A történelem - mindenféle história - teli van titokkal, több-kevesebb ideig rejtôzködô, vagy netán végleg homályba veszô megoldatlan kérdésekkel. A hiátusok pótlásának szándéka adja a kutatós, az elmélkedés örök izgalmát, ez sarkallja újabb és újabb feltevésekre, elméletekre.

Nemzeti literatúránk múltjában is akad bôven kiegészíteni, korrigálni, újragondolni való jelenség, összefüggés. Másfél évszázad távolából sem tisztázottak például, - hogy csak az egyik legparázsabb vitatémát említsük - Petôfi Sándor tragédiájának körülményei. Nem tudni pontosan: volt-e felelôse - már mint önmagán kívül - annak, hogy a lánglelkû poéta egyáltalán a halált osztó csatatérre keveredett, mint ahogyan az sem ismeretes, hogy miért nem jutott lóhoz a segesvári síkon. Idôrôl-idôre szárnyra kapnak olyan feltételezések is - lásd a néhány évvel ezelôtti barguzini kalandot -, amelyek szerint Petôfi túlélte az ütközetet. ("Evilági" érvekkel szinte megmagyarázhatatlan persze az is, hogy miként volt képes a 26 évesen távozni kényszerült költô ekkora és ilyen értékû életmûvet hátrahagyni, mint ahogyan ugyanez megfogalmazható a mindössze kilenc esztendôvel többet élt József Attila és más, fiatalon elhunyt zseni esetében is.)

Mi sem természetesebb, hogy a Petôfi-legenda - amelyrôl csak az a biztos, hogy a költô az erdélyi hadjáratban tûnt el, méghozzá nyomtalanul - több megközelítésben is szerepel egy olyan kötetben, amelynek címe Száz rejtély a magyar irodalomból. A Gesta Könyvkiadó által 1996-ban megjelentetett, Halmos Ferenc fôszerkesztette, küllemében is impozáns, színes fotókkal illusztrált kiadvány harmincnyolc szerzôt - köztük nemcsak irodalomtörténészeket, hanem példának okáért az orvosgenetikus Czeizel Endrét is - mozgósította a "nyomozásra".

A Nógrád megyei olvasók érdeklôdésére értelemszerûen mindenekelôtt a Balassi Bálinttal, Rimay Jánossal, Kármán Józseffel, Madách Imrével kapcsolatban "felfedezések" tarthatnak számot s már csak születése százötvenedik évfordulója okán is - azok az írások, amelyek a "nagy palócról", Mikszáth Kálmánról szólnak. Konkrétan két tanulmány (Sipos Balázs: Búban - örömben - Mikszáth Kálmán egyetlen házasságai; Császtvay Tünde: A szélkakas - Mikszáth bértollnok korában) foglalkozik vele, de váratlanul - meglehetôsen különös összefüggésben - elôbukkan a neve a kötetzáró, tehát éppen a századik, Szentmihályi Szabó Péter Egy kézirat nyomában - Illés Endre, a párt díszvendége címû eszmefuttatásában is.

Sipos Balázs azt az irodalomtörténeti kuriózummá vált családtörténeti tényt járja körül, hogy miért vált el egy Mikszáth Mauks Ilonától, akit aztán hét év múlva ismét feleségül vett. A szerzônek nem volt nehéz dolga azt igazolni, hogy az író mindkétszer úgynevezett szerelmi házasságot kötött. Az ifjú esküdt és Mauks Mátyás nógrádi fôszolgabíró lánya közötti mély érzelmek felülkerekedtek Mikszáth hivatali fônökének, a mohorai ház urának ellenkezésein, másfajta férjet remélô tervein, és 1874-ban apai áldás nélkül egybekeltek. Azonban Mikszáthnak a Nógrádi Lapok fômunkatársaként, majd a budapesti Magyar Hírlap munkatársaként végzett újságírói, írói tevékenysége elégtelennek bizonyult ahhoz, hogy anyagi biztonságot teremtsen kettejük számára, s a két évnyi nélkülözés végül is a közös elhatározáshoz: a váláshoz vezetett. Mindketten azt hitték: jobb lesz így a másiknak. "Nekem mennem kell a megkezdett úton, amely vagy felvezet a magasba, vagy le a mélységbe. Magát azonban jó szívvel nem ránthatom magammal, ha ez az út lefelé vezet" - írta Mikszáth egyik, 1875-ben kelt levelében. Szerencsére nem az utóbbi variáció következett be.

Mikszáth újabb pesti, valamint szegedi éveiben híres író, tehetôs ember lett, Mauks Mátyás családja azonban tönkrement. Ilona szegénységben tengette életét. Kálmán minden évben kétszer adott hírt magáról: volt (és leendô) felesége születésnapján és karácsonykor, amikor rendre elküldte ajándékait. De rá gondolt akkor is, amikor a Jó palócok és A tót atyafiak - 1881/82-ben megjelent - történetet írta. Az egyik hôsét, A gyerekek Annáját éppen Mauks Ilonáról mintázta. A másodszori leánykérôbe érkezett Mikszáth ezt a novelláskötetet vitte magával s 1882 decemberében újra feleségül vette a szívében soha el nem hagyott Mauks Ilonát.

Lényegesen nehezebb, népszerûtlenebb feladatot vállalt magára Császtvay Tünde, hiszen azt "kellett" bizonyítania, hogy bizony Mikszáth sem volt teljesen makulátlan abbéli igyekezetében, hogy - mintegy évtizednyi lelki és egzisztenciális megpróbáltatás után - megváltsa belépôjegyét az irodalmi és politikai közéletbe. E cél érdekében nem riadt vissza némi bértollnok szereptôl sem.

Történt ugyanis, hogy egy bizonyos Kecskeméty Aurél nevû publicista a múlt század hatvanas éveiben Kákay Aranyos álnéven meghonosította a parlamenti "fény- és árnyképek" mûfaját. Halálát követôen Ábrányi Kornél ellenzéki zsurnalista személyében akadt egy epigonja, aki 1877-ben a Kákai Aranyos No. 2. elnevezéssel adta közre az újabb országgyûlési fény- és árnyképeket. Ô azonban "a Kecskeméty-féle típus-karikatúrákat a napi politika szintjére rántotta vissza, hiszen gúnyrajzai kizárólag kormánypárti, fôként jelentéktelen, de név szerint említett, élô alakokat idéztek meg és nevettettek ki."

Rá egy esztendôre, 1878-ban napvilágot látott a Kákay Aranyos No. 3. jegyzete Még újabb fény- és árnyképek címû, határozottan ellenzéki álláspontú füzet, amelynek szerzôje nem volt más - tette közéé a Fôvárosi Lapok recenziójában Vadnai László szerkesztô -, mint a Pesti Napló munkatársa, a nógrádi hazafi, Mikszáth Kálmán.

Császtvay Tünde a kiadvány, azaz Mikszáth Kálmán egy-egy cikkébôl - az 1878-as Tisza Kálmán álma, A mamelukok halála - idézett sorokkal egyértelmûen igazolja, hogy Mikszáth mély, nem titkolt ellenszenvvel viseltetett Tisza Kálmán miniszterelnökkel szemben: "A zsarnok alszik, és nem lehet felébreszteni. A nemzet géniusza tüzes vassal égeti - és meg sem mozdul. Töviseket szurkál testébe, s az alvó ördögi kaján arcával visszamosolyog rá." "A Tisza lelkiismerete álló tó: posvány, mely nyugodtan, mozdulatlanul fedi az alján összegyûlt piszkot."

Csakhogy ugyanebben az évben - mutat rá Császtvay - Mikszáth Ifjabb Kákay Aranyos álnéven egy másik pamfletet is írt: A politika svindlerei. "Fény- és árnyképek. Válaszul II-ik Kákay Aranyosnak Tisza Kálmán Politikai élet- és jellemrajz címû könyvére" címmel. Ebben megvédi Tisza Kálmánt és az úgynevezett második fúzióban összeállt ellenzék - szerinte elvtelen - egyesülési próbálkozásai, a saját meggyôzôdését is hangoztató, egykor Deák-párt ellen támad: "... Mert hiszen, .. akadtak, akik Kossuthra is ráfogták, hogy a nemzetet megcsalta: - de azért se II-dik Kákay Aranyos, se a hírlapok összes kórusa nem dobja ki Tiszát a nemzet szívébôl, mint ahogyan ô nem dobja ki szívébôl a nemzetet soha... Tisza Kálmán egyénisége a magyar nemzet politikája; Tisza Kálmán politikája a magyar nemzet egyénisége."

A fenti idézetek összehasonlítása magáért beszél. Utóbbiakat minden bizonnyal miniszterelnöki rendelésre írta Mikszáth abban a reményben, hogy esetleg állást kap és rendbe hozhatja pénzügyeit. S, hogy ez mennyire fontos lehetett számára, ismerhetjük zátonyra futott elsô házasságából. Külön pechje, hogy nem ért célt a megalkuvása, csalatkoznia kellett, hiszen Tiszának eszébe sem jutott honorálni Mikszáth igyekezetét. Igaza van Császtvay Tündének: "Ez a felkínálás nem volt más, mint sok hiábavaló hûhó - valóban semmiért."

Az igazi meglepetés azonban a bevezetôben idézett Szentmihályi-dolgozat kapcsán éri az olvasót. Az Illés Endrérôl írott opuszból ugyanis az derül ki, hogy a polgári mentalitásában a szocialista viszonyok között sem háborgatott Illés halálát követôen Aczél György, a korszak nagyhatalmú ideológusa is bejárta a lakást, hogy magához vegye az író levelezését. Eközben azonban megvizsgálta a falakat, a parkettát is végigdobogta. Láthatóan keresett valamit. Úgy tett, mintha elégedetlen lenne, mintha nem érte volna el a célját. Ugyanakkor viszont eltûnt a lakásból Mikszáth Kálmán Jókai Mór élete és kora címû életrajzi regényének a kézirata. Azóta sem tudni semmit a sorsáról. Ráadásul néhány éve már Aczél György is távozott az élôk sorából.