Aligha lehet az izgalmat, a figyelmet ösztökélô érdeklôdést annál jobban fölkelteni az olvasóban, mint ahogy Mikszáth Kálmán teszi azzal a néhány sorral, amelyekkel a Bede Anna tartozása címû kis novelláját - tárcáját - kezdi:

"Mind együtt ültek a bírák. Ott künn a köd nekinehezedett az idomtalan épületnek, s szinte összébb szorítá annak falait, ráült az ablakokra, és elhomályosítá a jégvirágokat. Minek is ide a virágok?"

Ennyi a kezdés, a karonfogó három mondat. Mégis olyan gondolati s hangulati lépcsôsort futtat elénk, ami a ködön, a léthatón túli, roppant épülethez vezet. Nagyszabású, súlyos és hosszú történést, sôt, titokzatos elôzményt is sejtetnek e sorok. Valósággal türelmetlenek vagyunk, amikor elindulunk hívásukra, késztetésükre az írói építmény, a mû megismerésére. Nagy lélegzetet veszünk és lendülettel kezdjük a lépést, mert ez a legelsô, rövid mondat, nem akrámilyen történetet sejtet. Annak valóságos elô-szobra, ha úgy tetszik kapzata, komor bejárata: "Mind együtt ültek a bírák." Máris érzékeljük, hogy milyen fontos e mondat, ha megpróbáljuk ugyanennek a jelentésnek, más szórendben történô összefoglalást. Kezdhetnénk így is: A bírák mind együtt ültek. Ez a változat nem olyan tömör-komor. Nem hat ránk olyan erôvel a mondat akkor se, ha így alakítjuk: Együtt ültek mind a bírák. Ugyanis a kezdô "mind" szóban benn van a minden, a minden lehetséges. Sôt, nem akármi következhet. várakozás van benne és valami a mindenség didergetô titokzatosságából is. Az elsô szó ezzel a belsô jelentéssel magasodik elénk, mint valami gránit töm. Ám igazán akkor lesz mégis jegesen keménnyé a mondat, ha az utolsó szót is elolvastuk. A mondatzáró "bírák" visszaugárzik a szavakra, vissza az elsô szóra is a maga baljóslatúságával. A háttérben sötétlô lehetôségével. Mert itt akár gyilkos fölött ítélkezésre, valami nagyon kegyetlen dologra gondolunk. Ezért tart rögötn magánál bennünket az írás indítása. Távolabbi rálátással, persze felületesebben azt is mondhatnánk, hogy akár jó bûnügyi történetekben, Mikszáth is az egész mû lényegébôl sûrít valamennyit azonnal a kezdéskor, hogy kiváncsiak legyünk. s a kiváncsiság nagy kényszer. Jól tudja ezt minden bzonnyal az író is, noha egyáltalán nem biztos, hogy e logikai számvetés valóságosan meg is elôzte az írást. De arra már gyanakodhatunk, hogy az elsô mondatot kereste, ha csak nem pattant ki agyából, mint valami a szándékot megvilágító szikra. Akárhogyan is történt, ez a kezdô mondat nagyon hat ránk, bár mondható s gondolható, hogy ez igencsak önkényes megközelítés, ez is kétségtelen. Akkor miért merjük ezt az állítást elemezni, tehát elfogadottként közzé tenni? Azért is, mert több rövid írását kezdi hasonlóan, a figyelem fölkeltésének tagadhatatlan szándékával. Errôl késôbb szólunk. Most még maradjunk az emlegetett kezdô mondtanál.

Tehát: "Mind együtt ültek a bírák." Rövid, ha nem is csattanó mondat, bár kemény tompaság érezhetô belôle. Mindenesetre pontos és dísztelen. Csaknem kôszürke volna, mint maga a téli idô öszhatása, ami a következô mondat nyomán körül leng bennünket. De mégsem az, mert mindtha valami fölizzana a háttérben. Az a bizonyos izgalom, ami elkezd izegni-mozogni a lélekben s csaknem bejárja minden ízünket. Nos, ez az! Valójában megízleltet velünk valamennyit, nemcsak a következô történésbôk, amire már annyira várunk, hanem annak elôzményébôl is. Talán az sem véletlen, hogy kezdô, rövid mondat után, kissé hosszabb következik. Ez a hosszabb mondat, mintha oldaná a rövid keménységét, ám ez csak látszat, mert a sejtelmet erôsíti meg, a hangulatunkat sötétíti. S bármit is "gondolt" közben az író, a harmadik mondat megint kurta, de nemcsak rövid, hanem leverô: "Minek ide a virágok?" Ráadásul jégvirágokról volt szó!

Tehát alaposan megcsavarta e három mondattal az író a bevezetést is. Ugyanakkor nem kétséges, remeklést olvasunk! A történet röviden annyi, hogy Bede anna nagyon szeretett egy férfit, annyira, hogy annak bûnét is magára vállalta. - Ezért elítélték. De amire be kellett volna mennie a börtönbe, a büntetést elölteni, belehalt szíve nagy és keserves szomorúságába. S helyette huga, Bede Erzsi jött el a szigorú bírák elé, hogy letöltse nôvére büntetését: "hogy legyen meg a teljes nyugodalma a haló porában." Itt akár azt is megállapíthatjuk, hogy mesei igazság: szinte törvény, a szegény ember tisztessége! Ezt fényesíti föl Mikszáth.

Az olvasó ezt a nem mindennapi történetet - mert valóban nem az! - a legegyszerûbb eszközökkel tárja elénk. Észre se vesszük, úgy merülöünk el a történés szép és megrázó emberi mélyeiben, gyönyörû és szomorú közegében, s ha arra vártunk - bizony várhattunk! -, hogy komor bûnügy rejtelmei sötétlenek körénk, akkor nagyon-nagyon tévedünk! Mikszáth csodájára ocsudhatunk. Nem tagadható, miként írtuk, hogy a bírák emlegetése, a hangulat elôkészítése, ténylegesen gyanút ébreszt bennünk! S várjuk is, amire fökészültünk. Vagyis az író nagyon magasról ejt bennünket nagyon mélyre, hogy azátn az egekbe kössünk ki. Mert nem sanda bûnügy fekete szövete tépôdik föl elôttünk, nem a gonoszság vagy kegyetlenség áll elénk sanda képpel vagy torz vigyorral, hogy a bíróság is belerendül, hanem az emberi nagyság elegyedik ragyogássá a bírák elôtt megjelenô leányból áradó, valamint a bírákban is kezdôdô sugárzástól. Nem hátborzongató történet kuszája tisztul, világosul. Hanem maga a tiszta világosság magasul fölénk; szédítô vakítással.

Miként említettük, az író más rövid remeklésekben is élt a hasonló, figyelmet fölkeltô bevezetôvel. eredendôen is hajlama volt Mikszáthnak a "mesére". De az olyan mesékre, amelyekbôl valósággal sütött a szeretet, az együttérzés, és ne feledjük, mert ez a legfontosabb: a bölcs emberismeret. Lássuk például a Péri lányok szép hajáról címû írás elsô mondatát. itt egyetlen mondatba sûríti a bevezetést, de így is sejteti az elkövetkezô szomorúságot: "Hát bizony a Péri lányok híres aranyszôke haja inkább ne nôtt volna soha olyan hosszúra, olyan szépnek, tömöttnek, inkább változott volna lennek, vagy hullott volna ki egyenként." Nem tagadható, hogy e mondat is rejt bajt, sejtet keservet. Egyszóval: baljóslatú. Aztán amúgy mikszáthiasan ki is bomlik a szomorkás történet. Még akkor is, ha nyugodtan állítható: a valóság folyása, megjelenítése, akár a meséké. a jóság, rosszaság is mesebelien jelenik meg, bár tudjuk, csakis a valóságról van szó. A megfordított világot mutatja meg nekükn az író. Egyrészt azért, hogy lássuk be: így is élhetnénk, így is lehetne. Másrészt szüntelen ott érezzük azt a bölcsességet is, ami azt sugallja: azért sosincs minden veszve. Minden szomorúságra van vigasztalás.

Megrendítôbb példa a Két major regényének kezdô négy mondata. Ez a bevezetô sûrítmny így hangzik: "Biz a szegény Gyuri odavan. Ott fekszik a bundán az eszterhaj alatt, már félig a síré. Sápadt arcán kerek piros foltok vannak, Szent Mihály lovának a kantárkarikái. Az ínye is, akár a rózsa." Rövid írás következik, nagy és megszívlelendô tanulsággal. Nagy megrendülés költôi oldással a végén. Mert újra éreztük a figyelem felhívásának nem is akármilyen megnyilvánulását. Sôt, a végzet szele is megérintett bennünket, a várható történésbôl. De Mikszáth ezen a történeten is csavar néhányat, úgy is mondhatnánk: csûr-csavar a fájdalmon, mielôtt teljessé válna a bizonyosság.

E rövid írásokban nagyok az érzelmi szakadékok. Mi hát a titok? talán az, hogy nem kimélt bennünket a nagy mesélô. (Talán mégse mondjunk most anekdotázót, az mintha nem érne föl jelentésével mindahhoz, amit ezek az írások képviselnek!) Nem kimélt semmit és senkit az író, az érezelmekbôl majdnem bírhatatlan adagokban kapunk. Ezek az írások valóságosan rövidek, de belsô, lélekméreteik csaknem beláthatatlanok! Szélességükben az érzelmi látóhatár széléig érnek, s mélységükben olykor feneketlenek. S jellemzôjük még az is, hogy általában nagyot fordul bennük a világ. Szédülés és zuhanás éppen úgy sajátja mindegyiknek, mint a bölcs felröptetés. A nagy "andekdotázó", mondjuk ki, mert így igaz: bizony kegyetlen velünk! Nem kímél, ha arról van szó, hogy kifrogathat nyugalmunkból, s nem tétovázik, ha lehetôsége van akár elviselhetetlen érzelmi "szintkülömbség" megjelenítésére! ezekben a kis írásokban - rövid novellákban - valósággal tobzódik a sûrített hatásokkal. Nagy zuhanás vagy emelkedés ragad magával bennünket. De végülis, ha elolvastunk egy-egy írást, ami megmarad benyomásként, élményként a legeslegvégén, nem más, mint az írói bölcsesség. ne tétovázzuk kimondani, az a bölcsesség, ami a meséket is oly kedveltté teszi a számunkra, az ember számára. a gyermeklélek állapota, amelyre mindig annyira vágyunk. Hát ezért is emlegetjük Mikszáthot is, mint a nagy mesélôk egyikét. Most már láthatjuk, hogy mi a mesék lényege is - ami ezeké a kis remekmûveké! - a szegény, kiszolgáltatott gyarló ember védekezô eszmeképzése. Hogy a rosszat jóvá lehet tenni, hogy a legkisebb fiúnak is van esélye, a leggyöngébbnek, sôt, annak van csak igazán!Hogy bármi is legyen, fölfényesül mindig Hamupipôke igazsága, hogy van lehetôség a boldogulásra. Csak ahogy már szóltunk róla, a megfordított világ áll elénk, a valóság hat a mese reményével, erejével! Mindezt megvalósítani nem kis bátorság kell! Nagy regényeiben is díszítôdnek hasonló hímzésekkel az alakok és a történetek, ám kis írásainak ezek adják a lényegét. ezekben egyik mondatról a másikba váltva minden megtörténhet és meg is történik. Így válhat az eszmeteremtés eszközévé a mese és annak története. Mert a mese máz, alatta a valóság fehérje vagy feketéje rémlik, ami aztán mindig át is üt rajta. MIkszáth kis történetei a mesék édes unokatestvérei. Nem mulhatják felül ôket soha és sehol semmiféle "modern" történetek. Mindig fölényben lesznek e kettôsségük folytán. Nem versenyezhet velük öncélú okoskodás, pálinkából való szeszfôzés. Szépségüket, ahogy nagyságukat sem az egyes mondatok adják, hiszen akadnak kissé bumfordi mondatok is, mint gyönyörû selyemruhán a gyûrôdés, de azoik is az egész dolognak remek voltát emelik ki.

Összegezve e kis dolgozatot, megállapíthatjuk - ez a kötelességünk is! -, hogy e kis írások legalább annyira az írói nagyság ékes bizonyítékai, mint a nagy regények. Sôt, ezekben végülis sokkal kisebb lehetôségekkel kell megoldani nagy dolgokat, mint a regények esetében. S ha valaha, valaki tanítani próbálná a kisnovella - így egybe írva - mai szóval a tárca mibenlétének titkait, aligha fordulhat jobb mesterhez, mint Mikszáth Kálmán. Még akkor is, ha a magyar irodalom kivételesen gazdag rövid prózai remekekben. s ha kell, könnyedén kiválaszthatunk akár száz gyönyörû novellát is íróink életébôl. Mégis Mikszáth Kálmán Bede Anna tartozása címû csodamûve kezdô sorait, fôként mondatát ajánlom a "tanítók" figyelmébe:
"Mind együtt ültek a bírák."