|
Mind együtt ültek a bírák. Ott künn a köd nekinehezedett az idomtalan épületnek,
s szinte összébb szorítá annak falait, ráült az ablakokra, és elhomályosítá a
jégvirágokat. Minek is ide a virágok?
A teremben nehéz, fojtott levegô volt, ködmön- és pálinkaszag, s a legfelsô
ablaktáblán csak lassan, lomhán forgott az ólomkarika.
A bírák fáradtan dôltek hanyatt székeiken, az egyik behunyta szemeit, s kezét
bágyadtan leeresztve hallgatta a jegyzô tollának percegését, a másik ásítozva
dobolt irónjával a zöld asztalon, míg az elnök, letolva pápaszemét orra hegyére,
izzadó homlokát törlé kendôjével. Szürke, hideg szemei fürkészve szegzôdtek az
ajtóra, melyen most távozik az imént letárgyalt bûnügy személyzete, a beidézett
tanúk és vádlottak.
- Van-e még odakünn valaki? - kérdi vontatott, hideg hangon a szolgától.
- Egy leány - mondja a szolga.
- Hadd jöjjön be az a leány.
Az ajtó kinyílt, és a lány belépett. Üde légáramlat surrant be vele, mely szelíden
meglegyintette az arcokat, s megcsiklandozá a szempillákat: a vastag ködön át
mintha egy sugár is lopózott volna az ablakhoz, és ott táncolna a jégvirágok
között, megsokszorozva magát a tárgyalási terem falain és bútorzatán.
Takaros egy teremtés. Délceg, arányos termet, melyre a kisvirágos ködmönke
olyan módosan simult, mintha szoborra lenne öntve; fekete szemei szendén
lesütve, magas, domború homloka elborulva, megjelenésében báj, mozdulataiban
kecs, szoknyája suhogásában varázs.
- Mi járatban vagy, gyermek? - kérdi az elnök közönyösen. (az ilyen merev,
szigorú hivatalnoknak nincs érzéke semmi iránt.)
A lány megigazítja fekete kendôjét a fején, és mély sóhajjal feleli:
- Nagy az én bajon, nagyon nagy.
Hangja lágy és szomorú, a szívekig hat, mint a zene, mely mikor már elhal is,
mintha még mindig zendülne a levegôben, elváltoztatva mindenkit és mindent.
A bírák arca nem olyan mogorva többé, a király képe meg az országbíróé is
odább nyájasan integet neki a néma falról, hogy csak beszélje el azt a nagy bajt.
Ott az írás, elmondja az: csakhogy azt még elôbb meg kell keresni a keblében, ki
kell gombolni a pruszlik felsô kapcsát, s kezeivel benyúlni érte.
Ó, a csúf kapocs! Ni, lepattant... leesett. Milyen elbûvölô látvány, amint lehajol
érte szemérmesen, s az írás is kihull onnan.
A kegyetlen szürke fej, az elnöké elfordul, csak a nagy, kövér kéz van kinyújtva
az írás felé.
- Egy végzés! - dünnyögi, amint szúró szeme elszalad az iraton.
- Bede Anna felhívatik, hogy félévi fogházbüntetését mai napon megkezdje.
A lány szomorúan bólint a fejével, s amint azt mélyen lesüti, hátracsúszik rajta a
gyászkendô, s a gazdag fekete haj egy vastag fonata kioldózva ömlik arcára. Jobb
is, ha eltakarja, mert ha fehér liliom volt elôbb, olyan most a szégyentôl, akár a
bíbor.
- Ma egy hete kaptuk az írást - rebegi töredezve. - Maga bíró uram hozta, meg is
magyarázta az értelmét, édesanyám pedig így szólt, szegény: "Eredj, lányom, a
törvény törvény, nem lehet vele tréfálni." Hát én el is jöttem, hogy kiálljam a fél
esztendôt.
Az elnök kétszer is megtörölgeti a szemüvegét, mérges, hideg tekintete fölkeresi
a kollégák arcát, az ablakot, a padlót, a nagy vaskályhát, melynek likacsos ajtaján
szikrázó tûzszemek nézik vissza mereven, és azt morogja önkéntelenül: "A
törvény."
Majd újra meg újra végigolvassa az idézô végzést, azokat a kacskaringós
szarkalábakat a fehér lapon; de bizony következetesen azt mondják, hogy Bede
Anna orgazdaság vétsége miatt félévi fogságra van ítélve.
A bádogkarika ôrült sebességgel kezd forogni. Bizonyosan szél támadt odakünn,
aminthogy rázza is már az ablaktáblákat, s mintha valakinek a hazajáró lelke
volna, hideg borzongatást keltve besüvít a nyílásokon: "A törvény törvény."
A kegyetlen fej helyeslést bólint a túlvilági hangnak, a nagy kövér kéz pedig a
csengettyût rázza meg a törvényszolgának:
- Kísérje ön el Bede Annát a fogházi felügyelôhöz.
A szolga átveszi az iratot, a lány némán fordul meg, de pici, piros ajka, amint
görcsösen megmozdul, mintha szavakat keresne.
- Talán valami mondanivalód van még?
- Semmi... semmi, csak az hogy én Erzsi vagyok, Bede Erzsi, mert tetszik tudni, a
testvérnéném, az az Anna. Ma egy hete temettük szegényt.
- Hisz akkor nem te vagy elítélve?
- Ó édes Istenem! Hát miért ítélnének el engem? Nem vétek még a légynek sem.
- De hát akkor minek jössz ide, te bolond?
- Hát úgy volt az, kérem, hogy mialatt "ez a dolga" a király tábláján járt, meghalt.
Mikor kiterítve feküdt a virágos kamrában, akkor jött ez a parancsolat, a "fél
esztendô miatt", hogy mégis ki kell állnia. Ó, mennyire várta! Beh jó, hogy nem
bírta kivárni. Nem ezt várta...
Könnyei megeredtek a visszaemlékezésben, alig bírja folytatni:
- Amint ott feküdt mozdulatlanul, becsukott szemekkel, örökre elnémulva,
megsiketülve, megígértük neki az anyámmal, mindent jóváteszünk, amit a
szeretôje miatt elkövetett. (Mert nagyon szerette azt a Kártony Gábort, miatta
keveredett bûnbe.) Azt gondoltuk hát...
- Mit, gyermekem?
- Azt, hogy legyen meg a teljes nyugodalma a haló porában.
Ne mondhassa senki, hogy adósa maradt: édesanyám a kárt fizeti ki, én meg a
vármegyénél szenvedem el helyette azt a fél esztendôt.
A bírák egymásra néztek mosolyogva: "Milyen naiv, milyen együgyû lány!" Az
elnök arca is, mintha nem volna már olyan szertartásosan hideg. Sárga kendôjével
nem is annyira a homlokát törli; talán lejjebb valamit...
- Jól van, lányom - szól halkan és szelíden -, hanem megállj csak, most jut
eszembe...
Széles tenyerét homlokára tapasztja, s úgy tesz, mintha gondolatokba mélyedne.
- Igen, igen, nagy tévedés van a dologban. Hibás írást küldtünk hozzátok...
Nagy, mélázó szemeit élénken emeli fel a lány az öregre, s mohón szól közbe:
- Lássák, lássák!
Olyan fájó szemrehányás van hangjában, hogy az öreg elnök megint a
zsebkendôhöz nyúlt. A kegyetlen ember egészen el van érzékenyülve. Odalép a
lányhoz, megsimogatja gyöngéden azt a hollóhajat a fején.
- Odafönt másképp tudódott ki az igazság. Eredje haza, lányom, tisztelem
édesanyádat, mondd meg neki, hogy Anna nénéd ártatlan volt.
- Gondoltuk mi azt! - suttogá, s kis kezét szívéhez szorította.
|