Feltûnô és különös, de a történelem és a hagyomány hitelesebb, szenvedélyesebb az irodalmi mûvek lapjaira vésetten, mint bármilyen mûgonddal és aprólékos méricskéléssel megírt, száraz adatokhoz kötött igaznak ítélt szövegkönyvek betûinek vallatása. Az író a történelmet szívével, fantáziájával, nép- és emberismeretével írja, soha nem szakmunkát alkot, hanem véleményt formál, hiszen általa színesebb a látás, gazdagabb az élmény, megszépül a múlt. Legnagyobb történelmi íróink: Arany János, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, de hozzájuk hasonló Ady Endre, vagy korunkhoz még közelebb idôben Illyés Gyula, akik sejtéseiket is meg merték mutatni a világnak, az olvasóknak. Véleményük sohasem rejtett, hivatkozásaik nem száraz számadatokra támaszkodnak, hanem a lélekben munkáló látásokra. Az ô következtetéseik bátrak, merészek, sejtéseik nyomán a kutatók már számtalanszor bizonyították, hogy nekik volt igazuk, ôk teljes élettel élték meggyôzôdésüket, a tudomány gyakran - ha mert elég ôszinte lenni követte meggyözôdésüket, de olyankor soha nem tévedett.

Dózsa György harcai, a parasztháború nyers, de nem tudományos kutatás patikamérlegén nem ilyen és olyan történelmi feljegyzések nyomán él bennünk, hanem ahogyan Eötvös József, Szabó Pál, Illyés Gyula megírták. Az érzelmi töltésekkel fûtött, bár sokszor csak képzelt napokat ôk szinte átélték. Errôl mûveik vallanak hitelesen. Az 1848-49 utáni idôket, az un. nagy társadalmi változások korát nem a történészek kutatásai, feljegyzései, vitái alapján vette tudomásul a magyar nemzet, hanem ahogyan arról Jókai-Arany-Vajda és a többiek szólottak, és betetôzése mindnyájuknak Mikszáth Kálmán volt, aki a forradalom utáni esztendôk levegôjével gyermekként szívta magába a múltat, majd felnôttként ezer és ezerszer átélte, s olykor csak egyetlen mondatba sûrítette a hagyományt, a történelmet, miközben a parlamenti padsorokban tûnôdött az akkori honatyák kis- és nagyszerûségén. Az író Mikszáth Kálmán igazán nem volt népi, ám maga volt a nép! Polgári sem volt, de a magyar nemzet felnôtt polgára volt. Minden életformát élettel élt meg, mert alakjait, hôseit a maguk természetes és hiteles mivoltukban öltöztette, szólaltatta, gondolkodtatta, ha úgy teszik teremtette bele az életbe, amelyben otthonosan mozogtak. Pongrácz István gróf nevetségessége csak bizonyos fokig mulattató, mert szomorú, szánnivaló a magyar Don Quihote-i egyéniség, aki úgy hullott ki a világból, hogy még a könnyes elérzékenyülés fájdalmát is felidézte sorsában az író. Bolond volt? Hiábavaló életet élt? Meghazudtolta a történelmet és a valóságot? Dehogy! Egy volt a tékozló magyarok sorában, mert magyar volt, sorsot hordozott, s nem úgy mint Kölcsey Ferenc megfogalmazásában Zrínyi, aki tékozolta híven életét a hazáért, ô egyetlen magasztos ábrándért szórta el vagyonát, örökségét, várúrként feszítette szembe magát a világgal, a fejlôdéssel, mert azt akarta megmutatni: ne vessétek meg az ôsöket, akik valamikor nem hiába éltek ezen a földdarabon. Lovát is Waterlonak keresztelte, s ebben a szimbolikus névadásban benne volt: velem és általam a csak engem körülvevô világgal valami olyasmi múlik el, ami számotokra nevetség, tegnap viszont ez volt az érték.

Megtörténhet, hogy Mikszáth Kálmánról való gondolataim némelyekben kételyt ébresztenek s az összehasonlítás, melyet az elôzôekben idéztem, meghökkentô, tessenek hát meghallgatni Kosztolányi Dezsô véleményét is egy villanásban, Arany Jánost és Mikszáth Kálmánt illetôen. Segítség számomra az ô látása, ahogyan Kosztolányi a költôt és az írót összehasonlítja.

"A magyar szellemet, bölcseleti, költôi formában sokáig nem fejezték ki összefogóan, csak nagyszerû útmutatásokat kaptunk néhány mûvészünktôl, mert irodalmunk akár az orosz - még nem alakított ki egységes szellemet. Legtöbbet abból a szellembôl, mely csak a miénk, Arany és Mikszáth fejezhetett ki. Ahogy Arany öregkori lírai verseiben kesernyésen mosolyogva évôdik, ahogy Mikszáth szinte magára feledkezve ír le egy tájat, egy alakot, az kiáltóan és jellegzetesen magyar. Valami sajátos humor nyilatkozik itt meg, mely hasonlatos a szlávokéhoz, de még sem azonos vele, nem hangulat és érzelmesség, hanem életbölcsesség, nem elmésség, hanem alázat minden dologgal szemben mélységes tartalom."

Életbölcsesség - emelhetem ki Kosztolányi kifejezését. Filozófia - fokozhatom Karácsony Sándor A cinikus Mikszáth c. munkájából az értékek legsziporkázóbb jellemzôjét, hiszen a magyar pedagógia nagyhírû professzora Mikszáth életmûvébôl építette fel a magyar filozófiai értékrendszert. Az anekdotázó magyart, még nagyjaink, köztük Németh László is, apró megrovásban részesítették, leszögezvén, hogy tréfálkozással ütik el az idôt, meg a fontos megítéléseket is az íráshoz, szóban értô alkotók, akár általában a hétköznapi emberek is. Igen ám, írja Karácsony Sándor, de ezekben a mi anekdotáinkban a filozófiai értékû bölcselet lappang. Senki nem tudott úgy élni ezzel a fegyverrel, mint Mikszáth, aki nem a megnevettetésért szólt, hanem az anekdotában rejlô tanításokért. Engedjenek meg az összehasonlítás kedvéért egyetlen szomorú történelmi korszak, Erdély függetlenségének idejét Jókai Mór és Mikszáth Kálmán megítélése alapján felidézni. Az Erdély aranykora, illetve a Török világ Magyarországon c. Jókai regényekben Apaffy Mihály szerencsétlen országlása meghozta Erdély veszedelmét. Kétségbeesett szomorúság, siralmas fôúri civódások, családok elveszése és elvesztése borongják végig a nagy elbeszélô regényeit. Felzaklatottan csukjuk be az írói látás történetének lehangoló eseménysorozatát. Nincs mit hozzátegyen az olvasó, legföljebb a maga által átélt tanulságot: a széthúzás juttatta bajba mindig a magyar nemzetet. Apaffy, Teleki emlegetése és még a harag is föllobban az olvasóban. Aztán elôkerül, mert ott van kezünk ügyében egy Mikszáth novella, elsôre pár oldalas, talán a kisebb jelentôségû mûvek közé sorolt írás, s elolvasása után valami feloldódik az elôbbi elkeseredettségbôl. Somlyó vásáráról emlékezik Mikszáth, amely jelentôségét tekintve soha nem tartozott a nagy múltat hordozó erôsségeink sorába. Éppen az Apaffy idôkben teljességben alantas szerepet játszott: rablók, gyilkosok, fosztogatók gyûlôhelye volt, itt várták, hogy törvényes ítélet nyomán végleges büntetésüket elnyerjék. Mikszáth ide, ebbe a várba viszi törökországi rendelkezések nyomán a hiteles tanút, a csauszt, aki végignézi tíz jeles erdélyi fôúr lefejeztetését, majd jelenti a magas portán, hogy az erdélyi lázadó rendek fejei porba hullottak. Igaz, hogy e fôurak valamennyien erre az alkalomra díszruhába öltöztetett haramiák voltak, de errôl a politikai csínyrôl a fejedelem, a kancellár, a bíró, a bakó, no meg a várnagy tudott, a hiteles török tanún kívül senki más. Mikszáth derûvel emlegetett történelmi elbeszélése feloldotta az indulatok egy részét Apaffyék iránt, akik Jókainál a történelem ítélôszéke elé kívánkozó személyiségek. Ez nem jelenti, hogy Mikszáth felmentette bûneikbôl Erdélyország eltékozlóit, de egyetlen emberséges cselekedetük elbeszélésével olyan vonásokat is hozzá tett emberi valóságukhoz, melyeknek nyomán teljesebbé vált képünk róluk, hiszen eddig ezt a találó, rokonszenves cselekedetüket nem ismerhettük. A vétkek, bûnök mellett valami felengedés, hiszen még a legmegátalkodottabb ember is hordoz jó tulajdonságokat. Jókai hôsöket, mártírokat, ördögi gonoszsággal felruházott szereplôket sorakoztat mûveiben. Mikszáth a maga csodálatos realizmusával meglátja, hogy a nagyok és gyöngék, folyton esendôk s az eleve tehetetlennek született, a hajlítható Apaffyban a jó tulajdonságok is felülkerekedhetnek. Ady írja: tudtuk, hogy az ember esendô, s régen adós a szeretettel. De az esendô emberek egy-egy jócselekedetébôl olykor kivillan valami az isteni kegyelembôl s ezt a másik ember javára tudják fordítani. De ha már a történelem és a hagyományôrzés pillanatait elevenítem, a Világos váráról írott mikszáthi sorokat sem hagyhatom érintetlenül. Tessék csak megfigyelni, hogy ír errôl Mikszáth.

"A sors azt akarta, hogy nekünk is legyen egy elátkozott várunk, aminô a mesékben van, ahol kôvé változik a dicsôség, ahol a szégyen üljön rá a horpadozó romokra. A magyar sereg 1849-ben Világos alatt tette le dicstelenül a fegyvert orosz kézbe. Ott törték ketté kardjukat a kétségbeesett hazafiak, ott szúrták le elôbb a lovakat, azután önmagukat a huszárok, ott temették el a dicsôséget. A Báthoryak büszke várából csak néhány csonka düledékfal nézte már ezt a nagy gyalázatot."

Szilágyi Mihály egykori vára, ahol Mátyás parancsára nevelôapja, a várúr raboskodott, az 1190-ben épített erôsség Erdély s a déli végek vigyázó vára 1784-ben császári parancsra semmisült meg. A dicsôséges magyar seregek romlását már csak a romok látták. No meg az író, a kormánypárti, aki néhány keserû mondattal a magyar történelem igazságait jegyzi föl a Habsburgok áldásos mûködésérôl. Magyarán 1848-49 jelentôségét egyetlen pillanatra sem adja föl Mikszáth, legyen rossz, v agy éppen jó kártyajárás a kaszinóban, a nagyurak asztalánál, ahol neki is osztottak lapot. Még egy gondolatra vegyük elô Kosztolányit. "A nagy palóc nagy ember, mély író, könyörtelen emberlátó, legenda-teremtô költô. A mese, melyet Jókai rendezett, folytatódik. De az alakok már földön járnak, van testük, kezük és lábuk, bütykük, szeplôjük. Az író ruháik, koponyacsontjuk mögé néz, és látja, mi van a zsebükben, agytekercseik kacskaringóiban, tudja, hogy mibôl élnek, hogy mi lappang hetvenkedô szavaik mögött, hogy a hegyen-völgyön lakodalmat, a dáridót böjt és pusztulás követi. Röntgenszerûen áthatol minden berken. Kezében boncolókés van, mellyel sebészi módon kinyitja, feltárja hôseit. Félelmetes gúnyolódó, minden nyájasságában is démoni krónikás, szigorú bíró."

Fussuk végig gondolatban a Gavallérok történetét. Gyémántok, négylovas hintók, birtokadományozások röpködnek az esküvôi vacsorán, könnyeznek a meghívottak, közben mindenki tudja: a nagy domíniumok régen elúsztak, a fényes határokat és diadémokat kölcsönözték erre az alkalomra, és a nagy esküvô után lôcsös paraszt-szekereken hazadöcögô úri vendégek bundapálinkát isznak az elsô zsidó kocsmárosnál. Közben fölemlegetik, hogy azért minden milyen szép volt. Az illúzió, a látszat, a fenn az ernyô nincsen kas világban. Mikszáth nem haraggal ír hôseirôl. Nincs benne számonkérés sem, hiszen nem ô a törvény. Természetesen nem irgalmaz a történelem-tékozlóknak, mert az örökös szembenállások, melyeknek sokszor nem volt értelme, eljátszották a régi Magyarországot. Ô elôtte hiába titkolná bárki, aki vétkes volt benne, mert ô száz számra gyûjtött példákkal, mûvekkel és anekdotákkal mindig bizonyít. Nem hagyhatom e bizonyításból ezt a csaknem ritmikus prózába emelkedô leírást felidézni, amely megnemesíti az írást, a nyelvet, a gondolatot, a történelmet, melyet teljes életen át magában hordozott az író. A Különös házasság csaknem kezdô sorai között találhatunk e gyönyörû részletre.

"Hej, ez a Zemplén, ez a Zemplén! Boldog annak minden röge. Azok a fölséges árnyékok járnak rajta. Azok nem múlnak el. Ott táboroznak a völgyekben, láthatatlan sátrak alatt. Nem az élôké ez a föld, még az övék most is. Az élôk csak azért vannak, hogy a holtak intését várják. Minden bokor, minden talpalatnyi föld felkölti az emléküket. Egy paripa nyerít valahol. Hej, mi volt ez? Egy lábnyomot lát valami elhagyatott pagonyban. Hej, nem valami sárga csizma taposta ezt? Szóval itt vannak, elôlépnek a ködbôl, az erdô fái között elsuhannak, a forrásoknál megmutatkoznak. A mitológia is így népesítette be egykor erdeit. A keresztény világosság számûzte ôket. Üres lett a föld. Ó jaj, milyen üres! De ezen a csöpp darabon helyreállt megint az ôsi pogány rend. Csak nem csúf faunokkal, de pompás daliákkal. Itt élnek, járnak, suhognak, rohannak, nem tudnak innen elmúlni. De ne is tudjanak, mert ha egyszer elmúlnak, akkor az élôk lesznek holtakká. És ezek a kastélyok, ezek a kúriák! Vedd le a kalapodat vándor utas, ha látod e régi kôrakásokat. Nem a gazda miatt, hisz a gazda esetleg nem sokat ér... A régi kúria nem egy embert jelentett, hanem embereket, akik azelôtt voltak és embereket, akik ezután lesznek... Nagyon kormosak a kémények. Sokat esznek. (Most egy mikszáthi megjegyzés!) Tagadni nem lehet, hogy tömérdek izzadsága ment ki a parasztnak a nemesi kéményeken konyhafüst alakjában. A kémény nagy tolvaj, de nyájas a kapu. Vagy hogy éppen azért rabló a kémény, mert a kapu barátságos? Hogy kinyílik mindenkinek. Hát még mikor nem a bejövôknek nyílik ki! Mikor a tárogató szólt, vagy a véres kardú vitéz végigszáguldott a porta elôtt, a legszebb csikóra nyerget tettek, a nyeregbe beült a legdelibb családtag, megcsikordult a kapu a vén pántjai közt, kilépkedett a lovas, fehér kendôkkel integettek utána ôszhajú urak és matrónák, selyemcipôs hajadon leányok, kicsike fiútestvérek, integettek amíg csak láthatták, aztán vagy visszatért, vagy vissza nem tért. De az öreg kapu azért megint kinyílott, ha szólott a tárogató - az pedig sokszor szólott. A fészekben megint megnôtt azalatt valaki..."

Mielôtt beleandalodnánk a múltidézésbe, gondoljuk végig a mikszáthi valóságot. Ebben a mindenek fölé emelkedô környezetben és hangulatban követi el az erôszakos, sem törvénytôl, sem egyháztól nem félô dölyfös Dôry báró az emberrablás és kényszerítés mocskos mûvét papi segédlettel országbotránkoztatásra.

Mikszáth az okokat is pontosan és nagyító alatt látja. Kicsikét, nagyokét együtt. Tegyük hát mi is mikroszkóp alá a hétköznapi életet az író korában, hogy mi is tökéletesebben lássunk és fölismerjünk mindent, amit ô tár elénk. Pusztuló nemesség címû karcolatában a címerükben medvét és bikát pingáltatott Szepsysek és Perthyek gyerekei gúnyt ûznek a sovány kecskét rejtô, de nemesi címert hordozó, elszegényedett gyerek jelvényébôl.

Az okos nagybácsi azzal vigasztalja kisöccsét: a bika olyan, mint a medve, a medve olyan, mint a kecske. Azaz valamennyien egyformán jók, hogy mindenestôl megegyenek benneteket. Aztán az író szólal meg. "Sok év után jutott eszembe ez a történet, amikor odahaza a düledezett Szepsy-kastély és az elhagyatott Perthy-kúria romjait láttam. A famíliák elszármaztak, tönkrementek. A címerek le vannak kaparva a homlokzatról. A bika, a medve, a kecske is eltûntek, miután elébb megették gazdájukat mindenestôl. (És következik a záró mondat) És mégis bizonyos fájó szeretettel gondolhatunk csak vissza e gonosz ragadozó állatokra."

A pusztulás és pusztítás tudatos és gonosz idejét 1945 után felbolygatja a Mikszáth-i fájdalom, s ma is végigjárja az olvasót, hiszen mindez a mi korunkban teljesedett be rajtunk. Arad vármegye éppen a szabadságharc idejének egyik kifejezetten aulikus nemese, Bíró Bertalan fia bajba került a Bach-korszak idején. A nemes úr Kossuthtal is rokonságban állt, hiszen Meszlényi lány volt a felesége. Mikszáth telibe találó megjegyzése nem hiányzik: "Vagy hogy éppen ezért szított a dinasztiához, mert a feleségével akart kötekedni?" A fiú bizonyos amerikai nyulakhoz, Kossuth amerikai tallérjaihoz jutott, amiért vasra verve Kufsteinbe szállították. A megbántott apa, a hûséges elindul, hogy akár a császárig fellebbezzen a gyerek szabadítása ügyében. Kempen miniszterig jutott, aki nagy ovációval várta és fogadta a császári hû nemest, s mindjárt mentegetéssel kezdte: ilyen derék apának a fia. Bíró uram közbevágott: anyai rész! Természetesen a részleteket is a miniszter mondta el, hogy azokkal a bizonyos amerikai nyulakkal, értsd, Kossuth-tallérokkal trafikált. Kötelessége lett volna, hangsúlyozta a miniszter úr, jelenteni azokkal együtt, akik ezekkel ôt megkínálták. Az öreg Bíró kifakadt: feljelenteni? Az én fiam? Az a gyerek az én fiam, s kardcsörtetve otthagyta az elképedt minisztert. A következô órában aztán a minisztertanácsban Kempen úr bosszankodva mondta: A magyar ember bármilyen párton legyen is, mind rebellis. A különbség, hogy melyiket több, másikat kevesebb ideig kell piszkálni, míg a "jóérzelmûség" lehámlik róluk.

Tartotta-e az író a soha meg nem hirdetett, de mindvégig 48-as szellemet? Ôrizte-e és ôriztette-e olvasóival a hûséget házhoz, hazához, minden fennhéjázás és póz nélkül? Egyértelmû a válasz. Mikszáth szívében-lelkében nem alkudott soha. Véleménye önmagáról és képviselôtársairól is meggyôzô. "Mi mamelukok jó lábon állottunk a függetlenségi párttal, én nem is tudtam másutt lenni, mint ô köztük. Ott üldögéltem velük a folyosón."

Tekintsünk már most a demokrata szín alá rejtezett, szinte világpolgárrá magasodott Leveleki Molnár Pál históriájába. Hazatérvén, a számûzetés keserû kenyerének fogyasztása után, képviselôséggel is kacérkodik az amerikás demokrata. De amikor Bôr Kristóf parasztkortes a kezébe csap a nagy demokratának, hogy szervusz, Pali bácsi, itt kicsordul a pohár. Otthagy csapotpapot, ünnepséget, fogadást, úgy elvágtat hintóján, mintha demokráciáról nem is hallott volna. Persze az író már jó elôbb, az apró megjegyzésekbôl leszûri a lényeget, hogy ez a demokrácia máz, maszk, amit észrevétlen veteget le magáról a nagy demokrata. "Úgy vettek már ott minket, t.i. Amerikában, mintha az elsô hajóval jöttünk volna be. Kohó tehát Amerika is. Az elsô hajó. Hát ott is differencia az ilyen? Csak mindössze a kifejezésben van a különbség. Mi úgy mondjuk: Mintha Árpáddal jöttünk volna be. Ha-ha-ha az elsô hajón... Jóéjszakát magának, tekintetes Amerika!" És a demokraták befejezô mondata az Ugyan ereggy a Rákóczidallal címû Málnay novellából így hangzik: "A pakktáskája örökre elveszett, de egyik igazság elôkerült, hogy a demokrataság a magyar embernél csak hangulat és sok egyéb is csak hangulat..."

Nem akarom megkerülni, de az író különös szeretettel szólt mindig a Tót atyafiakról, fogarasi képviselô korában ôszinte szívvel közeledett a románokhoz, oláhokhoz, és ô, aki az Új Zrinyiászt és a Szent Péter esernyôjét megírta, teljes joggal szólhatott a zsidókérdésrôl is. Takargatás nélkül, tárgyilagosan, ôszintén mindenesetre kevesebb és mérsékeltebb iróniával illette ôket magyarjainál. Egyik kis cikkében az író egy zsidó vallású képviselôvel folytat párbeszédet. A képviselô úr panaszkodik: "Egy rokonom megvett a Dunántúl ezelôtt hat évvel egy pallagóniát. Azt azóta igazi mintagazdasággá változtatta. Most, hogy az agitáció folyik ellenünk, egészen elkeseredett. Áruba bocsátotta jószágát és kiköltözik az országból Bécsbe megy lakni. Nos, mit szól ön ehhez?

Mohora, Mikszáthfalva és a szarvas címû írásában Gajdács Pál látogatásáról, aki a zsíros Alföldrôl került hozzá, bemutatja az író a birtokot, amelyet úgymond összekörmölt. Pál úr minden lelkesedés nélkül elôször annyit mond: jó szalonnasütô hely. Az író nem lankad, vezeti tovább a lekicsinylô megjegyzés ellenére még kiesebb részre pap barátját, aki ott már valamivel oldottabban szólal: Ohó, ez ám az igazi szalonnasütô hely! Mikszáth fáradhatatlan s viszi új szépségek felé. Szomorú kôrisfa alatt fakadó forrás kis tavánál szinte maga is elérzékenyül: ez a szép, Palkó. Gajdács némi gondolkodás után szólal: Hm, csakugyan. Mondasz valamit. A legfölségesebb szalonnasütô hely, melyet valaha láttam. S most az író töpreng: Ezzel a Palival nem lehet boldogulni. Ez az egész világot csak két részre osztályozza: a jó szalonnasütô helyekre és a nem jó szalonnasütô helyckre. Hanem hát ez is szempont. Olykor ô maga is elcsodálkozik hôsein, alakjain, hogy ilyen hétköznapiasak is tudnak lenni. A mohorai és horpácsi alkalmazottak ragyogóan kihasználják ô és felesége között az ellentéteket. Egyik felük az úrral, másik az úrasszonnyal tart. Ó, mert ilyenek az emberek. A húsból-vérbôl valók, akik azonosak a könyvek, a mûvek lapjainak hôseivel, mert Mikszáth nem ruházta föl különös tulajdonokkal hôseit. Azt ôk vagy elnyerték valahogyan és viselik-hordozzák, az író csak veséket vizsgáló szemmel meglátja bennük a jót, de a kicsinyességeket is vegyesen.

Azt a megbízást kaptam, hogy a hagyományôrzô íróról fejtsem ki véleményemet. Egyik rendhagyóan izgalmas elbeszélését kívánom itt még fölemlegetni, a Lohinai fû címû írását, melyet egyesek a krimi elôfutárának tartanak. Ez a mûfaj a magyar népmese és néprajz remek megjelenítésének példája, amelyben szervesen él a múlt embereiben és embereivel, de ennek a múltnak derûjét, szomorúságát végleg betemette a modern kor. A névtelen fenyegetések, levelek nyomán egy szegényes kis faluban éjszakánkint föl-föl lobban a vörös kakas. Rettegésbe kerül a község népe. A nagyhatalmú vármegye kiküldi vizsgáló biztosait, derítsék fel a titkot, s bûnhôdjenek a vétkesek. A valóban népmesei fordulatokban gazdag cselekmény végül is megvilágosodik, mert szerelemféltésbôl lobbantak a lángok s végül a gyújtogató is Ieleplezôdött. A fiatal vizsgálóbíró viszont elveszítette az igazság törvényének kemény paragrafusokba fogalmazható igéit, mert beleszeretett a gyújtogatóba. Saját lován, maga nyergében viszi a vétkest s közben a szerelmes vallomás ôszinte szavait mormogja. De a bûnözô nem kér az efajta kegyelembôl. Az irtóztató szakadék szélén lecsúszik a nyeregbôl, leveti magát, s összetöri gyönge testét. Más bíró elé óhajtozott állni, nem kívánt itt e földön feloldozást a fiatal vármegyei hatalmasság még ôszinte vallomása után sem, hiszen ami kitudódott, annak terhét csak ô hordozhatta. A falu törvényei, a múlt kegyetlen kötelei úgy sem engednék ôt boldoggá lenni. Véges-végig kíséri ezt a gyönyörû írást a tegnap minden szépsége és nyomorúsága. A babonákban élô, hagyományokban vergôdô lelkek fogságának kilátástalan volta, amely egyfelôl elcsodálkoztató, más oldalról vizsgálva rémséges volt. És ki az, aki ilyen éleslátással tekintett a rejtett világba? Az író, mert elôtte minden megfényesedett, egyszerre két nép szokásai, a múlthoz görcsös ragaszkodás vetül elénk oly módon, ahogyan csak a legméltóbbak voltak képesek látni és vallani azokról, akik már mindenestôl az övéi voltak. Mikszáth mohorai, horpácsi, szegedi, de prágai, bécsi, európai és általános emberi volt. Minden igéjében, színében, olykor varázslatos. Ô a végtelen, az idôtlen, a megfoghatatlan, a csoda írója és megjelenítôje. A régmúltak rejtélyein tûnôdve az idôrôl egyszer a következôket írta: "Kisfiú-koromban sehogy sem értettem a tanítást: becsüld meg fiam, az idôt. Miért, mi becsülnivaló van azon, ami mindig van, ingyen van és soha el nem fogyhat? Nem megy az sehova, de áll örökre egy helyen... Voltaképpen csak mi megyünk, mi emberek. Egyéb minden marad."

Ha egy pillanatra elgondolkodunk a Mikszáth-kúriától nem is olyan távol, a nagy magános Madách is leírta: Nem az idô halad, mi változunk. És itt ismét visszakanyarodok Kosztolányi rátalálásához, amelyben Arany és Mikszáth rokonlelkûségét idézte. Az öregedô Arany a haldokló Toldival mondat ki örökérvényû igazságot Lajos király számára.

"Szeresd a magyart, de ne faragd le - szóla
Erejét, formáját, durva kérgét róla:
Mert mi haszna símább, ha jól megfaragják?
Nehezebb eltörni a faragatlan fát."

Ezt a magyar Ielket védelmezték, ezt a szellemet, ezt a rögökbe ágyazott valóságot fogalmazták az utókor számára, együtt. S még illesszünk ide egy Ady Endrétôl származó meglátást Mikszáthról, amely szép, tömör és igaz.

"Mikszáth fenomén, a legíróbb író, s egy csöppet sem poéta, de csak azok szemében nem poéta, akik a fogalmakat kölcsön veszik... Mikszáth kivételes magyar és kivételes ember. Mikszáth nem a poéták, nem az élet keresztrefeszítettjeinek az írója, de miért legyen több, mint Mikszáth? Istenemre, ez sok, ez elég, ez gyönyörû s ezért legyünk hozzá háládatosak."

Drága, idônket elrabló világunkban, mikor a televízió fogságában vergôdô ifjúságunknak, sôt gyermekeink jórészének is - hadd mondjam el itt az értôknek: Mikszáth-olvasókönyvet kellene fiataljaink kezébe adnunk. Azokat a gyönyörû tegnapokat, hagyományokat ôrzô írásokat, melyekben egy pár kiscsizmával át lehet kopogni a mindenséget. Ezt tôle tanultuk. Ha megtanultuk, adjuk tovább. Ingyen vettük, ingyen adjuk, ahogyan Krisztus tanította, s ahogyan ezt Mikszáth is megfogadta. Bocsássanak meg, de ünnepelni, emlékezni elég néhány óra, hanem tenni, dolgozni, s amiket kaptunk, tovább adni, ahhoz az élet kell. Ezt tanultam én most újraolvasván az író gondolatainak egy kis töredékét s úgy mondtam el, hogy továbbadtam, kedvderítônek szántam valamennyiünk számára.