Olyan bolond gyanú van elterjedve Csoltón, Majornokon, Bodokon, hogy az öreg Filcsik híres bundája csak képzeletbeli; beszél róla, kérkedik vele, fölteszi, de tulajdonképpen nincs bundája, s talán nem is volt soha.
       Márpedig volt. A gózoniak (mert a Bágyon túlról költözött mihozzánk) nagyon jól emlékeznek rá, kivált az öregebbek.
       Hosszú, sárga alkotás volt az, széles, fekete báránybôr gallérral, melynek két végén in natura lóg le a bárányláb körmöstül, bojtnak, s két szép ezüstcsat tartja össze. A bunda két alsó csücskén egy-egy zöld tulipán kihímezve skófiummal. Távolabb különféle madarak valának láthatók, rendesen vörös színben, hátul pedig Miskolc városa számtalan házával és valamennyi templomával: még a kálvinista kakas is ott áll az egyik tornyon.
       Igazi remekmû ez, melynél nem kímélt sem fáradságot, sem anyagot a szûcs.
       De nem is a gózoni Mócsik csinálta azt, hanem a leghíresebb szûcs egész Miskolc városában. Még ha félrôfnyit hajt s föl Filcsik gombokra szedve alul, akkor a földet söpri a világ e kilencedik csodája. Egyszóval ehhez a bundához képest még a muszka császáré is csak vattás lajbi.
       De bármilyen nevezetes ruhadarab is, s akármit büszkélkedett vele Filcsik István, azért az idô vasfoga elôtt mégsem volt respektura. Az csakolyan gorombán bánt azzal is, mintha a nótáriusék jurista fiának téli bekecse lett volna. A hímzés színtelen, foszladozott, a sárga alapbôr pedig piszkos, zsíros. A molyok is megtették a magukét, kivált a bélésben és gallérban okozva botrányos kárt.
       De Filcsik, mint a szerelmes férj, ki észre nem veszi, felesége arcán a rózsák hogy fogynak, pedig ô maga tépdeli... nem vett tudomást e szomorú átalakulásról; ô mindig a régi bundát látta az ócskában, s rendes szójárása: "Fölteszem a bundámat", sohasem veszített kevély jellegébôl körömnyit sem.
       Egy nagy, fényesre csiszolt szögön függött télen-nyáron, hogy ha a kaptafa mellett ült a gazda, szemben legyen vele, örökké láthassa.
       No, az igaz, hogy nem valami sokat ült annál a kaptafánál. Hiszen azért csúfolták az "Isten csizmadiájának", mert tulajdonképpen nem volt más kuncsaftja, csak maga az Úristen.
       Lusta volt az öreg, Ha néha megvarrta is valakinek a kívánt csizmát, szinte kegyelemképpen tette azt is. Nemigen háborgatták hát a megrendelések, mert még ezenfelül gorombáskodott is az emberekkel: "Mire való a parasztnak a csizma? Járjanak kendtek mezítláb!"
       Mogorva, rideg ember volt; nem szeretett az a világon senkit, semmit, azon a bundán kívül.
       Hát 'iszen nem lehet égbekiáltóbb kegyetlenség, mint amit a saját egyetlen gyermekével tett: a Terkával.
       Pedig mi volt a vétke? Az apja a csoltói sánta molnárhoz akarta erôltetni. Egy cserépbe ültetni a rezedavirágot a csalánnal.
       Nem csoda, ha elbúsulta magát, ha elfacsaradott a szíve, elszédült a feje, félrelépett a lába. Elment, megszökött a fiatal szolgabíróval.
       Nagy hiba volt, de hát fiatalság, bolondság. Az egész világ követ dobhatott volna rá, csak éppen az apja nem.
       Azóta még komorabb, vadabb lett az öreg, s mikor egy idô múlva, bûnbánó arccal hazajött a Terka látogatóba, hogy szüleit kiengesztelje, az öreg Filcsik elfordult: "nem ismeri a kisasszonyt", leakasztotta a bundáját a szögrôl, s úgy elment hazulról, hogy vissza sem jött addig, míg el nem ment a lánya.
       Azután már nem mert hazajönni soha többé a szegény Terka. Mindössze egyszer látta még az apját, mikor a falunk keresztülkocsizott a szolgabíróval. Filcsik éppen a Patyolat Inghez ballagott, ahogy a kocsiról utánakiáltott: "Apám, édesapám!"
       Az öreg fölnézett, elkapta nagy alázattal a süvegét, aztán odább ment szó nélkül. Bizony, kô van az öregembernek a szíve helyén.
       Ahány majornoki ember a szolgabírónál megfordult, az mint nem gyôzte elbeszélni, hogy milyen jó dolga van Filcsik Terkának: akár ô lenne a nagyságos asszony. Biz' az a lelkem egészen eltanulta az úri modort. Azután micsoda becsülete van azóta a falunak! A majornokiak igazsága bezzeg lenyomja most a többi faluét. Meg azután azt is elmondták az öregnek, hogy mit izent súgva: látogassa ôt meg az ô édesapja, kocsit küldenek érte, selyemvánkosra ültetik, mézes pálinkát ihatik éjjel-nappal, megbecsülik, megtisztelik, maga az úr is szívesen cserél vele parolát, csak jöjjön le minél elôbb, mert már a Terka nem mer elmenni többé.
       De hát az öreg Filcsikkel semmire sem lehetett menni.
       Pedig ha esze lett volna, nemcsak a saját sorsán segíthet, de a nemes helység szerencséjét is megalapíthatta volna örökre.
       Mert... de köztünk maradjon, ez a Majornok a leghitványabb falu volt az egész környéken. Egyrészt, hogy legszegényebb a népe, de kivált mert nincs egyetlen kövezett útja, hídja, még csak helységháza sincs.
       Ami nem is csoda, mert a megyei uraknak még sohasem volt szeretôjük Majornokon, minélfogva arrafelé építették az országutat, amerre jártak.
       Ott van, teszem azt, a csoltói országút: olyan, mint a palló; a szép Bitró Erzsébetnek köszönheti a Bágy-mellék, míg a Karancs-alja a deli Vér Jánosné tejszín arcát áldhatja.
       Mert hiába, olyan a világ, egy szép asszony arca szebb formát adhat az egész határnak.
       No, ennek a Majornoknak ugyan nem adott.
       A megyei vicemérnök, ki mappát csinált a vármegye ábrázatáról, úgy beszélik a környéken, kihagyta belôle. Sôt a tekintetes megyei karok és rendek száznyolcvan váltóforintot ígértek volna a szomszéd Hont vármegyének, ha elvállalja a magáénak; de annak bizony még ráfizetéssel sem kellett. Majd bizony ôt érje mindaz a csúfság és szidalom, ami Majornok után háramlik a nemes vármegyére!
       Hanem ha Filcsik akarta volna... lett volna Majornokon út, még tán vörös márványból is... Mindnyájan boldogok lehetnének most. De visszautasította a szolgabíró úr nemes indulatját. Pedig vékonyan állt a földi javak dolgában. A múlt hetekben már az ezüstcsat is lekívánkozott a bundáról a Patyolat Inghez. ott is van azóta a Száli szekrényében.
       No de nem azért volt az Isten csizmadiája, hogy ez a "kuncsaft"-ja legnagyobb bajában ne segítse. Egyszer csak jönni kezdtek névtelen levelek a postán, tíz, húsz, ötven forinttal terhelve. Rendesen valami régi ismeretlen, hirtelen meggazdagodott adósa küldte meg tartozását, nagy hálálkodások és köszönet mellett. Mégiscsak sok becsületes ember van a világon.
       Egy ideig hitte, hogy ez bizony megeshetett, ha nem is ôvele, de az apjával, ki szintén István volt. Csak az a csodálatos, honnan adta kölcsön apja azt a sok pénzt.
       S amint gyanúja fölébredt, mindjárt kitalálta a dolog nyitját is. Egyenként visszaküldte az érkezô pénzes leveleket a szolgabírónak. Hogy mer a Filcsik Istvánnak ajándékot küldeni? tudja-e, hogy az ô nagyanyja a híres Becsky famíliából való asszony s a többi.
       Nem is jöttek hát pénzes levelek többé ezután, hanem szomorú híreknek akadt elég hozója.
       A szép Filcsik Terka halálosan megbetegedett. S amiben kedvét lelte eddig, megvetette a fényt, a pompát, eltolta magától a drága ételeket és a medicinásüveget, hanem az édesapját kívánta látni. Mégse volt hát olyan rossz lány az a szegény Terka!
       S annyira ment ez a forró kívánsága, hogy végre is maga szolgabíró volt kénytelen eljönni az öregért.
       - No, öreg, most én magát viszem, ha akar, ha nem. Ne tagadja meg beteg lányától...
       - Nekem nincs leányom!
       - Velem jön, punktum.
       - Nem lehet, kérem alássan. Nagyon sürgôs dolgom van. Nem lehet!
       - Tegye meg az én kedvemért! - szólt a fôszolgabíró úr nyájasan.
       Filcsik sóhajtott. Talán ez volt az elsô sóhajtása, mióta él.
       - Nem jön? Ön megtagadja tehát gyermekét?
       - Igenis, kérem alássan.
       - Ön a társadalom söpredéke!
       - Az bizony nem lehetetlen. Az ilyen magamforma vén csizmadiától kitelik minden.
       Most már szép szóra, ígéretre fogta a fiatalúr, de bizony minden visszapattant arról a márványszívrôl, még a fenyegetés is.
       - Fogasson el, tekintetes uram, veressen láncra. Akkor aztán megyek, ha visznek, akárhová.
       Bizony végre is a csizmadia nélkül kellett hazamennie annak a hatalmas úrnak, ki az egész környéken parancsol.
       Hanem hát nem azért volt a hajdúja Suska Mihály, hogy ki ne gondolt volna valami ügyes haditervet útközben.
       Ösmerem én azt a Filcsiket, tekintetes uram! Úgy jönne utánunk, mint a malac a kukoricás szakajtó után, ha...
       - Beszéljen kend.
       - Ha ellophatnánk a bundáját. Mert él-hal ezért a bundáért. Nagyon különös ember az.
       - Nohát, lopassa el kend, minél elôbb!
       'Iszen egyéb sem kellett az öreg kiszolgálta obsitosnak, csak hogy ôrá bízzák. A revolúció óta úgyse volt már a kezében ilyen nagy dolog. Bezzeg akkor... de nem mondja el, mert még el sem hinnék.
       A beteg nô nyugtalanul hánykódott ezalatt selyempárnái között, megrezzenve, valahányszor kocsizörgést hallott. Félkönyvékre emelkedett, hallgatózva, megsoványodott kezeit fekete, hosszú hajába mélyesztve,mely körültakarta a fehér hálóköntösét.
       Mindennel el van látva, amit szeme-szája kíván, s mégis a legszegényebb a világon, mert az egészség hiányzik s még valami: a szeretet.
       A szerelem éget csak, ôt már elégette, a szeretet melegíti, s ô sohasem fázott még ilyen nagyon.
       Semmi sem jó neki; a férfi hangja, kit szeretett, olyan kiállhatatlan, inkább ne is virrasztana mellette, hagyná magára; az ágy kemény, hiába van selyembôl, lágy pehelybôl, hiába igazgatják minduntalan a cselédek.
       Milyen más lenne most, ha otthon feküdhetnék a szegényes atyai kunyhó fedele alatt, a búbos kemencénél, a nyitott ablakon ha hallaná, hogy szólnak vecsernyére a majornoki harangok, s be lenne takarva hidegülô lába az atyai híres bundával. Errôl beszélt, errôl álmodott az éjjel, s íme - reggelre a sora meghallgatta, maikor fölébredet, a szép piros paplan fölébe oda volt terítve kedves, régi ismerôse, a bunda.
       És azok a rózsák, piros tulipánok, amik a gallérját olyan széppé teszik, Terka halovány arcára másokat vetették. Az utolsó öröm éppen olyan édes, mint valaha régen az elsô lehetett.
       Suska Mihály hamar váltotta be szavát, s nagyon jól számított. Mikor Filcsik éjjel hazajött a Patyolat Ingbôl, lakását feltörve s a bundának hûlt helyét találta. A nagy szög üresen, árván volt, megfosztva minden ékességétôl. Pedig október végét mutatta a kalendárium. A tél küszöbön várakozott.
       Filcsik kétségbeesve, sötét homlokkal, mélyen szemére húzott kalappal járt-kelt a faluban. Nem evett, nem ivott és nem beszélt. Ez a csapás végképp megtörte. Nem mert az emberek szemébe nézni, mert mindeninek ajkán ott látta lebegni azt a gúnyos kérdést: "Hát kegyelmed híres bundája ugyan hova lett?"
       De a remény nem hagyta el. Érezte, hogy a drága jószág elôbb-utóbb megkerül. Nem veszhet el, aki ellopta, nem használhatja, az egész vidék tudja, hogy az övé.
       Nem is csalatkozott. A hír meghozta, hogy a tettesek csakugyan kézre kerültek, s a bunda most ott van az igaz hivatalban. Négy nagy alatt átveheti a tulajdonosa, ellenkezô esetben elárverezik, mint gazdátlan tárgyat, a kórház javára.
       Nyomban útra kelt a kastélyban. Nem habozott egy percig sem. Hiszen csak az igaz jussát megy keresni.
       A szolgabíró nem tett semmi ellenvetést, beismerte, hogy a bunda itt van, s némán intett Filcsiknek, hogy jöjjön utána. Sok fényes, szônyeges benyílón keresztül vezette sáros csizmájú Filcsiket, ki félénket tipegett utána, míg végre egy félig sötét szobába értek.
       - Ott van a bundája! - szólt reszketô hangon, egy szögletbe mutatva. - Vigye el!
       Az öreg szemek lassanként szokták meg a homályt. De azért önkéntelenül is odatalált, ahonnan a halk nyöszörgés hallatszott.
       A szolgabíró odalépett, s széthúzta az ágyfüggönyöket. Filcsik hátratántorodott. Ott feküdt Terka haloványan, mint a letört liliom, hosszú fekete szempillái lecsukva, lábai a híres tulipános bundával letakarva.
       szép volt így haldokolva is. Egy, a földtôl búcsúzó angyal. Vajon hová siethet? Hiszen az égbôl már lebukott egyszer!
       Lehet, hogy fel sem nyitja többé azokat a bûbájos szemeket, melyek olyan hamisan tudtak kacsintani, azokat az édes ajkakat, melyeket olyan gyönyör volt csókolni.
       Filcsik némán, mozdulatlanul állott egy percig, mintha gondolkoznék; azután szilárdan lépett az ágyhoz, és levette a haldoklóról az t a takarót, mely után az olyan nagyon vágyott. Meglehet, úgysem lesz rá szüksége többé. A haldokló angyal még csak meg sem mozdult. Filcsiknek még csak a keze sem reszketett. Még csak egy utolsó pillantást sem vetett a szegény leányra. Némán, szótlanul ment ki, mintha nem fájna neki semmi.
       Még arra sem fordult vissza, mikor a szolgabíró borzalommal sziszegett utána, hogy "pogány".
       Ott künn a nyakába kanyarította igaz jussát, annak a dacára, hogy esteledett, hazaindult járatlan utakon. Nem akart most emberekkel találkozni. Talán érezte, hogy ô nem az.
       Arcáról nem lehetett leolvasni semmit, úgy látszott, nyugodt. Talán még némi megelégedés is van rajta, a bunda megkerülése miatt. Csakugyan hô van ennek az embernek a szíve helyén.
       Egy cserjéhez érve, a majornoki hegyszakadéknál (ott, ahol éjente, mint mondják, a Gélyiné lelke nyargal megriadt lovakon) megbotlott valamiben a gyalogúton.
       Egy koldustarisznya volt, száraz kenyérdarabokkal megrakva. Jól imádkozhatott a gazdája, holnapra is maradt neki a mindennapi kenyérbôl.
       De nini, hiszen ott fekszik a tulajdonosa is a fa alatt: egy rongyos koldusasszony, ölében gyermekével.
       Melléjük tette a tarisznyát, és gyufát gyújtott, hogy jobban lássa, nincsenek-e meghalva.
       A mély lélegzet elárulta, hogy édes álomban szunnyad anya és gyermek. Öldöklô fáradtság altathatta el így. Mert a csípôs idô, hideg szél és a rongyos ruha nem alkalmasak az álomhoz. Csak az alhatik így, ki el van csigázva. Arcuk, különösen a gyereké, már most is kék a hidegtôl, s parányi tagjai reszketnek, mint a kocsonya.
       Filcsik elôkereste a pipáját a dolmányzsebébôl, megtömte, rágyújtott, és leült a földre - az alvók mellé.
       Nézte, sokáig nézte ôket. Jól láthatott. Az ég tele volt csillagokkal. A csillagok ôt nézték, és talán integettek is neki, biztatták. Egyre lejjebb hajolt az alvókhoz, homlokárul izzadság csurgott, feje lehanyatlott, a híres bunda lecsúszott válláról. Jó volt az így; olyan melege van különben is. Aztán sohasem nyomta még így, sohasem volt még ilyen nehéz az a bunda.
       Amint lecsúszott, fölemelte, s hirtelen végigterítette az alvókon. Azzal felugrott, s lassan, gondolkodva megindult a gyalogúton. Egyszer megállt, megfordult. Hátha mégiscsak visszamenne érte? Nem, nem! Mit szólna hozzá az a millió szem az égen? Most már sietni, majdnem futni kezdett hazafelé. Az éj csendes volt, de hideg; az öregember pedig a bunda nélkül, és mégsem fázott.
       Egy gondolat melegítette ott belül, azon a helyen, hol szíve szokott lenni más embereknek, de ahova neki ahelyett csak egy követ tett - a közvélemény szerint - a gondviselés.
       Azóta nincs meg a bundája. De ô mindig csak úgy emlegeti, mintha megvolna. Fogad rá, henceg vele.
       Az emberek tudják már, s ha nem félnének a nagy szájától, csak nevetnének, de így mindössze nem törôknek vele. Isten, ember elfordult tôle, mert istentelen rossz keresztény. Ha maholnap meghal a lésza alatt, holló varjú lesz megsiratója, a temetô árka lesz pihenôágya.