Mikszáth Kálmánt elbúcsúztatva, mintegy szakférfiúsággal is elsiratva Móricz Zsigmond, a Nyugat folyóiratnak írt dolgozatában, e síri beszédben Mikszáthról mond személyi érdemben viszonylag keveset, sok szépet leszögez viszont arról, amit a nagy halott irodalmi lényegével kapcsolatban ô az 1910-es évben asszociálhatott, s ami valahogy mintha periódusosan visszatérô gondja lenne betûvetésünknek. Újság a könyv ellenében, élôbeszédes aktualitás az örökléttel szemben, illetve a fából vaskarika csodája, amit Mikszáth mûvésztében ünnepel Móricz, az irodalom-megújítás, jószerén a hírlapírás általi mégis-tündöklet ékes ténye; holott elsôsorban a tárcát, emez újságmûnemet tartja "a mi örökös bártunk" fô erényének és erejének, ám esélynek is a - ne ismételjük magunkat - magyar próza igazi megújulásához. Ekképen mondjuk: Mikszáth mintha úti állomás lenne valamerrefele, de hát messze az Ady költészeti forradalmától, félig-meddig a Jókai utáni légüres térben, azaz hát oly elismeretlen, alig felismert írók erôközegében, akik "helyett" aztán mintha Kosztolányi, Krúdy teremtette volna meg az elbeszélés, a regény valódi magyarországi huszadik századát. Mikszáth legfôbb sajátjának Móricz az élôbeszédszerûséget tekinti, a távtartást bármi akadémikusságtól, ugyanakkor az anekdota megannyi hangszínét... ne is folytassuk. Magam egy régi kedvencemet kotrom elô a polcról, azt a Mikszáth-elbeszéléskötetet, melybôl csekély tûnôdgetésem címét kölcsönzöm, egy ottani novellacímet. Semmi hasonlóságot nem vonok Mikszáth és beszély-alakja között, eljárásom csak gyengédségalapú.
A nagy és nevezetes regények, vagyis a Zrínyiász, a Noszty, a Választás: gyermekkorom emléklegendája. Születtem 1938-ban, felnôtt olvasónak akkor tekintettem magam elsôül, hogy kora-tizenvalahányasan Mikszáthot engedtek ideheze kézbe vennem. Aki azt a világot megérti, sugallták környezetemben, már tud valamit, de vigyázat, semmi túlon korán! Móricz ítéletével ellentételesen: nekem kora - huszonosan a Mikszáth-novellák jelentették "az "igazi nagy palócok, hamarjában elkerült ô mégis polcmagasba, mert akkor rég "túlestem" már az elsô Kosztolányi - összélményen - ezt Ottlik mesterbarátsága hozta vissza, hozta igazából elô azután egy kis idôre és örökre -, az egzisztencialista irodalom létfontossága "járta", és ami Dosztojevszkijtôl, Csehovtôl olvasmány elmaradt, szinte mági. Hol lett volna helye Mikszáthnak ebben az egyre szaporább forgású csillagképrendszerben?
Ám az az elbeszélés, melyrôl szólni szeretnék most, a már többször is idézett címû, maradandó vágyképként kísértett: min is sírtam én olyan jót tizonnyolcévesen? Valami - ismétlem a nevet - csehovi hangulat, olyasmi volt, de hát Mándy után valóban csak Anton Pavlovicshoz magához kanyarodhat vissza az érdeklôdô kegyes ... jaj, Mikszáth Kálmánhoz?
Most, tessék: jaj, vissza Mikszáth Kálmánhoz.
S de jó! Már az elsô bekezdés, e novelláé, kerekdes "oroszos" remeklés. Az anekdotai hangulat országos horderejûnek akarna ígérkezni, de kamarajellegû marad, és ez jó. Kezdôdik a beszély szó szerint így: "Egy délvidéki városkánál leszálltunk a vonatról, hogy ott háljunk, s nappal folytassuk utunkat tovább." A hagyományos próza elbûvölô hangütése. Ráérünk, sugallja - de már feszültséggel.
Ennek mintha ellentmondana a magyar délvidék tipológiai atlasza, hangulatos csúfondáros bekezdések során át.
El is gondolkozom: a "mai kor", mondjuk inkább, a megint aktuális félmúlt lélek hangulatait kifejezhetnôk-e ilyen komótossággal? Például mondhatnám-e: idehazaföldön csak az is kényelmetlen, hogy otthonomban, álmatlanul este, nem gyújthatok egyetlen szál cigarettára se - legalább -, nem foghatom magam, hogy menjek, járjak egyet, ahogy Kafka írja pediglen, viszont hogy erre idegenben hosszasan módom lesz, fájdalommal tölt el, mintha megcsalnék valamit, bár inkább boldogtalanul ôriznem kellene híven, szerencsétlenkedve? Mondhatnánk-e bármi ilyet így, azaz hát lekerekítve? Eleven hagyomány-e az akármennyire is tökélyes mikszáthi próza?
A "Fehér róka" fogadóban viszály támad, így folytatódik a novella. Ott, ahol a "nagyon rossz állapotban talált&quto; sarokasztalnál az író és vérköpôs útitársa, a professzor ücsörög már. Szôke úr, vörös úr egymásnak esik "valami Hamilovics" tárgyában, s az író és társa mit sem ért az egészbôl; öröm, hogy a vérmeskedôket megfékezik. Akkor az elbeszélô érdeklôdni kezd. Ki lenne "a vörös ember", ki "úgy fújt dühében, mikor mellettük elhaladt, mint egy kehes ló", és így tovább.
Olvasom, újraolvasom a novellát, s arra gondolok: milyen élmény lehetett ez nekem egykor? Miért éreztem alkalmasint akkor is, hogy az elbeszélés valami nagy szomorúság felé bukdácsol? Szépséges, nem is oly régimódi stílusával. Olvasom, s csak az a máig nem múlt szomorúság eleven az egészbôl, fogalmam sincs, mi lesz, mi is volt Szlebenits Mihály - a vörös úr - története, mi több, élethistóriája, ennek lényege, veleje, amit mind, s nem sokkal többet, az elbeszélésbôl magam 42 éve megtudtam.
"Mintha két anya hordta volna a hasában" a megférhetetlen, rabiátus, de olykor bárányként megjuhászodó embert. Mondani sem kell, hogy "egy anyabirka és egy nôstény tigris".
Megtudjuk róla, hogy birtokát eltékozolta, most "egészen a züllés útján van". Ez kicsit olyas kifejezés, mintha a századelôn készült fordítás részlete volna. Anekdotát tudunk meg Szlebenits gonoszkodó irgalmatlanságáról, szeszélyeirôl. De a magyar vidék jellegzetesen bírós, szolgabírós históriáival delektál minket aztán Mikszáth tovább, s értesülhetünk, sok gazságáért Szlebenitsnek semmi bántódása nem lett, ellenben egyetlen helyes cselekedetéért végül miniszteriálisan elcsapták - botrányos esetét kiírták a lapok, persze, hát így.
Hogy itt tartunk, a fekete, ellenszenves arcú ember visszatér a vendéglôterembe, máris akarnokoskodik, dirigál, hanem aztán csak ül megint boránál, hozzá nem nyúl, közben nyög, fújtat, láthatóan szenved - külsôségesen -, s így az író zavartalanabbul szemügyre veheti, miféle is lenne.
De csakhamar szerencsélteti ôket: asztalukhoz megy bemutatkozik - miután összetörte poharát -, ez nem kis meglepetés.
Valami orvosságos üvegrôl is szó van, ezeket író s társa asztalához magával viszi.
"A nagy Hamilovics megölôje", ezt tette hozzá mosolyogva a bemutatkozó szavakhoz. Szlebenits felismeri az írót, kedveskedve érdeklôdik, miféle új "mézet" gyûjt az élveteg olvasók számára, "nekünk". S közben, hogy így beszél, szomorú a hangja.
Mikszáthot összevéti Eötvössel, de sebaj, így kommentálja: "Ezt mondom én Szlebenits Mihály". A Hamilovics megölôje, a nagy netmzetiségi izgatóé, hanem hát hogy ezt neki "nem ismerik el". Szoknya miatt volt, folytatja, és a többi. Iszik végre, s Mikszáthék érzik, most jön "a nemzeti giliszta", a felköszöntés. Jön is.
Szlebenits a híres találkozásokat ecseteli, méltatja így Nagy Frigyesét Voltaire-rel, Sándor cárét I. Napóleonnal, Hamletét atyja szellemével, Szlebenits Mihálynét az íróval, s hogy ez mind közt a legkiemelkedôbb ügy.
"S hogy minden így" - t.i. letegezôdô cimborasággal - "meg volt pecsételve, enyelgô hangon, mely sehogy sem illett hozzá, így szólt, merengô tekintetét rám tapasztva" - már bruderesók után! -. "Hozass már most az örökös barátodnak egy palack francia pezsgôt!"
Mily boldog voltam, mikor Ottlik novelláját olvastam aztán, évek múlva, A Drugeth-legenda, hogy tudtam, Mikszáthtól tudhattam, miféle nevezetes pezsgó is a Vevuve Cliquot!
Ezt rendelte ugyanis Szlebenits.
Gondolom, akkor, 42 éve is tudhattam: nem a semmiért aprózza a lépést így az író, visszafojt egyelôre valamit, s az nagyot fog durrani. Nem külsôségesen.
Szlebenits nemsokára már az életét meséli, a jelent s a félmúltat. Asszonya van otthon, igaz, nem hites feleség, de mit számít a cserép, a tulipán virág a fô, s az, a Misica gyerek, aki az övé, az az igazi, Szlebenits vér. Az asszony miatt hal meg egyébiránt a Hamilovics.
Ekkor hideg veríték lepi el homlokát, holttá sápad, s a gyerek dolgát - és az orvosságos üvegekét is - mondja alkalmasint: a gyerek beteg lehet, ez derül ki, és Istennek szól Szlebenits Mihály, elhörögve amúgy: "Isten, Isten, ne nyúlj a gyerekhez". Ahogy ezt ô "az asszonyra nézve" a hamilovicsnak is mondott.
Hanem rögvest utána a professzortól is egy üveg pezsgôt kér, örökös barátjaként.
Azután - eléggé rendszeres elôadásmóddal, de némiképp habogósan - elôad Misicának, ezek azok az üvegek, a Nikolájt küldte el a patikába, addig ô bejött - s randalírozva összeveszett a szôke úrral -, ellenben a kocsiját egy kis lánykára bízta, aki egy hatost koldult ki belôle, visszajött a Nikoláj kocsis, hát mit látnak, a kis lányka alszik szegény az ülésen, s neki, Szlebenitsnek nincs szíve felkölteni.
Ekképpen kér még egy üveg pezsgôt az írótól.
Végezetül nagy fordulat jön: összevész a pausáléban csak "Aladár"-nak szólított pincérrel, majd az egész cehhet ô állja, sôt - "nyomorult cincárok!" -, legyen az ô örökös barátainak is mindig egy palack, jégbe hûtve.
Hirtelen megitatja velük a Szent János áldását, s mennek ki a kocsihoz. Itt Mikszáth kis pihenôt tart, a világ leírása következik:
"Szép nyári éj volt, szôke éj - de talán nem is éj; fekete testvéreihez nem hasonló. Talán csak a föld álmodik az éjrôl és ez az álom lebeg, mint kékes, átlátszó fátyol fölötte, hogy kiédesgesse a csillagokat. És azok a bohók ki is jöttek mind. Arra a rövid idôre, Mert tudjátok, az élom hamar elszáll. De minden meghüdolt e látszatnak. Az erdei fák illata bejött a városba, a denevérek csapongva rajzolták óriás cirádáikat a levegôben, a leander bokrokon, melyek a "Fehér róka" elôtt a járdán voltak vödrökben elhelyezve, buja pillangók háltak a virágok közt. Szelíd, idegzsongató csönd honolt körös-körül. Az egész mindenségben nem hallatszott más, csak az a sziszegô nesz, amit a szürkék elôidéztek a farkaik csapkodásával..."
És "valami jóízû szuszogás" hallatszott a kocsiból. A kis lány még mindig aludt!
Tanakodás kezdôdik, Szlebenits - "Misica miatt" - elképzelhetetlennek tartja, hogy a gyermeket csak úgy kirakják. Esetleg Nikoláj kiemelhetné viszont a finom meleg kendôben, így hagyhatnák ott a leanderek tövében, a padon, övé maradna a kendô. Az öreg kocsis tiltakozik e tékozlás terve ellen. Szlebenits, aki olykor-olykor dühödötten kitör, letorkolja ezért is.
"Babonaság, bolondság", mondja, "de ne nevess, Nikoláj. Tudod, az Isten jóért jóval fizet..." És a kis lány, így érzi Szlebenits Mihály, álmában fenn járhat most a mennyekben, s boldog - és az Istent a Misica dolgában kérlelheti, könyörületre hangolhatja. "Mintha valaki pisztolyból lôtte volna bele" az agyába, mondja ezt a gondolatot!
"Oh, Nikolaj, ha felkölteném, félek, hogy a Misica meghalna..."
Mostanra már borzongatóan szép a novella. Ki tudja, hogy fordulát át ilyenbe, ezzé - megtörtént a csoda, és szorongva várjuk a legrosszabbakat.
Szlebenits, talán a sok pezsgôtôl is, zilált és gyatra állapotban van eddigre.
Az angol plédben kivették a kis lányt a kocsiból, ezüst forintosokat is kötöttek a kendô csücskébe, letették a padra, s úgy látszott, rendben lehet még minden.
Ekkor új szereplô érkezett.
"A Zorka" cseléd. Misica halála hírével. Csipkés kendô, koporsó szükségeltetik. Isten magához vette a fiúcskát "esti haranszókor".
Szlebenits megdermed, majd elôkapja azt a bizonyos - valódi - pisztolyt. A csehovi elv.
Ellenben nem magát akarja meglôni. Nem kell ôt lefognia így Nikolájnak. A közeli Mária szobrot bántaná, Mária karján a kisdedet. "Nem, nem, - kikácsolta rémletes tekintettel - eresszetek! Nem ölöm meg magamat. Csak ô vele van bajom, ô vele, - és a kidülledt, üveges szemeivel a templom felé integetett - a fiát akarom lelôni. A fiamért az ô fiát!"
Madár halottaim, ember halottaim jönnel elô, más eset mind, mégis nagyon átélem én ezt a Szlebenits Mihályt.
Végül összerogy, jártányi ereje sincs, Nikoláj leülteti, vigasztalja. De az úr hallani sem akar nyugságról, csöndes könnyhullatásról. Sejtjük, mit kér borzadályosan, gyûlölködve: rugdalná össze a kis lány porontyot a Nikoláj, hadd fájjon neki, hadd fájjon ez az Istennek is, akit neki miért kellene kimélnie már? Semmit sem akarhat ô az Istentôl többé.
"Nikoláj fölvette földrôl a Szlebenits kalapját, mely a huzavonában esett le, s míg a port leverte róla, pirongatta nagy gyöngédséggel..."
Ez nagyn jó! Fôleg ha halljuk, miket mondott. "Ej, ej, hogy beszélhetsz így? Hiszen elhozom a kendôt, de még se beszélj így az istenrôl. Te vagy a hibás. Szlebenits Mihály, kedves gazdám. Mert látod, az Isten nem kereskedô, akivel máról holnapra alkut köthetsz. Hogy azt mondod, mintha bemennél a boltjába, én azt adom, te azt add. Az Isten jó, ezt már a boldogult atyád, az én édes uram, Szlebenits Pál is mondta, de nem könnyen hagyja magát bolonddá tenni, és már fiatal korodtól kellett volna kedvében járnod, és nem most másfél óra óta... akkor talán ô is..."
Kiderül, ezt a szobából hallja, látja már az író. Ahogy elmondja, példája: ténylegesen az élô beszéd nyomán formázza mondtait. az az "és már..." indázás: micsoda mondat! Az ötvenes évek amerikai prózájában láttam hasonlóakat, Ottlik mesteriskolájában, olvasásst tanulva, novellázást így: Értsd: a próza élvezetét, igazságát stb.
A valósággal oroszos novellává csudálatosodó írás így végzôdik:

------------- jellel.