1980-ban kezdtem írni. 1982-ben fejeztem be - mivel közben kenyeret is kellett keresnem - Az istenek címû magyarnyelvû Róma-regényemet, amelyet az Újváry Griff kiadó publikált Münchenben. Természetesen ezt is fekete-listára tették itthon, majd, a szabadság kitörtével 1992-ben újra kiadták, ezúttal a szépirodalmisok Budapesten.
Amikor regényt írni kezdtem, Manchesterben, már vadul lángolt a posztmodern francia-amerikai divatja, mely egynehány egyetemet és irodalom kritikust kivéve, nem tudott meghonosodni Albionban, de Íroroszágban sem, ahol most élek. Kár, mert remek játék.
A posztmodern kifejezést Pannwitz képíró mester gyártotta, aki bár német ember volt, a magyar Mikszáth Kálmán kortársa vala, igaz, húsz esztendôvel idôsebb mint a regényíró. Ez a festô úr úgy érezte, hogy az impresszionizmus virágzása teljén ki kell találni valamit, annak jelzésére, ami utána jön, de a terminus eltemetôdött, a posztimpresszionizmust, mint kifejezést többen kedvelték.
Amikor én a Róma-könyvet írni kezdtem, már nyakára hágtam - angol gyakorlatomban - két korábbi, de a mai napig élô/túlélô izmusnak: a képvers gyártásnak és a strukturalizmusnak. Az elôbbi tréfának "átkándálásának" szántam, de "mûvembôl" kiállítási tárgy lett az Institute of Contemporary Art neves londoni galériájában: az utóbbiba intellektuálisan, mint nyelvész szerettem bele, s lettem ezután a Tristes tropiques lelkes olvasója. (Olyan alapkönyvnek tekintettem, min az akkoriban tôlem is idôzô Esterházy a valóban nagyszerû és tisztességes Ottlik Cipi mûveit.)
Nem véletlenól hozom ôt fel, mert nemsokkal regényem megírása után került kezembe a Termelési regény, az elsô magyar "posztmodern" mû - azóta is a legmulatságosabb. Lájegyzeteibe és fôszövegébe foglalt mozaik-történetei közül kettôt magam is átéltem. A legjobb irodalmi élményeken, a második legjobb irodalm könyvélményeken, a harmadik a könyvélmények élményein alapszik.
Mikszáth Kálmán volt és maradt a kedvenc regényíróm, azt hiszem minden regényét, elbeszélését elolvastam, a javát kétszer, kedvenceimet háromszor. Nagyapám könyvtárában megvolt a százkötetes Jókai és a Mikszáth összes. Elôször a jókaikat olvastam végig - olyan fiatalon, hogy az elsô fejezet után elolvastam a regény végét - aztán a Mikszáth-könyveket. Aztán jött az érettségi, a bölcsészkar, 1956 és az emigráció. Magyar könyvek szûkében elôször a British Múzeumban leltem rá ismét a Krúdy és a Mikszáth könyvekre, aztán, e téren telhetetlen lévén, nagynénnémmel megvetettem minden föllehetô Krúdyt és az Akadémiai Kiadó Mikszáth Kálmán összes mûvei sorozatot. Krúdy gyûjteményemet késôbb kiegészítette a Londonba látogató boldogemlékû Krúdy Zsuzsa (tehát Krúdy minden megjelent könyve megvan) a mikszáthokkal pedig eljutottam addig, ameddig az Akadémiai Kiadó - vagyis ismert elbeszéléseket hiányolok. Mondanom sem kell, hogy ismét végigolvastam mindent, ami megvolt, elejétôl a végéig.
Ebben az idôben, tehát a hatvanas évek elejétôl a végéig, könyvtári munkám mellett egy költôi szemináriumot is vezettem a londoni egyetem berkeiben. A francia szakosok fedeztették fel velem Barthes mûveit, az amerikaiak Burroughs-t, Fáy Attila a Finnegan Wakes-t. Bár Joyce minden más mûvéért rajongtam a "a Finnegan" keresztrejtvényszerû olvasásra Attila vitt rá. Angol diákjaim megkérdezték, ki a legjobb eszázadi költô? A válasz egyértelmû. Az már nem, hogy mennyiben volt Attila modern, avant garde, esetleg korai posztmodern? Egy alkalommal John Wain-nel, a költô, esszéista, regényíróval jöttem össze, aki a legjobb magyar regényeket firtatta. Beszéltem a vén palócról, lefordítottam könyveinek címét és szomorúan tettem hozzá, jó angol fordításokat nem ismerek.
Amikor az Az istenek - azidôtájt a negyedik regényem megjelent - tíz helyen méltatták, mind idekint, beleértve a két rádióállomást. A 2. a pesti kiadás szövegét egy Radics Viktória nevû hajadon úgy eláztatta, mint a záporesô a rétet. Az u.n. "Nyugati magyar irodalom" orgánumai még mind életben voltak. ennek az elsô kiadásnak egyértelmûen jó sajtója volt, többen kiemelték a regény "modernségét" és fölfedezték rajta a posztmodern beütéseket. Majdnem "kiütéseket" mondtam, mely ugyebár kétféle lehet: amikor az embert állonvágják, vagy, amikor az ember testén pörsenések keletkeznek. (Senki nem mulasztotta el a könyv két befejezését kommentálni, s ebben, ha másban nem, meglátni a posztmodern tendenciákat.)
Jól mulattam a dolgon. A fecsekfarkû befejezés ötletét nem Fowles regényébôl kölcsönöztem, vagy Borges-tôl vettem át - akiket ebben az idôben még el sem olvastam - hanem a Különös házasság-ból. Azazhogy igen is, meg nem is. Az én regénye fôszereplôje, egy Lehel nevû fickó, olyannyira belebonyolódik egy kémügybe, hogy nem látszik más kiút számára, mint a halál. Amikor könyvem megírásának utolsó fejezetéhez értem, az egyik angol miniszter eltûnt a föld színérôl. Ruháit összehajtogatva megtalálták a tenger partján. Pár hónap múltán ômaga is elôkerült, eléggé virgonacan, Ausztráliából. Nem úszta át az óceánt, hanem, öngyilkosságot tettetett. Ha jól, és újból és újból elolvassuk Mikszáth regényét, a kettôs befejezés nemcsak két alternatívát sugall, a halált, vagy az életet, hanem motiválja a pervesztett, megvert ember kiútját: a halált tettetve választani az életet.
Nos, Isten uccse, Lehel számára a megoldást, nem, így nem jó, a regény számára a megoldást, nem, így sem jó; a megoldást, mely egy realistának szánt regény fecskefarkú végére ugyanúgy illik, mint egy pozôr szereplôhöz passzol, én egy helyzet kettôs lehetôségébôl pároltam, mely történetesen hasonlított egy fowlesi, borgesi, mikszáthi megoldáshoz.
Azazhogy. Amint a regényt megírtam és szövegét stilizálni kezdtem - tehát kívülrôl is láttam, már géppapíron - eszembe jutott az egyetlen irodalmi példa, amit akkor már ismertem: a Különös házasság. Elbizonytalanodtam. Lehet-é, hogy tudat mögött (nem "alatt", ahol Freud bácsi lakott) mégiscsak Mikszáth fecskefarkú befejezés-ötletét kölcsönöztem? Lehet. Sôt valószínû. Újraolvastam a Különös házasság-ot, immáron harmadszor. A legszebb korunkbeli posztmodernekhez hasonlóan a regény tele van hintve lábjegyzetekkel. Eddig még hagyján, hiszen ezt mások is megtették a századfordulón, amikor a lábjegyzetelés szövôdményes információadagolást jelentett, nem pedig posztmodern anekdot- és aranyköpésesdit. Igen ám, de a kritikainak beilló Szépirodalmi kiadás elmondja a valóságos Buttler-Dôry házasság igazi történetét, mely másmódon volt különös, mint a Mikszáth-szôtte-elmetszette házasság.
A mikszáthi lábjegyezetek azt szuggerálják, a gyanútlan olvasónak, hogy a kódexekben és periratokban lenyomozható házasság valóságos történetével van dolguk. Holott. Buttler léha fickó volt, mint ahogy az Egri csillagok Dobója sem volt, a való életben, feddhetetlne jellem. A lábjegyzetek tudatosan ferdítenek - no, ez tôl erôs: "rászednek", helyesebb szó, hasonlóképpen a mai posztmodern lábujj-lábköröm jegyzeteihez. Nem tudom, hogy Mikszáth kacskaringós, egybefolyó, különvláló történeteinek, adomahalmazának, szórakoztatókedvének, többszintû hangulatvilágának, egyszerû és különleges hôseinek, társadalomkritikájának és tekintélyt elvetô, "rangtiszteletlen" és hierarchia mentes stílusának ismeretében miért kell a posztmagyar híveinek olyan ôsökre visszatekinteniök, mint az ír Joyce. Ami azt illet: a Buttlerek családja ír eredetû, a családnév az északír Buttler nevû ôsökre megy vissza. Vagy az angol Sterne? Joyce, minden ír ravaszsága ellenére, csak egy egyszerû szatócs az írásmûvész Mikszáthhoz mérve. Sterne pedig kedves bohóc, egy utazó színtársulat komikusa, a gúny és a szatíra nagy mesteréhez, Mikszáthhoz képest. Bár nagyra becsülöm egykori "szomszédaimat", a dél-amerikai próza dédelgetett nagymestereit, nyelvük egy vonósnégyes ahhoz a zenekarhoz arányítva, amit Mikszáth Kálmán megszólaltatni képes egy-egy regényében. Aki csak anekdotákat, "aranyrögöket"akar, vízért mehet a mikszáthi folyóba, talál ott mindent, az iható szomjoltótól kezdve a lerakódott fémekig.
Aki a történetekre is kíváncsi, az egy Kuroshawa sokoldalúságával találkozik, megelôzve a nagy japánt sok évtizeddel.
Minden irodalmi fogás - mint pl. a fecskefarkú vég az értékek patika-mérlegén csak eszköz, s a fôeszköz, a nyelv, az irodalom eschatológiájában a legfôbb érték.
Ezt a kincses magyar nyelvet sem ôelôtte sem utána nem használta szebben és jobban senki a magyar "regényirodalomban".
És ez több mint a szókincs, a szivárványszínû mikszáthi szó. A mikszáthizmusok - Széles Klára jól tudja - kötöttségként megélt helyzeteket ragadnak meg, átható jelentlétû élményeket közvetítenek, idéznek föl. Aki ezt tudja, az a nagy költô, prózában vagy versben.