|
Kicsi a bágyi patak. A keskenyebbé vált ezüstszalag széles homokrámát
kapott, és a csillogó homoknak is, melyet a népregék tündéreinek pici
lábai taposnak, sehol véget nem érô füzesek a kerete.
A bágyi malomban nem tudnak ôrölni. Tele van zsákkal az udvar, s
türelmetlen férfiak, asszonyok, Gózonból, Csoltóról, ülik a Bágy
partját a malom környékén, és a vizet várják.
Ha nem jön, tesznek róla. Kocsipál Gyuri, a molnárlegény már Szent
Mihály lovát is ellopta a majornoki temetôbôl, lévén annak az
elégetése csalhatatlan módja a záporesô kierôszakolásának az égi
hatalmasságoktól.
Legyen is foganatja, mert a zsilipek le vannak ugyan eresztve,
s minden éjszakára gyûjt is annyi vizet a gát, hogy a kereket
megmozgassa, egy-két óráig -- de mi az ennyi életnek? Kieszi a
penész az utolsó zsákot, mire sor kerül rá.
Mindenki bosszankodik, csak a molnárné, a gyönyörû Vér Klára jár-kel
mosolyogva az ôrlôk között, pedig neki van a legnagyobb kárára az
idei szárazság.
Ha így megy, elpusztul a bágyi molnár, kivált, ha sokáig odamarad a
katonaságnál, mert hiába, nagy az árenda is -- de meg, csak asszony
az asszony, ha aranypaszománnyal övezi is derekát.
Hanem ezt a véleményt nem hagyja szó nélkül Pillér Mihályné Gózonból.
- Asszonya válogatja biz azt. Igaz-e, Tímár Zsófi. Ámbátor a
molnárnéért magam sem teszem kezemet a tûzbe, mert a veres haj...
hej, az a veres haj... Igaz-e, Zsófi lelkem?
- Nem igaz, Zsuzsi néni! Jó asszony az, ha szép is.
- Látod is te a fekete kendôd alul!
- Itt voltam, mikor férje elment... hogy megsiratta, százszor
megölelte.
- Minden okos asszony úgy viseli a viganóját, húgom, hogy a színes
oldala van kívül. Ej no... hát csak érzékenyen búcsúztak?
- A molnár azt kérdezte Klára asszonytól: "Hû maradsz-e hozzám?"
Vér Klára így szólott: "Elôbb folyik fölfelé a bágyi patak, mintsem
az én szívem tôled elfordul."
- A Bágy fölfelé? -- kacagott fel Pillérné gúnyosan. - Ehhez tartsd
magadat, Gélyi János!
A többiek is nevettek. No 'iszen az kellene még, hogy az a kevés
víz is visszaforduljon... Jámbor bágyi patak még lefelé is csak
ímmel-ámmal folyik. Maholnap nekigyürkôzik a homok, s megissza az
egészet egy kortyra.
Mindenik jól mulatott a patakon és a molnárné fogadásán, csak
Gélyi János nem. Elpirult a Pillérné szavára, mélyen a szemére
húzta a kalapot, de mégsem olyan mélyen, hogy el ne láthasson alóla
a sövényig, ahol a molnárné ruhákat terítget a karóra száradni.
A napfény kiöltött nyelvecskéi végigtáncoltak a sövényen, s ahol
megnyalják a nedves vásznat, fehérebbé válik.
A Gélyi János szeme is arra vet sugarakat, s a Vér Klára arca
pirosodik tôlük.
Észreveszik... hogyne... az ôrlô asszonyok az odanézést is, a
visszanézést is. Szóba rakják... hogyne... s amit nyelvük érint,
nyomban feketébb lesz.
De nini, mintha ôk beszélték volna hirtelen össze azt a sötét
felhôt, egyszerre elborítja nyugat felôl az egész égboltot. No
emberek, gózoniak, majornokiak, mozogni fog itt a garat estére.
Kis uzsonna táján olyan záporesô kerekedett, hogy még a barázdák
is patakká dagadtak. De 'iszen mégse bolond ember Kocsipál Gyuri,
hogy elégette Szent Mihály lovát.
Három nap, három éjjel járt a malom, megfogyott az ôrölni való meg
az ôrlô. Harmadnap estefelé nem maradt más, csak Gélyi János tíz
zsák búzája.
Talán szándékosan hagyta utolsónak a menyecske, hogy ô maradjon a
legtovább? De hátha csak incselkedik vele? Hátha az akácfa virága
a kacsintása... Mindenkire hullatja, de olyan magasan nyílik, hogy
nem lehet ágat szakítani róla...
Alig várta, hogy kijöjjön a szép molnárné.
- Hallod-e, Vér Klári... Magunkban maradtunk. Jól tetted, amiért
utolsónak hagytál...
- Nem én hagytalak. Öregeké az elsôség a malomban -- felelte Vér
Klári sértôdve, s hátat fordított Jánosnak.
A köpcös, zömök legény eléje állott, s szép nagy szemei mámoros
fényben égtek.
- Ne menj be. Azt akarom mondani, négy napja vagyok itt már szekérrel,
elfogyott a takarmányom, éhesek a lovaim. Adj egy köteg sarjút a
padlásról.
- Akár kettôt.
- Én pedig már két éve vagyok szomjas egy csókodra -- suttogá, s
szemei bámészan tapadtak arra a liliomderékra, mely megtörni látszott
ettôl az egy szótól. - Adj egy csókot, Klára!
- Egy felet se, Gélyi János. A te szeretôd voltam valaha, de csókot
mégsem adtam. Most másnak a felesége vagyok.
Fölszakadt a sóhajtás a Gélyi János mellébôl:
- Verje meg hát az Isten azt a csillogó veres hajadat, mely a
nyugalmamat megint elsöpörte.
Befutott az asszony, még az ajtót is magára zárta. Nem is jött ki
többet, csak az ablakról törülgette le egyszer belülrôl az ôszi
könnyezést.
János ott is megpillantotta.
- Hej, majszterné asszony! Mikor lesz már lisztté az én búzám? --
kérdé fojtott gúnnyal az ablakhoz lépve.
- Nem lesz az, csak derce -- vágta vissza csintalan mosollyal a
molnárné. - Vagy igaz, hisz te a zsákjaidat érted! Éppen mostan
ôrlik, a fele már megvan.
Ajkaiba harapott Gélyi János, s zavartan hebegte:
- Hát a másik fele?
- Egy-két óra alatt az is meglesz, s mehetsz isten hírével.
- Hanem addig legalább eressz be magadhoz a melegre. Otthon
felejtettem a ködmönömet; fázom.
Klári megsajnálta, oly szomorú, panaszos hangon kéri. Aztán igazán
hideg lehet ott künn... hiszen ô is fázik, reszket az ablaknál,
mikor azt feleli:
- No, gyere be hát, ha szépen viseled magad...
Bement Gélyi János, és akár ki se menne többé soha. De takaros
asszony, de mindene módos, járása, nézése, szava, mosolygása. Csak
meg ne ôrölnék hamar azt a búzát!
Gondolt valamit, s kiosont a molnárlegényhez. Rátalált a sötétben a
füttyérôl. A gádorhoz volt támaszkodva.
- Te, Kocsipál Gyuri! Tied lesz a furulyám, ha megáll a malomkô, és
meg nem mozdul reggelig.
- Hüm! De mikor annyi vizünk van!
- Mondd az asszonynak, hogy nem elegendô, hogy gyûjteni kell, s ereszd
le a zsilipeket.
A pörgettyû meg a pitle zaja elnyelte fojtott hangját, de Kocsipál
Gyuri mégis megértette.
- Ühüm! Csakhogy akkor átcsap a gáton...
- Ne törôdj te azzal, neked adom még a selyemvarratú dohányzacskómat
is.
- Szurkálóval, acélostul?
- Mindenestül.
Mikor leeresztette a zsilipeket Gyuri, megállt, várakozott. Hátha
figyelmessé teszi a molnárnét a kerék megállítása, s kijön,
megindíttatja?
Senki sem jött sokáig. Egyszerre a gyertyavilág is elaludt bent a
szobában. És a nagy némaságban csak mintha messze, nagyon messze
csikordult volna egyet egy kulcs a zárban.
Gyuri vigyorogva húzta szét nagy száját, kivicsorított apró fogai,
amint bozontos fejét megrázta, úgy néztek ki, mintha valami fehér
lepke vergôdnék a fekete éjben.
Nagyon meggyûlt a víz éjjel táján a malomgátnál, s amint a két sziklás
hegyoldal között megtorlódott, megduzzadt, de mert nem áradhatott ki,
zúgva csapkodta egy darabig a gátat, majd a partokat, hanem aztán
meggondolta magát, s szép csendesen visszafordult.
A hold most bukkan ki, s végighúzza ezüstös fényes haját a bágyi patak
tükrén.
A szél fölsivít bámulatában, felülrôl fúj, simogatni akarta a vizet
-- s íme, fölborzolta. A füzesek, a sás, a mogyorófabokrok reszketve
hajtják le fejeiket, s gúnyosan suttogják: fölfelé folyik a bágyi
patak!...
|