Mostanság mintha egyre többet beszélnénk arról, hogy egy kicsit talán jobban kellene figyelni, ápolni, s fôleg önmagunkhoz hozzá adni egykor élt nagyok emlékét, kulturális hagyatékát. A feladat kellemes, ráadásul hasznos is, hiszen ápolván az emlékeket tulajdonképpen saját értékeinket védjük - védenénk? - meg az acsarkodó mûholdak és számítógéphálózatok elôl; a koncentrálás pedig a további talán nem várt eredményekhez is vezethet. A legfontosabbnak azt vélem, hogy valódi mondanókon töprengjünk; persze ki is vélakadik másképpen(?). Talán a töprengéssel, mint kifejezéssel kell vitatkoznom. Inkább nevezném keresésnek, hogy meg se álljak annál, ami úgy ahogy , és akkor nem mond semmit; de legalábbis ott nem helytálló. A nehézség az, hogy ezek a közelítések szubjektívek alkotó és alkotó, befogadó és befogadó között. Mégis így kellen viselkedni. A veszély viszont fönnáll, hogy - durván szólva - ez rossz hatásfokúnak tûnik. A törôdést, ezt a fajta törôdést éppen ezért érdemes trenírozni. Pilinszky János A valóságról címû szövegében írja: "A tény a valóságnak küszöbe, megmerevült földszíne csupán. A valóság ami fele mi vágyakozunk, épp e fölszín mögé van befalazva." E törekedés, az ilyen irányultságú és ilyen szintû hitelességre vágyakozás nagyon fontos, sôt valószínûleg kikerülhetetlen útja a legkisebb eredménynek is.

Mikszáthról kellen beszélnem, aki - úgy vélem - minden társadalmi "risza" nélkül közelebb áll hozzánk Nógrád megyeiekhez, merthát itt élünk. Csak hát fölmerül a kérdeés: Mi - hogy úgy mondjam - ilyenféle gondoskodással megérdemeljük-e Mikszáthot? Talán igen, talán nem. Esetleg vannak, akik megérdemlik, de akadnak, akik nem? Mindegy - mondom nyers módon -, az történt, hogy itt született, ennélfogva bizony sokkal jobban kellen figyelnünk munkásságára, mûvészetének hagyatékára. Feladatunk valóban csak annyi lenne, hogy olvassuk, értelmezzük - ma, ebben a semminô világban -, hogy méltán, s jó alapokon álló fölkészültséggel lehessünk büszkék, földinkre. Egy folyóirat, egy olvasott folyóirat, hát ugye mindig aktuális. Így lehetek én is az - persze ha tudok. Közhely (bár a szótól is irtózom, használnom kell), mégis sokszor emlegetjük joggal, hogy szomorú embereket nem nagyon fogja érdekelni Mikszáth népköltészeti tematikája, netán természet ábrázolásának kifejezô háttere. S ez így van. Nógrádban meg van szomorú ember "elég". Az persze másik kérdés, hogy országunk irodalmárai, képzômûvészei, zsurnalisztái, diákjai, polgárai hogyan viszonyulnak éppen Mikszáthoz, s mit tesznek, tehetnének azért, hogy a mindenkori - ismert - helyzet változzék. (Persze másvalakirôl is beszélhetnénk, a kérdések gyakorlatilag állandóak és változatlanok.) Az viszont önmagában is érdekes, hogy egy nem is olyan régi kiadású harmadik osztályos gimnáziumi tankönyv azt elmondja, hogy A jó palócok írója irodalmunk egyik legnagyobb alakja, mûvei azonban még így sem érik el az európai realizmus mûvészeti színvonalát. A tankönyvíró annak a teljességnek a hiányáról beszél, ami az orosz és a francia irodalomban ekkor már létezett. Újabb könyvet sajnos nem találtam, de remélem a javított kiadás már nem ennyire direkt. Vagy igaza volt a tankönyvnek?

Mikszáth stílusa utánozhatatlan, ahogy az tanítva vagyon esztétikából, miegyébbôl - egy sors drámai, nagyon fontos pillanatán keresztül tud olyan általánosságokról beszélni, mondjuk éppen népies novelláiban, melyek olvasása, átgondolása közben egy nagyon mívesen, hibátlanul alkotó emberrel találkozhatunk. Hol itt a teljesség hiánya? Ott, hogy a tankönyv szerzôje a jó ég tudja miért, bizonyos társadalmi átfogó ábrázolásról szól. Szükség van-e, éppen Mikszáth írásaibann - de bárkiében is - ezeket az úgynevezett nagy társadalmi átfogásokat keresni? Ha egy alkotó - mert ôt ez érintette meg leginkább - egy társadalmi rétegen keresztül ábrázol teljesen hitelesen, kell-e tôle mindenféle kierôltetett átfogásokat kérni, várni. Nem tudom. Létezik azonban olyan szintû hitelesség, ami már zavarba hozza a befogadót, s onnantól kezdve nincsenek kérdések, kételyek. (Magam ezt leginkább zenében, versben tudom megtapasztalni, bár ez most nem fontos.) Miközben e szöveg íródik, egy kölcsön kazetta szól, még a zeneszerzôt se nagyon ismerem, de a kompozíció - véletlenül? - éppen ugyanez az eset. Ugyanazokat a kívülrôl látásokat adja a muzsika, mint egy mikszáthi kivülrôl látás. Innentôl kezdve vitathatatlanná válik az alkotás maga; lényegtelen, hogy milyen fajtájú, irányú kérdés, számonkérés keresi föl. Mert bizonyos szinteken túl már csak keresni és törôdni lehet a mûvel, támadni, vádolni ne; sôt talán a kritika, mint mûfaj sem merülhet föl.

A magyarországi író, költô amolyan társadalmi mindenes, de az mégsem várható el, hogy ezt az írás rovására tegye; márpedig hányan teszik. A tollforgató ember - természetesen - nem minden esetben történész, pszichológus, szociológus, vagy esztéta. Mikszáth jogásznak készült selmecbányai érettségije után, s bár négy év diákoskodás után diplomát nem szerzett, mégis Balassagyarmatra költözött, s mint szolgabírói esküdt, késôbb ügyvédgyakornokként tevékenykedett. Így azt hiszem elmondható, hogy egy józan, racionálisan gondolkodó szerzôrôl van szó, nem pediglen egy szétszórt mûvészrôl (Nem mintha a szétszórtság egy negatív tulajdonság lenne...) Szükségét azonban nem látom annak, hogy Mikszáthon átfogó társadalmi ábrázolást, netán szociográfiai-jellegû fejtegetéseket kérjek számon szépirodalmi írásaiban.

De miért is Két világ regénye irományom címe? Úgy tínhet, hogy a Két major regénye címû novellába kapaszkodtam. Talán így is van. Egyrészrôl ugyanis fontosnak vélem a prózát, másrészrôl párhuzamot fedeztem föl, vagy véltem felfedezni mai - éppen az íróhoz viszonyuló - társadalmi jelenségekben. Gondoltam itt a "Ki megy be, és ki megy ki? " címû állandó problémára. Persze ha szigorúan ehhez ragaszkodom, akkor Három világ regénye is lehetett volna; mely három világ Mikszáthét, Magyarországét és Nógrádét jelenthetné. (És Európáról még egy szót sem szóltam.) Mégis csak két kozmoszban gondolkodtam, erôltetettnek tartottam volna ugyanis, ha - különösebb indok nélkül - elválasztom, leválasztom lakhelyünket az országról, mint universumról. Mondom ezt annak ellenére, hogy valóban - a már említett - három világot kellett volna (az objektvitis[?] miatt) vizsgálni. Ezt már csak azért is nem tettem (szerintem ne is tegyük), mert egyebek miatt is elfelejtett kis régió ez, s legalább mi próbáljunk úgy csinálni, mintha ez nem így lenne. Természetesen ezzel még sok minden nem fog változni, s a változást, különösen a javulást még elképzelni is nehéz. Persze az sem lenne rossz megoldás, ha a továbblépésekre megpróbálnánk tudatosan is törekedni.

Az erre irányuló törekvések - lévén regionálisak - olyan összetettek, hogy az itt élôkön kívül igazán nem nagyonn tudja senki bármerre is mozdítani. Így van ez a mai magyar ember és Mikszáth Kálmán mûvészetének kapcsolatában is (?), melyen szintén kellen meditálni. Van-e értelme olvasni? Érdekli-e egyáltalán, az egyik oldalon rádiótelefonos, a másikon meg napról-napra tengôdô társadalmat? Érdekli-e azokat, akik tanulják? Nem tudni, hisz reális felméréseket nem lehet végezni. Persze azért, pontos adatok hiányában is ténynek tûnik, hogy hát nem nagy az érdeklôdés. Na mármost! Ha egy ilyen kiemelkedô egyéniséghez, amilyen Mikszáth így viszonyul a nagyéredmû, akkor érthetôvé válhat, hogy a ma pályakezdô fiatal irodalmár mit is várhat egy társadalomtól, amely mellesleg a kontinenshez kíván csatlakozni. Miért unja meg néhány év alatt az "elkallódott" szö vegeit? És miért hagyják abba sokan az alkotást, a pálya legelején alig túl? Mert a mûvészetek ezen ága igenis ma még (ma újra?) réteg, néhány valódé értékkel. Azonban úgy hírlik, a helyzet többnyire mindenhol elkeserítô; túl sok a hozzá nem értô, s ez egy tapintatos közelítés. Mindenesetre, ami hazánkban Mikszáthoz, az irodalomhoz, a zenéhez, a képzômûvészethez való viszonyt jellemzi, az azért nem a kirakatba való. Ezen belül az is külön kérdés, hogy a mostanában elindult/induló alkotóra - bármely mûvészeti ágban tevékenykedik - ki fog vigyázni, ki fogja segíteni, hogy elsô szövegei, festményei, zenéi el tudjanak indulni oda, ahová azok szánva voltak, ahová valók. Általában senki, s ez szomorú.

Úgy vélem, jelen helyzet - amikor a mûvészeti egyesületek és együttesek, szövetségek, sorra függesztik föl, hagyják abba tevékenységüket - valóban nem a hirdetésekbe való, merthát egy kicsit ciki, sôt ezt mondani majdhogynem finomkodás; lévén rázósabb a helyzet, mint ciki. Adódott azonban egy új feladat, azonkívül, hogy a szerzô, alkotó ember csak úgy egyszerûen írja, fesse, komponálja, faragja a magáét: mindeközben - az egész társadalommal együtt persze - arra kell odafigyelnie, meg ne lássa senki ezt a helyzetet, fôleg Európa ne. Ugyanis ebbéli helyzetünket is tapasztalva lehet, hogy nem nagon kívánja majd az általunk oly' nagyon vágyott, s remélt cimborálást.