Mind együtt ültek a bírák. Ott künn a köd nekinehezedett az idomtalan épületnek, s szinte összébb szorítá annak falait, ráült az ablakokra, és elhomályosítá a jégvirágokat. Minek is ide a virágok?
       A teremben nehéz, fojtott levegô volt, ködmön- és pálinkaszag, s a legfelsô ablaktáblán csak lassan, lomhán forgott az ólomkarika.
       A bírák fáradtan dôltek hanyatt székeiken, az egyik behunyta szemeit, s kezét bágyadtan leeresztve hallgatta a jegyzô tollának percegését, a másik ásítozva dobolt irónjával a zöld asztalon, míg az elnök, letolva pápaszemét orra hegyére, izzadó homlokát törlé kendôjével. Szürke, hideg szemei fürkészve szegzôdtek az ajtóra, melyen most távozik az imént letárgyalt bûnügy személyzete, a beidézett tanúk és vádlottak.
       - Van-e még odakünn valaki? - kérdi vontatott, hideg hangon a szolgától.
       - Egy leány - mondja a szolga.
       - Hadd jöjjön be az a leány.
       Az ajtó kinyílt, és a lány belépett. Üde légáramlat surrant be vele, mely szelíden meglegyintette az arcokat, s megcsiklandozá a szempillákat: a vastag ködön át mintha egy sugár is lopózott volna az ablakhoz, és ott táncolna a jégvirágok között, megsokszorozva magát a tárgyalási terem falain és bútorzatán.
       Takaros egy teremtés. Délceg, arányos termet, melyre a kisvirágos ködmönke olyan módosan simult, mintha szoborra lenne öntve; fekete szemei szendén lesütve, magas, domború homloka elborulva, megjelenésében báj, mozdulataiban kecs, szoknyája suhogásában varázs.
       - Mi járatban vagy, gyermek? - kérdi az elnök közönyösen. (az ilyen merev, szigorú hivatalnoknak nincs érzéke semmi iránt.)
       A lány megigazítja fekete kendôjét a fején, és mély sóhajjal feleli:
       - Nagy az én bajon, nagyon nagy. Hangja lágy és szomorú, a szívekig hat, mint a zene, mely mikor már elhal is, mintha még mindig zendülne a levegôben, elváltoztatva mindenkit és mindent.
       A bírák arca nem olyan mogorva többé, a király képe meg az országbíróé is odább nyájasan integet neki a néma falról, hogy csak beszélje el azt a nagy bajt. Ott az írás, elmondja az: csakhogy azt még elôbb meg kell keresni a keblében, ki kell gombolni a pruszlik felsô kapcsát, s kezeivel benyúlni érte. Ó, a csúf kapocs! Ni, lepattant... leesett. Milyen elbûvölô látvány, amint lehajol érte szemérmesen, s az írás is kihull onnan. A kegyetlen szürke fej, az elnöké elfordul, csak a nagy, kövér kéz van kinyújtva az írás felé.
       - Egy végzés! - dünnyögi, amint szúró szeme elszalad az iraton.
       - Bede Anna felhívatik, hogy félévi fogházbüntetését mai napon megkezdje.
       A lány szomorúan bólint a fejével, s amint azt mélyen lesüti, hátracsúszik rajta a gyászkendô, s a gazdag fekete haj egy vastag fonata kioldózva ömlik arcára. Jobb is, ha eltakarja, mert ha fehér liliom volt elôbb, olyan most a szégyentôl, akár a bíbor.
       - Ma egy hete kaptuk az írást - rebegi töredezve. - Maga bíró uram hozta, meg is magyarázta az értelmét, édesanyám pedig így szólt, szegény: "Eredj, lányom, a törvény törvény, nem lehet vele tréfálni." Hát én el is jöttem, hogy kiálljam a fél esztendôt.
       Az elnök kétszer is megtörölgeti a szemüvegét, mérges, hideg tekintete fölkeresi a kollégák arcát, az ablakot, a padlót, a nagy vaskályhát, melynek likacsos ajtaján szikrázó tûzszemek nézik vissza mereven, és azt morogja önkéntelenül: "A törvény."
       Majd újra meg újra végigolvassa az idézô végzést, azokat a kacskaringós szarkalábakat a fehér lapon; de bizony következetesen azt mondják, hogy Bede Anna orgazdaság vétsége miatt félévi fogságra van ítélve.
       A bádogkarika ôrült sebességgel kezd forogni. Bizonyosan szél támadt odakünn, aminthogy rázza is már az ablaktáblákat, s mintha valakinek a hazajáró lelke volna, hideg borzongatást keltve besüvít a nyílásokon: "A törvény törvény."
       A kegyetlen fej helyeslést bólint a túlvilági hangnak, a nagy kövér kéz pedig a csengettyût rázza meg a törvényszolgának:
       - Kísérje ön el Bede Annát a fogházi felügyelôhöz.
       A szolga átveszi az iratot, a lány némán fordul meg, de pici, piros ajka, amint görcsösen megmozdul, mintha szavakat keresne.
       - Talán valami mondanivalód van még?
       - Semmi... semmi, csak az hogy én Erzsi vagyok, Bede Erzsi, mert tetszik tudni, a testvérnéném, az az Anna. Ma egy hete temettük szegényt.
       - Hisz akkor nem te vagy elítélve?
       - Ó édes Istenem! Hát miért ítélnének el engem? Nem vétek még a légynek sem.
       - De hát akkor minek jössz ide, te bolond?
       - Hát úgy volt az, kérem, hogy mialatt "ez a dolga" a király tábláján járt, meghalt.
       Mikor kiterítve feküdt a virágos kamrában, akkor jött ez a parancsolat, a "fél esztendô miatt", hogy mégis ki kell állnia. Ó, mennyire várta! Beh jó, hogy nem bírta kivárni. Nem ezt várta...
       Könnyei megeredtek a visszaemlékezésben, alig bírja folytatni:
       - Amint ott feküdt mozdulatlanul, becsukott szemekkel, örökre elnémulva, megsiketülve, megígértük neki az anyámmal, mindent jóváteszünk, amit a szeretôje miatt elkövetett. (Mert nagyon szerette azt a Kártony Gábort, miatta keveredett bûnbe.) Azt gondoltuk hát...
       - Mit, gyermekem?
       - Azt, hogy legyen meg a teljes nyugodalma a haló porában. Ne mondhassa senki, hogy adósa maradt: édesanyám a kárt fizeti ki, én meg a vármegyénél szenvedem el helyette azt a fél esztendôt.
       A bírák egymásra néztek mosolyogva: "Milyen naiv, milyen együgyû lány!" Az elnök arca is, mintha nem volna már olyan szertartásosan hideg. Sárga kendôjével nem is annyira a homlokát törli; talán lejjebb valamit...
       - Jól van, lányom - szól halkan és szelíden -, hanem megállj csak, most jut eszembe...
       Széles tenyerét homlokára tapasztja, s úgy tesz, mintha gondolatokba mélyedne.
       - Igen, igen, nagy tévedés van a dologban. Hibás írást küldtünk hozzátok... Nagy, mélázó szemeit élénken emeli fel a lány az öregre, s mohón szól közbe:
       - Lássák, lássák! Olyan fájó szemrehányás van hangjában, hogy az öreg elnök megint a zsebkendôhöz nyúlt. A kegyetlen ember egészen el van érzékenyülve. Odalép a lányhoz, megsimogatja gyöngéden azt a hollóhajat a fején.
       - Odafönt másképp tudódott ki az igazság. Eredje haza, lányom, tisztelem édesanyádat, mondd meg neki, hogy Anna nénéd ártatlan volt.
       - Gondoltuk mi azt! - suttogá, s kis kezét szívéhez szorította.