Mikszáth Kálmán: A jó palócok
A néhai bárány



Az napról kezdem, mikor a felhôk elô harangoztak Bodokon. Szegény Csuri Jóskának egész hólyagos lett a tenyere, míg elkergette a határból Istennek fekete haragját, melyet a villámok keskeny pántlikával hiába igyekeztek beszegni pirosnak.
       Minden érezte az Isten közeledô látogatását, a libák felriadtak éji fekhelyeiken, és felrepülve gágogtak, a fák recsegve hajladoztak, a szél összesöpörte az utak porát, s haragosan csapkodta fölfelé.
       A Csökéné asszonyom sárga kakasa fölszállt a házfedélre, és önnen kukorikolt, a lovak nyerítettek az istállóban, a juhok pedig egy csomóba verôdve riadoztak az udvarokon.
       Hanem a harangszó, mely fönségesen rezgett a viharban, egy kis esô híján, s az is inkább használt, mint ártott, elfordította a veszedelmet. A kísértetiesen szaladó búzavetések és kukoricaszárak megállottak, lassanként kitisztult az ég, s csak a megdagadt Bágy hömpölygô vize, mely szilajon, zúgva vágtatott el a kertek alatt, mutatta, hogy odafönn Majornok, Csoltó környékén nagy jégesô volt, vagy talán felhôszakadás.
       No, ha most ez egyszer ki nem csap az a patak, s ki nem önti a bodokiakat, mint az ürgét, akkor mégis jó dolog keresztény katolikus falunak lenni - lutheránus vidéken.
       Megnépesült a part, s itt-ott megvillant egy-egy ásó vagy kapa. Az öreg Sós Pál még csáklyát is hozott. A gazdák barázdákban eresztették a folyóba az esôvizet. Csak aztán vissza ne térjen többedmagával! Piszkosan hömpölygött alá az ár, s a partok tömött fûzfabokrairól nemcsak a leveleket tépdelte le alul, de a kérget is lehámozta, itt-ott kirepedt az olvadékony földbôl egy darab, s elmállotta vizekben. Hajnalra szélesebb csipke szélei majd a határt, s a cikkcakkjai is újak lesznek!
       Gerendák, ajtók és mindenféle házeszközök úsztak a hullámokon, szakajtó, zsúp és ablaktábla. (Egész házakat mosott el a víz valahol!) Azután jött egy petrence, utána pedig valami négyszögletes tuskót gurítottak a habok... A holdfény éppen oda vágódott. Nem tuskó biz az, de tulipántos láda, s nini, egész csuda, milyen szépen ül ott a tetején egy picike bárány.
       Az ám, most hogy im a partnak hozza a szél, Tóth-Pernye Jánoséktól egészen jól látszik, amint két hátulsó lábát alászedve, az elsôlábacskáival megkapaszkodik. Szép patyolatgyapjas, két fekete folt van a hátgerincén, piros pántlika a nyakában. Nagyon szerethette valahol valaki!
       Olyan türelmesen ül az ide-oda billegô jószágon, mintha jószántából hajókáznék, s ha mekken is néha, csak azért, mert éhes. Pedig itt még ehetik is, ha a láda bolondjában utoléri a petrencét. Nincs valami messze... amott fordul ni, a Périék pajtájánál! Nosza, szaladj hát után, öreg láda!
       Nézték egy darabig, hogy majd csak elôbukkan a kanyarodónál, de meg nem láthatták. Elnyelte nyilván a sötétség, vagy hogy talán Sós Pál uram fogta ki útközben a csáklyával...
       Hanem hát azt mondja ôkigyelme, hogy ott volt ugyan, de színét se látta a jószágnak, ami úgy is van akkor, ha olyan módos, tekintélyes ember állítja, ki már az idén is kevesellte a mezôbírói hivatalt, mert öregbíró lesz, ha élünk, esztendôre ilyenkorra.
       Ámbátor, ha már szóba jött az a bárány, mégis furcsa eset, hogy míg a felsôvégen mindenki tud róla, Sós Pálék kertjénél egyszerre nyoma vész, az alsóvégiek közül már nem látta senki.
       Amennyi itt a rossz nyelv, még mindjárt másnap, ott a hálaadó misén is csak addig pihentek, míg az imádságoskönyvek leveleit nyálazták, ahol pedig az Úr kímélô kegyelemét kellett volna inkább megköszönni, amiért nem sújtotta a falut... de amennyi itt a rossz nyelv, százan is kinyújtják lapátnak, hogy a mások becsületét hordják el rajta.
       Nyomban nekiestek a gyanúsítással Sós Pálnak: csak ô húzhatta ki, senki más, a ládát! Hanem 'iszen, az Isten nem alszik, rossz tûz el nem alszik, nem marad ez annyiban.
       Kerül annak gazdája akárhonnan! Súgtak-búgtak, hogy (ugyan ki szopja az ilyeneket az ujjából?) ennyi meg annyi tömérdek érig ezüsttallér volt a ládában. Ami igaz, igaz, lehet az öregnek is tarka macskája, mert a "nagyitalú" Mócsik György, a gózoni szûcs olyasfélét mondott a minap ittjártában, hogy ebben a dologban, ha nem volna lakat az ô száján... Ki tudhatja hát? De az már egyszer mégis bolond beszéd, az ezüsttallérokról.
       Nem volt abban a ládában egy veszett garas sem, hanem (ma már tudjuk) benne volt a szép majornoki Baló Ágnes kelengyéje: három perkálszoknya, négy szélbôl az egyik, hat olajos kendô, nyakba való kettô, ezüstcsatos mellény, tíz patyolat ingváll s azonfelül a mente meg egy rámás csizma, újdonatúj, még a patkó se volt ráverve. Szegény Baló Ágnes, benne volt abban a ládában mindene!
       Hogy az ár elmosta a csôszházat, elmosta a házasságot is. Gúnya nélkül nem léphet az oltárhoz szégyenszemre. Már mindene megvolt. pedig beh keservesen, mint cseléd szerezte, minden ruhadarabot egyenkint. Szüretre lett volna meg a dolog, legalább úgy mondta az utolsó szombaton maga a vôlegény - de most már vagy lesz valamikor, vagy sem.
       Bezzeg a búbánat venné fel a Baló Mihály házát, ha a ház megvolna, ha nem éppen amitt venné fel, mert a víz felvette. Ágnes majd kisírta két ragyogó szemét, pedig legalább ô vigasztalná azt a szegény Borcsa gyereket, kinek a báránya veszett el gonoszul, a tarka cukri bárányka, akivel együtt játszott, együtt hált... Jó, hogy a cudar Bágy elöntötte a rétet is... úgysincs már, aki selyemfüvet megegye, mert a kedves, az édes Cukri bárány oda lett...
       Milyen szépen rázogatta a farkát még az utolsó nap, ugrándozott ott künn a verôfényben. Borcsa picike tenyerét hogy megnyalogatta, jámbor szemeivel nyájasan bámulta, mintha érezné, hogy utoljára látja! De hátha megkerül, hátha visszahozzák?
       Jött is hetek múlva valami nesze az úszó ládának, amelyiken egy bárány ült, makacsul, mintha ôrizné. Látták Csoltón, sôt még Bodokon is, körülbelül éjfélre vitte odáig a haragos folyó.
       No ez, ha úgy igaz, nem lehetett más, mint a Baló lányok kincse! El is indult Baló Mihály azonnal. Majd kikeríti ô a lányai igaz jószágát, ha térdig kopik is a lába.
       S így esett meg a csúfság bodokon, hogy a legmódosabb ember házát kikutatták, Istenem, de csak nagy úr is törvény! Maga volt ott a bíró meg a tizedes, mert Baló Mihály, a pletyka után indulva, a hatalomhoz fordult. De nem volt foganatja: semmit sem találtak a Sós-portán. Bosszúsan indult haza Baló, lányai egész a határig eleibe jöttek, ha vásárba lett vón, se várhatnák jobban.
- Megvan-e a bárány? - kérdé Ágnes fojtott hangon. Jaj, dehogyis merné a ládát megkérdezni elôbb! Még tán el is ájulna, ha hirtelen azt hallaná, hogy megvan.
- Se a bárány, se a láda. Pedig mindent kikutatott a bíró annál az embernél, akire gyanakszom.
Apróra elbeszélte, amit tudott. Ágnes a szép fejét rosszallóan csóválta.
- Kend az erô, a hatalommal ment ellene, most én megyek, a gyenge - szólt dacosan -, és a furfang lesz a fegyverem.
       Csak a gyermek nem szólt. Pedig még ô is ott állt: a leggyengébb. Egy hétig járt oda Ágnes, kutatott, fürkészett, fût-fát kikérdezett. Gózonban is megfordult, hol egy lánya van férjnél Sós Pálnak, hátha ott lesz a ruha. De nem ment semmire, sôt még tetejébe meg is betegedett, kocsin kellett érte menni Bodokra.
       Hát lám, hiába volt az Ágnes útja is. Nem segített sem a hatalom, sem a furfang. A gonoszok ereje nagyobb ezeknél. Hanem ha tán elindult volna az igazság, nem álruhában, nem kerülô úton, nem pallossal, hanem puszta kézzel?... Le kellett most már mondani a reményrôl is. Kár volt akár egy szalmaszálat is keresztültenni ebben a dologban; mert csak rosszabbra fordul. Nemcsak a hozománya van oda a szegény Ágnesnek, hanem most már az egészsége is.
       Ahogy érte mentek, vánkost és dunyhát téve a kocsiülésbe, Boriskát is magával vitte az öreg, hadd lásson egy kis világot ô is. Nyolcéves innen-onnan, s még nem volt ki soha a faluból, nagyon anyás... vagy mit is beszélek, hiszen rég nincs már anyja szegénynek!
       Nagyobb volt az ijedelem, mint a betegség, amint, nehogy a kocsi megrázza, gyalog mentek mind a hárman a kövezett nagy utcán keresztül, hogy a haranglábnál majd felülnek. Ágnes olyan könnyedén lépdelt, hogy akár hazáig kibírná. Bizony isten, kár volt a kocsiért!
       Hát amint a Csorba Gergelyéktôl befordulnak, a Kocsipálék csûre mögül egyszer csak szembejön az egész elöljáróság meg a fôemberek, köztük Sós Pál uram is, ünnepiesen felöltözve, újdonatúj ködmönben, mely panyókára fogva lógott a válláról. Igaz biz'a - az új templomot szentelték itt föl a mai napon. - Nézd, Boriskám! Nézd meg jól azt a hosszú hajú, magas embert - súgja kishúgának Ágnes - , az vitte el a Cukrit.
       Éppen a községházához értek ôkegyelmeik, s minthogy Sánta-Radó Ferenc uram azt találta megjegyezni a födélre, hogy új zsúp kellene rá, megállottak a falu hatalmasai, s mûértôleg nézegették az ócska eszterhajat. Már csak különös az, hogy minden kopik a világon, még a községháza is!
       Borcsa félénken nézte meg azt az embert, nagy, kék szemei tele lett könnyel!
- Ne rángass hát! - förmedt rá Ágnes, s eleresztette a kezét.
- Nem én... csak megrezzentem... Mintha a Cukrit láttam volna felém szaladni a levegôben.
       Eközben ôk is odaértek a faluházához. Baló Mihály uram dicsértesséket mondott és továbbment, Ágnes nemkülönben. De nini, az a bolond gyerek, a bizony odamegy egész közel, s még meg is szólítja azt a hatalmas embert. Ejnye no, mire való az!
- Bácsi! - szólt csengô szelíd hangon. - Adja vissza a bárányomat.
       A tanácsbeliek összenéztek. Kié vajon ez a szép, szomorú arcú leányka?
- Adja vissza a bárányomat! - ismétlé, és a vékony gyermeki hang úgy süvített a levegôben, mint egy parittyakô. Sós Pál odanézett fanyarul, azután megigazította hátul palócosan fésûre fogott, deres haját, s nyájasan kérdé:
- Miféle bárányodat, fiacskám?
- Az én Cukri bárányomat, a két fekete folttal a hátán, piros pántlikával a nyakában. De hiszen tudja maga nagyon jól...
- Nem láttam én a te bárányodat soha - szólt szemlátomást kedvetlenedve. -
       Takarodj innen, azt mondom...
       Aztán odafordult a tanácsbeliekhez.
- Biz ez már régi fedél, bíró uram, becsurog biz ezen...
- Be ám, de a kelmed fedelén is nagyon becsurog, úgy nézem.
       Alighanem lyukas az valahol, Sós Pál uram.
       Fülig vörösödött ôkigyelme a bíró gúnyos vádjára.
- Esküszöm, bíró uram, ebben a báránydologban...
       A gyermek bámészan nézte a jelenetet, amint ingerülten hátrább taszítá ködmönét, s kezét elôvonván alóla, felemelte két húsos ujját az égre.
- Esküszöm kendtek elôtt, itt a szabad ég alatt, az egy élô Istenre...
       A gallérzsinór megereszkedvén a rántásban, magától oldózott, s a nehéz új ködmön kezdett lassan-lassan lefelé csúszni, mígnem a csípôktôl egyszerre lecsapódott a földre.
       Boriska sikoltva egy szökéssel termett a leesett ruhadarabnál. Mindenki ránézett. Még a vén Sós Pál szájában is ott akadt a következô esküszó. Jó is, hogy ott akadt.
- Cukri! Kisbáránykám! - kiáltott fel a leányka fájdalmasan.
       Lehajolt. Fejecskéjét odaszorította, ahol a bélésen két barna folt látszott... Ügyes szûcsmunka és szép tisztára mosott báránybôrbôl volt az egész bélés, hanem az ismerôs közepe mégis a legkülönb.
       A kis Baló Borcsa könnyhullatásával még tisztábbra mosta.


Tartalom - Mikszáth honlap - Nógrád megye