Mikszáth Kálmán: A jó palócok
A kis csizma



Keskeny, szürke felhôfoszlányok úsznak a környék fölött. Nagy égiháború lehetett az éjjel, esôvel, viharral, villámlással vegyes. Látszik is a nyoma mindenfelé, a fák gallyai le vannak tördelve, faleveleken, fûszálakon esôszemek csillognak, a templomsoron a nagy garádban zuhog a víz. Vôneki János uram portáján egész tócsák állnak, a Zákó Mihályék kertjében pedig - éppen az imént mesélte Mihók Magda - a madárfészket is lemosta a fárul a zuhogó zápor.
       Köd gömbörödik a sár fölött, átlátszó és fehéres, mint a muszlinruha, a falusi kémények füstje fölfelé száll, megannyi jele, hogy már nem lesz esô, bár az ég morcos, borús még, akár a Bizi apó arca, ki meghajolva, ingadozó léptekkel megy a hosszú utcán Szûcs Istókkal a kômûvessel. Hogy összeesett az öreg! Nem is csoda, csövestül éri a veszedelem. A lány meghal, ökrei fölfújódnak, csûre, asztagja megég, lovait elhajtják a szegénylegények.
       Hanem érzi is a súlyát az Isten "másik" kezének, ha nem tudta megbecsülni a jobbikat.
       Bezzeg kellemeztetné most már magát ô szent felsége elôtt, mióta a legény fia is a halállal vívódik, megfogadta, csak arra való lesz a vagyona, hogy jót tegyen vele.
       De bizony hidegen fogadják az egek. Valóságok csoda történt. Mikor a Mária-képet hozták, amit a templomnak vett - leszakadt a szekér alatt a Bágy hídja, ló odaveszett, kocsi, kép diribdarabra zúzódott.
       Az emberek az udvarukról és a kerítések mögül nézik; amint végigmegy a hosszú krispinben, apró, kopasz fejét a váll-lapockái közé húzva.
       - Csiba te, ne te - veszi föl a szót Böngér Panna -, legalább már ti ne bántsátok. Eleget veri az Isten. Ugyan tegyen, lelkem, egy-két hasábot az üst alá, míg megkavarom
       - Nedves ez a tüzelô - veszi át a szót özvegy Csupor Mátyásné.
       - Az én idômben még a fa is jobban égett, Panna. Hanem ez a Bizi dolga! Tudod- e, mi történt megint az éjjel?
       - Talán a kôkereszttel a temetôben?
       - Beleütött a mennykô, lelkem. Összetörte. Pedig csak tegnap állították föl nagy költséggel.
       - Ó, ó! - hüledezék Böngér Panna. - akkor bizonyosan oda mennek. Eredj csak, kis Andris, nézz utánuk, fiam, hová fordulnak el a savanyú kúttól?
       A "falu gyermek" (úgy hítták a szelíd képû, anyátlan-apátlan fiút) ott guggolt az udvar közepén, a lekvárfôzô katlan mellett, ami igen irigylendô állapot volt rá nézve, mert nemcsak a lábait melengethette tûznél (csípôs az idô egy kicsit), hanem a jószívû Böngér Panna a kóstolást is engedte.
       Hogy most már ott kell hagyni a vén Bizi miatt ezt a nagy boldogságot! Kelletlenül kullogott utánuk. Csakugyan a temetôbe mentek.
       Az asszonyok igazat mondtak, a gyönyörû piros kôkereszt ott hevert két darabban a sárguló pázsiton. Nini, hová lettek az aranyos betûk! "Isten dicséretére emeltette Bizi József." Éppen a betûknél, derékon törte ketté nyilával az Isten, mintha mondaná: "Nem kell dicséreted, Bizi József, a Mária-kép sem kellett, ez sem kell."
       Az öregember elkapta fejét a földrôl, hogy adománya széttörve hevert, és nem mert fölnézni az égre sem, ahol olyan nagyon haragszanak rá. Révedô szeme a gyermeken akadt meg, mintha annak a boglyas feje lenne közbül égnek-földnek. András a kôrisfának dûlt, s az ittas, kövér temetôi földbe besüppedt lábait - fölváltva emelgetve, bámész kíváncsisággal nézte Biziéket.
       - Menjünk innen... - mondá Istók..
       - Hát a kereszttel mi történjék? - kérdé Bizi fojtott hangon.- Összeragasztod,
       - Nem én! - viszonzá Istók tompán. - Amit az Isten ujja összetört, azt nem szabad az ember ujjainak összeilleszteni. Bizony, kigyelmedet meglátogatta az Isten... Az öregember fogai összevacogtak.
       - Hiszen ha csak látogatna! - kiáltott föl keserûen. - Ô már nálam lakik, Istók, állandóan nálam lakik.
       - Tûrni kell, Bizi uram!
       - Pedig hidd el, Istók, nem vagyok rossz ember.
       - Fösvény volt kelmed, szívtelen, gôgös. A világ elejének képzelte magát. Aztán, valljuk meg az igazat, uzsorával szerezte kincseit.
       - Nem becsülöm már ôket semmire... - hörgé. - Fázom, reszketek. Valami rossz elôérzetem van. Mintha marokkal fogná össze valaki a szívemet. Meglásd, ismét szerencsétlenség vár reám... Ó, te kifogyhatatlan Isten, mivel engeszteljelek meg?
       - Elhagyták a temetôt.
       - Hej, ni! - kiáltott föl Istók. - Hát ez a poronty mindig a sarkunkban van! Milyen vörösek a lábszárai a hidegtôl! Takarodsz innen mindjárt, te kölyök!
       - Ne kergesd azt a gyereket, Istók. Olyan jólesik, hogy itt látom mellettünk. Gyere idébb, kisfiam!
       Az öreg arra is gondolt, hogy abból a borús égbôl egyszerre lepattanhat még egy villám, de csak akkor, ha már az a gyerek itt lesz.
       - No, gyere hát közelebb!
       - De csak hadd menjen haza - véli Istók -, megveszi a lábát az isten hidege!
       - Miért nem húzták csizmát, fiú? - kérdi Bizi uram szelíden.
       - Nincsen csizmám - mondá a gyerek szomorúan.
       - Hát miért nem varrat apád?
       - Nincs apám! - felelte közönyösen.
       Ez a közönyös szó fogta meg Bizi apót. Hogy nevelkedik ez föl, ha még a szeretet sem ösmeri?...
       Szótlanul megfogta a kis András kezét, s vitte magával végig a nagy utcán, le egészen a templom mellé.
       Ott aztán benyitottak egy házba, amelynek kapujára két sarkantyús csizma volt kifestve, aranyos rojtokkal s a következô aláírással: Filcsik István csizmadiamester.
       - Mérjen ennek a gyereknek egy pár csizmát, Filcsik uram, az én kontómra! - mondá Bizi apó.
       Filcsik megnézte a gyereket, s így szólt:
       - Éppen van egy ilyen kis csizma készen. Fölteszem a bundámat egy ócska lajbi ellen, hogy jó lesz.
       A kis csizmát elôhozták, csakugyan jó volt: mintha a lábára öntötték volna.
       A gyerek örült neki, ragyogó mosoly ült ki arcára, s vígan kopogott az öreg után a pitvarba.
       Ott künn ezalatt eloszlottak a felhôk. Mikor Bizi apó kilépett az udvarra, a napfény elöntötte szomorú arcát, az égbolt nyájasan mosolygott. A füvek nevettek rá az úton, sôt még a meggyûlt esôvizek is. Mintha új levegôt szívott volna be, könnyebben érzé magát.
       - Add ide a kezedet, fiam! Olyan jó meleg kezed van. Eljössz-e hozzám?
       A gyermek a csizmát nézte gyönyörködve, s így szólt:
       - A lekvárfôzéshez szeretnék menni!
       - Nem, te velem jössz. Íme, itthon vagyunk már, itt lakunk ebben a cserepes házban.
       A kapuajtóban a kocsis várta azzal a hírrel, hogy az ellopott lovak megkerültek, a tornácon a doktor fogadta vidám arccal, a fia ár túl van a veszélyen.
       Bizi apó hálateljesen nézett föl az égre.
       Milyen messze van és mégis milyen közel...
       Egy pár csizmával meg lehet járni egy óra alatt...


Tartalom - Mikszáth honlap - Nógrád megye