gyurit látta,
liliom két arcán a csókját érezte. Egyebet nem érzett, pedig a
víz keresztülbuggyant a tarisznyán, átszivárgott az ingvállon,
végigcsurgott a szoknyácskáin. A vékony gyolcsvászon odatapadt
szép derekához, s annak az igazi formáját, színét mutogatta...
...Gyuri még mindig ott állt mélázón a kútnál és integetett neki,
hogy jöjjön vissza.
- Ejnye, adta, adta... összetörted, fiam, a korsót -- szólalt meg
egyszerre a háta mögött Csuri bácsi. - No 'iszen majd ad neked az
anyád otthon!
A derék férfiú éppen most végezte el a harangozást, s amint látta,
hogy Magda ijedten kapott a hátához, s egészen elhalványodik,
megesett a szíve rajta.
- No, semmit se félj! Én elôre megyek, és kiengesztelem az anyádat,
mert ösmerem, hogy nagy sárkány ôkigyelme. Maradj el egy kicsit.
Magda megállt, odatámaszkodott ahhoz a kiálló, hegyes gerendához,
melyen a korsót összetörte, s mereven, fátyolos szemekkel bámult,
talán a semmibe, talán a csevicekút felé.
Az esti szürkület lassanként leereszkedett a házakra és füvekre.
Azok legelôbb odaengedték neki a színüket, aztán az alakjukat.
Lehet, nem is látta Magda, amint az az ember a kút felôl egyre
közelebb-közelebb jön feléje. Lehet, ha észreveszi, nem is várta
volna be ott, de az se lehetetlen, hogy éppen csak ôt nézte, ôt
várta.
A szürkület azonban mindig barnább lett. Magdát is eltakarta,
beburkolta. És nem oszlott el soha többé róla. Fedi most is. Eltûnt
nyomtalanul, híre-hamva sincsen. Senki sem látta, senki sem beszélt
vele többé...
Szegény édesanyja évek óta siratja, s epeszti magát álmatlan
éjszakákon: hogy ô volt az oka, tudhatta volna, az a szelíd,
ártatlan gyermek mennyire szívére veszi a fenyegetését. Egy hitvány
korsó miatt nem mert hazajönni, világnak bujdosik. Ki hallott már
ilyet valaha? Hej, az a korsó, az a korsó!
Az emberek nem szomorítják el még jobban, nem ellenkeznek vele.
Pedig meglehet, hogy nem is csupán a korsó tört el... és nem is az
volt a gyenge.
...No, csak kár azzal a kúttal dicsekedni a bodokiaknak. Jobb volna
bizony, ha behánynák, betaposnák földdel... Hogy alant röpültek,
sok apró madárnak lett a temetôje... temetônél rosszabb sok bodoki
lánynak.
|