Minden író addig él, amíg vitatkoznak róla. A szentté avatás, a bebalzsamozás és mumifikálás, vagyis a klasszikusokat övezô és kötelezô libegô tiszteletadás: maga az örök halál. És demokrácia sincs ott, ahol a legnagyobbakról is ne lehetne a legellentétesebb nézeteket hangoztatni. Mikszáthot azonban nem kell ettôl félteni, hiszen eleget vitatkoztak róla már eddig is, és bizonyára disputálni fognak róla a jövôben is.

Hiszen ha csak az 1945 utáni róla kialakult felfogásokat nézzük: 1952-ben Király István harcos, meg nem alkuvó kritikai realistának mutatta be[1], s Barta János pedig 1961-ben[2] romantikus realistának láttatta, akinek azonban az írói szemléletében még több a romantika, mint a realizmus. Király István könyve természetesen bûzlik a korától, és ma már senkinek eszébe sem jut, hogy a harcos, kritikai realista Mikszáthot komolyan vegye. Hiszen mai szemléletünk alapján a realizmus elé biggyesztet, ámde az elmúlt évtizedekben kötelezôen használt "kritikai" jelzônek sem látjuk értelmét, mert esztétikai terminus technikusként elegendônek tartjuk magát a "realizmus"-t is. Legfeljebb az Arany Gyulai féle népnemzeti iskolával kapcsolatban beszélünk még eszményítô realizmusról, és Mikszáthról szólva romantikus realizmusról. Ámde kritikai, vagy éppenséggel szocialista realizmusról ma már senki nem beszél. Ez utóbbinak egyébként soha nem is tudtuk az értelmét ...

Mikszáth értékelése azonban nemcsak a "létezô szocializmus" korában ment át lényeges változáson, hanem már a háború elôtt is. Barta János Mikszáth-tanulmányát bírálva Rejtô István mutatott rá arra[3], hogy 1910-ben, a Budapesti Szemlében Négyesy László még úgy jellemezte Mikszáthot, mint aki "egy félig kiábrándult idealista"[4] , és "világ-nézete nem rendszeres tanulmányok"-ból szûrôdött le[5], hanem "önmûveltségi" eredôkre vezethetô vissza, s ezért a világnézete "nem kedvezett annak, hogy az emberiség és a kor nagy problémáival foglalkozzék."[6]. Rejtô István szerint "Ez a gondolatsor már az Új Zrinyiász, a Különôs házasság, illetôleg a Noszty fiú szerzôje ellen irányul és esztétikai-etikai formába önti a konzervatív körök kritikai fenntartásait."[7]

Kétségkívül igaz, hogy a konzervatív kritika Mikszáthot meglehetôsen sok fenntartással fogadta. Igen jellemzô például, hogy Gyulai Pál, a dualizmus korának legnagyobb kritikusa, akinek pedig Mikszáth a szeme elôtt bontakozott ki és vált már életében klasszikussá, jóformán szóra sem méltatta. Illetve egyetlenegy mûvérôl, egy valóban kevésbé jelentôsrôl, a Galamb a kalitkában-ról írt, s ezt alkalmasnak találta arra, hogy Mikszáthon amúgy általánosságban elverje a port. A nagy palóc legjelentôsebb regényeit szóra sem méltatta, s évtizedeken át úgy viselkedett, mintha Mikszáth nem is létezne. Miközben - ez a legmeglepôbb! - a legmelegebb szavakkal méltatta Pálfy Albert regényeit. Mikszáthról viszont ezt írta: "Úgy látszik, Mikszáthnak inkább sikerülnek a humoros életképek, könnyeden oda vetett vázlatok, adomás elbeszélések, mint a bonyolultabb beszélyek vagy épen regények. Mihelyt mélyebb lélektani föladatot tûz maga elébe vagy társadalmi viszonyainkat akarja rajzolni, gyôzi ugyan szóval, amennyiben íveken át elméskedik, de nincs elég tájékozottsága a viszonyok fölfogásában, sem elég képzelme, hogy érdekes cselekményt tudjon alkotni."[8] S mindezt Gyulai 1893-ban írta, amikor Mikszáth mögött már egész sor nagy és jelentôs regény állt.

Mikszáthot Gyulai léhának és "komolyság nélküli"-nek[9] tartotta, s figyelmen kívül hagyta. Külön tanulmányban lehetne boncolni Gyulai ítéletének az okait, ámde magát a tényt semmiféle oknyomozás nem változtatná meg. S Gyulai nem állt egyedül a véleményével, hiszen 1928-ban, amikor a Magyar Tudományos Akadémia ünnepi közülésen emlékezett meg Mikszáthról, akkor Herczeg Ferenc, aki az Akadémiának igazgatósági és tiszteleti tagja volt, emlékbeszédében a következôket mondta: "Fatalizmusa idôközönkint patópálossá lesz.

Midôn fölérkezett dicsôségének csúcsára, éppen csak annyit írt, amennyit a felesége, a kiadói és a jó barátok ravaszul ki tudtak belôle csikarni. ... Igaz ugyan, hogy Mikszáth a pesszimista szemével nézte az ország jövôjét, de ô és vacsorázó elvbarátai sokkal bölcsebb emberek, semhogy a Holnap kedvéért megrontsák maguknak a Má-t, mikor a Mával együtt jár a fatálas sült, a tarokk és az Upmann szivar."[10]

A Herczeg Ferenc által megrajzolt Mikszáth-képet azonban nem mindenki tartotta hitelesnek. Zsigmond Ferenc például, a két háború közötti korszak egyik legtekintélyesebb irodalomtörténésze, 1927-ben hosszabb tanulmányban tett kísérletet egy igazabb Mikszáth-kép megrajzolására. Abból indult ki, hogy a "lelki alap a politikus és író Mikszáthban teljesen azonos"[11] és ennek a nagy írónak a mûvészetét a romantika és a realizmus örökös súrlódásaiból s folytonos kiegyezéseibôl magyarázta. Zsigmond Ferenc ugyan szószerint nem mondja ki, de Mikszáth cinizmusát - amelyrôl késôbb Karácsony Sándor egész könyvet írt! - elemezve tulajdonképpen arra utal, hogy a trianoni bukáshoz ez a fajta cinizmus is hozzájárult.

A Mikszáth-kép következô nagy változása Schöpflin Aladárhoz a Nyugat vezetô kritikusához fûzôdik, aki elôször 1910-ben egy hosszabb tanulmányban foglalkozott a nagy palóc mûvészetével[12], majd 1941-ben pedig egy egész könyvet szentelt ugyanennek a témának. Schöpflin nézete szerint Mikszáthot csak úgy érthetjük meg igazán, ha mindenekelôtt a kiegyezés korának emberét és mûvészetét látjuk benne, és ha annak a kornak a társadalmi és politikai légkörébe ágyazva szemléljük: "Nem volt a maga életében a különvélemény embere, egy síkon állott kora életformáival. Vádolták is, hogy bírálja az egykorú állapotokat, de hasznukat is veszi. Ez legfôképpen arra vonatkozott, hogy ô is csak kormánypárti képviselô volt, akinek a kormány adott mandátumot a fogarasi románok közt és hogy híve volt annak a kormánynak, amely az oly élesen bírált állapotokért felelôs. Ez így is van, nem lehet tagadni. Nem volt a konzekvenciák radikális levonásának az embere. De ki volt az ebben a korban? A kor a viszonyokkal való megalkuvás, a savoir vivre kora volt, a hatvanhetes nagy kompromisszum a kisebb-nagyobb kompromisszumok egész rendszerét szülte az élet egész vonalán. ... Mikszáth esetében, mint sok más jó magyaréban nagy szerepet játszottak a személyi szempontok is, a Tisza Kálmán és késôbb Tisza István iránti szeretet és a bizalom abban, hogy ez a két kiváló ember csak jót akar és az a meggyôzôdés, hogy mások még így sem tudnák a dolgokat intézni. Hozzájárultak a Mikszáthnál fontos szerepet játszó kényelmi szempontok is, a kedvére való jó társaság, mely a kormánypárti képviselôk javából köréje gyûlt. De nem volt bólogató »mameluk«, ha valami nem tetszett neki, megmondta a véleményét s írásain kívül Herczeg Ferenc emlékezései is tanúskodnak róla, hogyha jónak látta, ugyancsak odamondogatott a kormánynak is. Nem volt »frondeur« - ezt a szót sokszor használta karcolataiban - de a párfegyelmen belül megôrizte függetlenségét. Nem volt kemény, hajlíthatatlan ember ... Sokkal szkeptikusabb volt, semhogy dogmákban tudjon hinni, sokkal idegenebb volt tôle minden elmélet, semhogy fanatikusa tudjon lenni elméleti programoknak, akár a politikában, akár más téren. Lényének alapvonása biznyos józan gyakorlatiasság, amely azonban sohasem lett száraz és szintelen."[13]

Schöpflin véleményével mereven ellentétben áll Király István felfogása, amely szerint Mikszáth világnézetét alapvetôen a reformkor eszményei és a 48-49-es küzdelmek határozták meg, s ezért utasította el, legalábbis Király szerint, oly határozottan a kiegyezés korát. Király István tehát az ötvenes évek, pontosabban a Rákosi-korszak kommunista irodalompolitikai kívánalmának, sôt utasításának megfelelôen Mikszáthból egy olyan harcos kritikai realista írót faragott, aki a valóságban soha nem létezett. Ámde ez a hamisítás Királynak kifizetônek bizonyult, hiszen a könyvére Kossuth-díjat kapott. De mivel átfogó Mikszáth monográfia azóta sem született, hanem csak részlettanulmányok láttak napvilágot, ezért sokan még ma is Király könyvéhez fordulnak. Pedig Barta János alapos és meggyôzô bírálatban mutatta ki Király koncepciójának a tarthatatlanságát, és az akadémiai irodalomtörténetben, az úgynevezett "spenót"-ban Kovács Kálmán is lényegében a Barta által kidolgozott úton halad.

Mi a lényege a Király-féle koncepciónak? Ô Mikszáth írói fejlôdését nagyjából a következô öt korszakra osztja:

1. Az író 1878 elôtti korszakát, amely lényegében a pesti nyomor éveibôl állt, iránykeresésnek nevezi, és úgy látja, hogy Mikszáth ekkor még nem találta meg a saját hangját, hanem csak Jókait utánozta, és ezért nem volt sikere sem.

2. Önálló írói hangját Mikszáth 1878 után, de fôként a nyolcvanas évek elején találta meg, és azokon a mûvein, amelyeket ezekben az években írt, bizonyos naiv emberiesség húzódik végig. Írói anyagát gyerekkorából és fiatalkori éveinek benyomásaiból merítette, s kiegészítette ezeket a szegedi élményeivel. Ekkori írásait bizonyos idilli romantika jellemzi, ámde úgy - s Király ebben nagy haladást lát! -, hogy közben leszámol a magyar romantika hôsiességével és patetikusságával. Király megítélése szerint Mikszáth ekkori írásait, fôleg a Tót atyafiak és a Jó palócok elbeszéléseit, derû és optimizmus lengi át, és ez nem tûnik el a késôbbi írásaiból sem. Tehát ez jellemzi A lohinai fû-t (1886), a Beszélô köntös-t (1889), Az eladó birtok-ot, a Két koldus diák-ot és a Szent Péter esernyôjé-t. De ezt a romantikus, idillikus szemléletet Király István felfedezni véli még az olyan késôi, 1906-ban keletkezett mûben is, mint A vén gazenrber. Ez tehát azt jelenti, hogy a realista és romantikus ábrázolás kettôssége Mikszáthnak szinte majdnem az egész életmûvén végig vonul.

3. Mikszáth író fejlôdésének harmadik korszakát Király István úgy nevezi, hogy "útban a realizmus felé." Ennek a folyamatnak az elindulását a nyolcvanas évek elejétôl származtatja, s a döntô pontot 1887-ben jelöli meg, vagyis abban az évben, amikor Mikszáth képviselô lett. Ezzel egyidejûleg egy új mûfajt teremtett meg: a karcolatot. Országgyûlési karcolatai újdonságot jelentettek a magyar próza fejlôdésében, mert egyszerre jellemezte ôket a felszínes kedélyesség és a maró szatíra. (A pénzügyminiszter reggelije)

Király István nézete szerint Mikszáth számára döntô lökést jelentett a parlamentbe való bekerülése, amely ránézve meglehetôsen kiábrándító hatással járt, hiszen ekkor döbbent rá a hatalmon lévô osztályok szellemi sivárságára. Király úgy látja, hogy Mikszáth ebben a korszakában azonban már túlnôtt a karcolatnak, ennek a miniatûr mûfajnak a keretein, és szélesebb keretek után keresgélt. A Katánghy-ciklus tulajdonképpen csak közbeesô állomás volt számára, de alkalmasnak bizonyult arra, hogy bemutassa benne a léha, élôsdi dzsentri képviselô típusát.

4. Mikszáth mûvészi kibontakozásának következô szakaszát Király a realizmus meghódításának nevezi, s ebbe sorolja a kisregényeket és néhány nagyobb kompozíciót. A Beszterce ostromá-ban (1895) a magyar úri Don Quijote ábrázolását látja, aki ôszintén éli ugyan át a maga illúzióját, ámde meghibbanva. Király szerint ennek a regénynek - amelybe a valóság csak két szerelmes alakján át tör be - az a komoly mondanivalója, hogy Magyarországon még a XIX. század második felében is nagyon sok feudális maradvány van. Király úgy találja, hogy ugyanez a téma jelentkezik, csak éppen más környezetben, a Gavallérok-ban is: vagyis az illúzió és a valóság különbsége. Csakhogy az illúzió itt már merô hazugság, hiszen maguk a szereplôk is tudják, hogy az urizálásuk puszta öncsalás. A rangos és fényûzô esküvô megjátszása Mikszáth szemében szimbolikus jelentôségû: a dzsentrik önámításának a jelképe.

Király István értelmezésében Az új Zrinyiász a nyomasztó, kicsinyes kor ürességét tükrözteti: Zrínyi ugyanis a maga eszmei hôsiességét is magával hozza, ámde a XIX. század ennek a hôsi eszmeiségnek sem talajt nem tud adni, sem új célokat nem tud eléje tûzni, tehát éppen ezért elzüllik. A regény végül is tragikomikus benyomást kelt bennünk, mert a hôsiesség lealacsonyításának válunk szemtanúivá.

5. Király koncepciója szerint Mikszáthban a nagy realista a kilencszázas években bontakozik ki, s olyan mûvek bizonyítják ezt, mint a Különös házasság 1900-ból, A Noszty fiú esete Tóth Marival 1908-ból, s végül A fekete város 1910-bôl. Ezekben a regényekben két közös alap van: az egyik, hogy mindegyik valamilyen reális magból indul ki, a másik pedig, hogy a cselekménybonyolításuk is egyforma. Tudniillik az író az alapötletbôl egy olyan bonyodalmat bontakoztai ki, amely családi jellegû ugyan, de mégis társadalmi erôket mozgat meg.

Király Istvánnak ez a vázlatosan bemutatott koncepciója tökéletesen kiszolgálta a Rákosi-korszak mûvészetpolitikáját, amelynek középpontjában a realizmus, illetve a kritikai, sôt a szocialista realizmus állt. Ezért erôszakolta Lukács György a közvéleményre az "örök realizmus" hangoztatását, s ezért kellett még Jókaiban is a realista elemeket hajhászni, hogy belôle is egy afféle majdnem realista írót lehessen faragni. Holott a realizmus éppolyan stílusirányzat, mint a barokk vagy a romantika: nem kevesebb és nem több azoknál, nem értéktelenebb és nem értékesebb, mint más korok mûvészeti stílusa. Ha örök realizmusról beszélünk, s realistának tartjuk már Homerost is, akkor a szónak egyszerûen nincs értelme. Mert realista elemeket ugyan már Danteban is találhatunk, de azért az Isteni színjáték-ot mégsem minôsíthetjük realista mûnek.

A realizmusnak ugyanis, mint egy jellegzetes korstílusnak, megvannak a maga sajátos stílusjegyei és alkotói módszerei. Ebbôl a szempontból tehát, ha Mikszáth realizmusáról beszélünk, igen fontos annak a szemügyre vétele, hogy - és ezt Baria János hangoztatta elôször! - milyen volt élményi anyagának a jellege és forrása. Ezt a szempontot Király István fel sem vetette, éspedig nyílván azért nem, mert akkor olyan eredményre jutott volna, amely eleve megkérdôjelezi Mikszáth állítólagos kritikai realizmusát.

Az esztétikában meg szoktunk különböztetni elsôrendû és másodrendû élményforrást. Az elsôn azt értjük, amit Móricz Zsigmond úgy fejezett ki, hogy "gyalogolni jó" - vagyis azt az élményi anyagot jelzi ez, amelyet az író az életbôl a maga közvetlen tapasztalatában él át. A másodrendû élményforrás pedig olyan élményt jelöl, amely már valamilyen irodalmi szûrôn ment át. Mikszáthnál ez az utóbbi a gyakoribb, de természetesen igen nagy mennyiségben van közvetlen élményi anyagi is. Tudjuk, hogy igen jó megfigyelô volt: Fesrty Árpádné például szinte külön rajongással ír[14] Mikszáth szemérôl, mintegy azt igazolva és bizonyítva, hogy a nagy palóc mi mindent meglátott. Mikszáth közvetlen élményeinek legjobb forrása saját gyerekkora volt, amelyben aztán új forrást jelentett még Szeged. De késôbb ez a kép is módosul, hiszen a Tisztelt Ház-ban, a Club és folyosó-ban szinte mindenki hordta neki az anyagot - amely azonban már másodrendû élményforrás volt, és nem mutatta olyan közvetlenül a valóságot, mint az ifjúkor vagy Szeged.

S itt kell szóba hoznunk Mikszáth anekdotizmusát is, amellyel kapcsolatban alapvetô kérdésként merül fel: vajon elômozdította-e a magyar regény realista szemléletét? S a következô kérdés: vajon igaz-e az, amit több irodalomtörténész hangoztat[15], hogy Mikszáth nagyjában az anekdotára támaszkodott?

Az anekdota kétélû fegyver: egyrészt van benne egy jó adag valóságfeltáró erô (népi látásmód, tipikus tartalom, sûrítés, olykor nemesi önbírálat is), másrészt viszont az anekdota könnyen válik puszta felszínes szórakoztatássá. Ebben az esetben aprólékossá töredezik és mindenképpen a nagy kompozíció hiányát bizonyítja. De hozzátehetjük a mondottakhoz azt is, hogy az anekdota sokszor kitérés a valóság elôl. Feszty Árpádné írja az említett könyvében, hogy a Jókai villában elköltött vacsorákon és tarokk partikon "sok komoly dologról lett a szó, de mindennek Mikszáth anekdota lett a vége". Tipikusan ilyen eset volt az is, amikor Mikszáthot a választói felelôsségre vonták, hogy miért nem számol be nekik arról, mit intézett az érdekükben a parlamentben, és ekkor így vágta ki magát a fogarasiak elôtt: "Ugyan hol hallották, hogy a patak visszajárjon a forráshoz?"

Az anekdota legtöbbször kicsinyít, illúziót rombol, babért tép, és a szobrot lehúzza a sárba. Gondoljunk például arra, ahogyan Mátyás király megjelenik Mikszáth mûveiben. S ráadásul ismerünk vándor anekdotákat is: ez azt jelenti, hogy Mikszáth képzeletébe ilyenkor idegen anyag ömlik bele, s ezzel teljesen, vagy majdnem teljesen a másodrendû forrás örvényébe kerül. Mikszáth ugyan tagadta, hogy vándor anekdotákat használt volna fel, de a kutatók igenis kimutatták[16] ezeknek a meglétét is.

Az mindenképpen tény, hogy Mikszáth szûkebb élményanyagból dolgozott, mint a külföldi nagy realisták. Miután képviselô lett, attól fogva legfôbb élményforrása a T. Ház, a klub, a folyosó, a szerkesztôségek és általában képviselôtársainak a pletykái. Ilyen forrásból készült a Beszterce ostroma, a Különös házasság, a Noszty fiú és megszámlálhatatlan sok elbeszélése.

S itt vetôdik fel az a kérdés is, hogy kinek a tanítványa volt Mikszáth? Milyen irodalmi talajból vette az ösztönzéseket? A Saját ábrázatomról címû mûvében azt írja, hogy legkedvesebb könyvei Macaulay, Carlyle és Dosztojevszkij (fôként a Bûn és bûnhôdés) mûvei váltak, no és mindenekelôtt a magyar paraszt. Ez utóbbit azért kell nyomatékosan számon tartanunk, mert Mikszáth mûveiben valóban mindig erôsen ott van a naiv szemlélet. Tudjuk, hogy készülô mûveit elôbb ô is mindig élôszóval szerette elmondani, mint ahogy a falujabeli parasztok mesélgették a történeteiket. Ismeretes, hogy a naiv szemléletben van valami báj, csöndes gyönyörködés egyszerû szépségekben, de ugyanakkor mindig van benne bizonyos primitívség is. S ez a naiv szemlélet mélyen be van gyökerezve Mikszáth látásába is. Nem véletlen, hogy mûveiben nagy szerepe van például a babonának!

Mikszáth a saját külföldi kortárs irodalomból alig-alig ismert valamit. Tolsztojról csak éppen hogy tudomást szerzett, s Dosztojevszkijtôl is csak a Bûn és bûnhôdés-t olvasta, noha ennek a szerzôje már 1881-ben meg is halt. Mikszáth korában nálunk Turgenyev imádat volt, s Gyulai realizmusról alkotott felfogása is Dickensen és Thackerayn alapult. Zolát és Balzacot az akkori magyar olvasók nem ismerték, leragadtak Dickensnél, aki pedig a század végén már túlhaladott realizmust jelentett. Mikszáth realizmusa tehát egyáltalán nem járt egy szinten az akkori nagy nyugati és orosz realistákkal, s ez már önmagában is alapos kételyt ébreszthet bennünk az ô állítólagos nagy realizmusa iránt. Persze hallani véljük a szokott mentegetôzését: "Dehát így is jó!"

S milyen volt Mikszáth írói szemlélete? Nem egyszerû és nem egyoldalú, hanem inkább egy komplex folyamatnak kell látnunk, amelyben benne van a meleg életszerûség, a naiv életszemlélet és egy bizonyos naiv érzékletesség, valamiféle szenzualitás. Ezek együttvéve adnak mûveiben bizonyos játékszerûséget: sokszor a parányit játékszerûen felnagyítja - gondoljunk a Különös házasság-ban a kis hajó motívumra, amely egyszerre naiv és játékos, s ráadásul újszerû is, mert szerelmi postaként szerepel. Aztán arra is van nála példa, méghozzá elég sok, amikor az eseményeket egy külsô naiv szemlélôn keresztül nézi. Emlékezhetünk itt arra, hogy a Különös házasság-ban Buttler és Piroska távozását teljesen Tóth uram szemével látja és az ô tónusában beszéli el. Ambrus Zoltán a Szent Péter esernyôjé-rôl írt bírálatában éppen ezt vetette Mikszáth szemére, mégpedig azért, mert szerinte ezt a századvégi modern olvasó már semmiképpen nem tudja elfogadni.

Idôvel aztán Mikszáth a naiv szemléletnek hátat fordított, ámde anélkül, hogy teljesen szakítani tudott volna vele. Egyéniségének másik alapeleme ugyanis a babonák, hiedelmek és a kísértetek gyakori emlegetésébôl táplálkozott, mégpedig azért, mert - errôl ô maga vallott! - a gyermekkorában hallott mesékben is állandóan ezekrôl volt szó. S ezek köszönnek vissza a mûvei egyik-másikában is: gondoljunk a Kísértet Lublón-ra vagy A fekete fogat-ra. Persze ugyanekkor Mikszáth modern ember is, aki éppen ezért azonnal fel is lebbenti a leplet, és átváltozik racionális, szkeptikus lénnyé és megmagyarázza a babonát. Mert Mikszáthban nemcsak babonák és kísértetek iránti fogékonyság van, hanem egy nagyfokú racionalizmus és kiábrándult csúfondáros illúzió rombolás is. Észre kell vennünk benne egy bizonyos relativizmust is: a minden mindegynek a kifejezése ez, amelyet mint már fentebb idéztünk - ô maga úgy fogalmazott meg, hogy "Dehát így is jó!"

Alapjában véve kiábrándult ember, akinek meggyôzôdése, hogy 'A világ sokat változott, bár a karakterek bizonyos körülmények között mindig ugyanazok voltak."

Ezekbôl az ellentétes tényezôkbôl olvad össze az a bizonyos mikszáthi humor, amelynek a lényege egyfajta közönyös kedélyesség. Ez azért speciális humor, mert hiszen a humor általában ellentéteket old fel, míg nála viszont ennek a fô összetevôje a derû és a mosoly. Reviczkynél a humor lényege a szánalom és a puha érzelmesség, Mikszáthnál pedig a kívülálló flegma fölényessége. Egyet kell értenünk Fábri Annáva, aki úgy látja, hogy "... élete utolsó éveiben kevés dolog tûnt föl becsesnek elôtte. Azok az erkölcsi kategóriák, amelyekhez mindvégig tartotta magát - mint például hûség, becsületesség, önérzet részben relativizálódtak a szemében, részben pedig nem bírtak különösebb értékkel, inkább az élet méltó éléséhez szükséges conditio sine qua nont jelentették számára. A politika egyre kevésbé vonzotta. Igazi és sóvárgott értékké a szemében az ifjúság lett. Mert mindezt összefoglalta magában, amit oly nagyon hiányolnia kellett. Lelki tisztaság, nemes illúziók és eszmények, az érzelmek üdesége és az ôszinteség, testi egészség - mind-mind olyan jellemzôi az ô szemében az ifjúságnak, amelyek sorra kikopnak az ember életébôl, helyükre lép ugyan a tapasztalás, a bölcsesség, de velük együtt jön a rezignáció és fáradtság is s a veszteségek egyre növekvô és egyre nyomasztóbb tudata.

A szeretet, amellyel az ifjúságra, ifjú hôseire tekint, talán nem is mindig az utána következô nemzedéknek szól, hanem a múltnak. Annak a régi, pesti és balassagyarmati fiatalembernek, aki fényes jövôrôl, meg nem alkuvásról, sikerekrôl ábrándozott. ... Nemcsak az ifjúság érzéki varázsa bájolta el, meglátta azt minden másban is. A természet is az érzékeire hatott elsôsorban. Színekre, hangokra, illatokra egyaránt érzékeny, de mintha soha nem hagyná magát elragadtatni általuk, mintha nem ismerné a bódulatokat, csak a kellemesség szintjéig engedi magára hatni mindazt, ami gyönyörködteti, ami örömet okoz neki. Mindent az értelem átható erejével akar ellenôrizni és fegyelemmel kiegyensúlyozni."[17]

Mikszáthnál soha nem tudjuk eldönteni - ellentétben Arannyal! -, hogy mennyire fáj neki a valóság: lehet, hogy a pesti nyomorgó évek és a szegedi tartózkodás éppen ennek a humornak a kialakulását takarják el, hiszen akkor még komolyabban vette a dolgokat és egyáltalán nem jellemezte sem a flegmatikusság, sem a fölényesség.

Persze ennek a mikszáthi szemléletnek megvannak a maga igen erôs korlátai is. Mert mi az ami ebbe a szemléletbe belefér? Mindenekelôtt a szatírának egy bizonyos foka. De ez nem az a juvenalisi maró, tragikus szatíra, mint amilyennek Király István látja - s ez az ô egyik nagy tévedése! -, hanem mindig egy enyhítô és tompító szatíra. Mikszáth életszeretetébôl következik, hogy nem tudja ostorozni a kis dolgokat, éspedig azért nem, mert nem hisz a nagy dolgokban sem. Igaza van Fábri Annának: "A szélsôségeket - szép és rút, gonosz és jó sem esztétikai, sem erkölcsi vonatkozásban nem vette figyelembe. Talán létezésükben sem nagyon hitt. A szépség mulandónak látszott a szemében, akkor is, ha legvirágzóbb pompájában állt elôtte, a rút pedig mindig viselt magán valami megszépítô vonást, a gonoszság, akárcsak a jóság, nézôpont, szemlélet kérdése volt számára."[18] Szereti a különcöket, mindenfajta élôben gyönyörködik és kedvtelve ábrázolja ôket. Nincsenek gyûlölettel ábrázolt emberalakjai (Noszty Ferit sem gyûlöli igazán!), mert a nagy szenvedélyeket nem ismeri sem a szeretetben, sem a gyûlöletben. (Karakterológiailag is piknikus volt, akitôl mindcnféle nagy szenvedély távol állt.)

Igaz, csipkelôdni viszont tudott - de mégis csak belülrôl szatirizált. Képviselô társai közül sem azok sértôdtek meg rá, akikrôl karcolatokat írt, hanem akiket figyelemre sem méltatott. Szemléletével eleve nem fért össze a tragikus és az emberi lélek mélyebb ábrázolása. Jellemzô, hogy a kortársi igényesebb kritika szemére is vetett bizonyos felületességet. Péterfy Jenô a Beszélô köntös kapcsán nehezményezte ezt[19], s Gyulai Pál hasonló véleményét pedig már korábban idéztük.

Bizonyos komolyodás azonban ezen a téren is kimutatható az idôsebb kori mûveiben, ámde anélkül, hogy ugyanekkor a felszínes, zsánerszerû vonások is benne ne ragadtak volna. Hiszen Buttler lelkébe például egyáltalán nem látunk bele, mert a lélekábrázolás helyett Mikszáth ebben az esetben is a naiv szemlélet kisegítô eszközéhez nyúl. A Király Istvántól sokat emlegetett "nagy szenvedélyek" sem fértek bele Mikszáth írói egyéniségébe, hiszen Buttlernek például minden oka meg lett volna arra, hogy gyûlölje Pyrker érseket, ámde ennek nyoma nincs benne. Mikszáthtól a valóságot soha nem a lélekrajzon keresztül látjuk, hanem mindig az élményszerûségen, vagyis a konkrét benyomásokon tapasztaljuk.

És fel kell vetnünk azt a nem henye kérdést is: mennyi eszmeiséget bír el Mikszáth életanyaga? Jókaival összevetve azt tapasztaljuk, hogy a nagy mesemondó csak részben dolgozott hasonló életanyaggal, mert hiszen ô - bármennyire is meglepô ez nála, az ízig-vérig romantikus írónál mélyebbre hatolt az emberismeretben, mélyebb szenvedélyeket ábrázolt, mint fiatalabb kortársa és csodálója, s a valóságot is mindig stilizálta. Mikszáth világa messzebbre esett az eszmeiségtôl, mint a Jókaié, és Király István jóval mélyebb és több eszmeiséget magyaráz Mikszáth mûveibe, mint amennyi azokban ténylegesen bennük van. Király teljesen másnemûnek rajzolja Mikszáthnak az egyéniségét is, mint amilyennek a mûveibôl kirajzolódik. Király szerint például az Új Zrinyiász központi mondanivalója abban jelölhetô meg, hogy Zrínyi végül is hozzáaljasodik a környezetéhez. Ezzel szemben az igazság az, hogy Zrínyi nem az a fenséges alak, mint amilyennek Király festi, hanem mindjárt fellépésekor egy csomó emberi gyöngét hordoz magában. És az is figyelembe veendô, hogy a két kor összehasonlításakor, vagyis Zrínyi korának és a XIX. századnak az együtt szemlélése alkalmából igen sokszor Zrínyi húzza a rövidebbet, éspedig azért, mert túlságosan gyorsan aljasul le - mintha nem is olyan nagyon fájna neki az eszményekbôl való alászállás.

Hiányzik a mûbôl a szatírának az az egyoldalúsága, amely kizárólag csak a XIX. századra kellene hogy vonatkozzon: ebben az esetben ugyanis a fenséges, hôsies Zrínyi átalakulása az olvasóban felháborodást keltene.

Még sokkal feltûnôbb ez a Király-féle hamisítási tendencia a Különös házasság tárgyalásánál. Szerinte ugyanis ez a mû az igazi hazafiság halhatatlan regénye - holott a hazafiság csak egy egészen mellékes vonal benne. S nem állja meg a helyét az sem, amit Király az egyházzal kapcsolatban állít, hiszen a papokat bemutatva Mikszáth nem azt emeli ki, hogy ôk valamiféle eszmét és ideológiát képviselnének, hanem úgy festi le ôket, mint akik meg akarják tartani a megszerzett hatalmukat. És Buttler sem a felvilágosodásnak az a lovagja, amilyennek Király láttatja, hiszen a cselekmény során nem az derül ki, mintha a pereskedô felek között világnézeti ellentét volna, hanem pusztán csak hatalmi harc folyik közöttük, s ezt Pyrker érsek világosan és egyértelmûen meg is fogalmazza. Említés történik ugyan a regényben az ultramontánokról, a jezsuitákról és bigott mágnás asszonyokról, de csak krónikaszerûen vannak felsorolva, és a cselekménybe nincsenek bedolgozva. Az egyetlen szereplô, aki világnézeti tartalmat hordozhatna, Medve doktor, ámde ôt már a cselekmény kezdetekor meggyilkolják, tehát a hatalmi harcra semmiféle befolyása nincs.

A Különös házasság-ban semmiféle világnézeti harcról nincs szó, noha a téma ezt az eszmei lehetôséget nagyon is elbírná. A lehetôség tehát megvan a mûben, illetve a cselekményben, de Mikszáth nem hozta ki belôle, s éppen ez az a szempont, amit egy-egy regény bírálata során Gyulai is oly sokszor emleget.

Persze a kérdést általánosságban is felvethetjük: vajon kihozta-e Mikszáth a témáiból azt a lehetôséget, amit ki lehetett volna hozni? Másként feltéve a kérdést: vajon tényleg azt írta-e meg, amit a maga korában látott? Ha röviden akarunk válaszolni, akkor azt kell mondanunk, hogy parlagon hagyta a tehetségét. S ezt a vádat nem Gyulai és Péterfy fogalmazta meg ilyen nyersen és kendôzetlenül, hanem az 1901-es almanach elôszavában, az Anonymus levele címû írásában önmagával szemben Mikszáth is elismerte. Saját írói lelkiismeretével vitázva bevallja, hogy a dolgok könnyebbik végét fogta meg. Ki kell mondanunk az igazságot: Mikszáth felszínesen ábrázolta kora társadalmát, és igaza van Babitsnak: "Mikszáth valóban minden zsenialitása mellett is példája a megalkuvó írónak s majdnem minden mûvébôl a magyar nemtörôdömségnek, erôk parlagon hagyásának egy egészen új formája beszél: »Tudnám én ezt komolyabban is megcsinálni, de nem érdemes!« E megalkuvások, ha tisztán mûvészi szempontból sajnálandók is, kétségkívül alkalmasak a nagyobb terjedésnek útját egyengetni s nagy erônek oly nyilvánvaló jeleivel párosulva, mint Mikszáthnál, a magyar irodalom gazdagságát némileg megsejtetni is."[20] Babits kulturálatlanságot és egyoldalú parlagi nemzetiességet hány Mikszáth szemére, s megalkuvásának csak a mûvészi oldalát emeli ki.

Meg kell fogalmaznunk a gyanúnkat: Mikszáth a legkomolyabb társadalmi mondanivalóját szándékosan vissztartotta. Herczeg Ferenc azt íria róla, hogy "Valamennyi politikus között Mikszáth látta legsötétebben a magyar sorsot."[21] S a már említett írásában pedig "magyar fatalistának" nevezte. S hivatkozhatunk Feszty Árpádnéra is, aki szerint a közismert Mikszáth nem volt az igazi Mikszáth.

Felvetôdik a kérdés: miért nem írta meg azt, amit látott? Miért??? Erre a súlyos kérdésre nem lehet teljes bizonyossággal felelnünk, de az az érzésünk, hogy amikor Mikszáth írni kezdett, amikor ihletbe jött, akkor éppen attól a kínzó élményétôl akart szabadulni, amelyre Herczeg Fercnc és bizonyos mértékig Schöpflin Aladár is utalt. Mikszáth az egyéniségének csak az egyik felével volt író, hiszen kora és ô maga is sokkal több volt, mint ami a mûveiben megmutatkozik.

Térjünk vssza ismét a realizmusához Hogyan állunk Mikszáth mûveinek a társadalmi bázisával? A regény és a realizmus európai viszonylatban a polgárság mûfaja, ámde Mikszáth nem a polgárságról írt. Ôt elsôsorban a vidéki kisnemesség, a magyar politikai élet vezetô köre, vagyis a nagybirtokos réteg, s legfeljebb a vidéki kispolgárság érdekelte. Világlátását fôként az agrár jellegû nemesi szemlélet jellemzi, s innen magyarázhatók életmûvének romantikus elemei is. (Gondolhatunk itt a naiv, romantikus, babonás elemeire is).

Láttuk, hogy anyaggyûjtése sem a realista írókéra emlékeztet, hiszen többnyire csak anekdotákat szedegetett össze, és azokat is meglehetôsen szûk körbôl. Király István szerint Mikszáth a világot a dolgozó emberek szemével nézte, ami azonban egyszerûen nem igaz. Elvétve, itt-ott talán kimutatható lenne ez, de általánosságban és alapvetô dolgokban egyáltalán nem. Az viszont csakugyan igaz, hogy a társadalmi típusoknak viszonylag nagy skáláját mutatja meg, és itt bizonyos fejlôdésrôl is beszélhetünk. Hiszen gondoljuk meg: a Noszty-ban és az Új Zrínyiász-ban mégiscsak van egy-két alak a maga korából is. Arról azonban szó sem lehet, amit Király állít, hogy a társadalom bírálata valami kegyetlen lett volna, hiszen az a jellegzetes édeskés szirup, amely szinte minden mûvében jelen van, ezt eleve kilúgozta. (Sipsiricza!)

Dolgozatunk elején már jeleztük, hogy a realizmus elé nem látjuk indokoltnak a "kritikai" jelzô kitételét. Ámde ha arra gondolunk, hogy 1952-ben, amikor Király könyve megjelent, ez a jelzôs szerkezet még nagyon is virulens volt, akkor is azt kell megállapítanunk, hogy Mikszáth életmûve nem felel meg azoknak az elvárásoknak, amelyeket a hajdani marxista esztétika, amelynek Király István egyik élharcosa volt, az írókkal szemben támasztott. Mikszáth alapjában véve, s ebben igaza van Barta Jánosnak, romantikus realista volt, s a szó igai értelmében egyáltalán nem tekinthetjük Móricz Zsigmond elôkészítôjének, illetve elôfutárának.

Ha azonban szûkítjük a realizmus fogalmát, akkor Mikszáthról elismerhetjük azt, hogy mivel alakjai mögött egyre nagyobb arányokban mutatta be a társadalom igazi mozgató erôit, s mivel egyre jobban elhatalmasodott szemléletén a racionalizmus és a kételkedés, mindezekért a realizmusnak azon a fokán láthatjuk, amely közelebb van Jókaihoz, mint Móricz Zsigmondhoz. Kifejlesztett egy olyan technikát, hogy a kicsiben is a társadalom egészét tudta megjeleníteni.

(Ilyen például a Különös házasság és a Noszty). Saját korát azonban gyakran csak úgy tudja ábrázolni, hogy feltámasztja a múltat. (Új Zrínyiász, Beszterce ostroma) Ehhez képest a Noszty már fejlôdést jelent, mert a kort, amelyben él, önmagában ábrázolja.

Végül szólnunk kell Mikszáth politikai ingadozásáról is. Mûveibôl több olyan helyet idézhetnénk, amelyek azt bizonyítanák, hogy lelkében hû maradt 48 eszméihez, de kiábrándult a 48-as pártból, elutasítja a forradalmat és elfogadja a kiegyezést. Egyszóval igazi reálpolitikus: ahhoz a párthoz csatlakozik, amelytôl az ország felemelkedése várható, hiszen ennek a kezében van a hatalom. És döntô módon kell figyelembe venni Tisza Kálmánnak és Istvánnak a Mikszáthra gyakorolt személyes hatását is.

Saját korában sokan úgy gondolták, hogy Mikszáth anyagi javakért alkudott meg. Ezt mi ötven százalékban tagadjuk, de ötven százalékban elfogadjuk. Vagyis nem a jólét kedvéért alkudott meg, de a jólétet elfogadta. A szívében megtartotta 48/49-es ideálját, de a gyakorlatban azt a teret kereste, ahol építeni lehet. Természetesen ô, aki fiatal korában oly sokat nyomorgott, egyáltalán nem vetette meg a kormánypártisággal együtt járó anyagi elônyöket sem. Hiszen ôszintén, sôt cinikusan meg is mondta: "Szeretném én látni azt a kormányt, amellyel nem értek egyet." Ami nagyjából azt jelenti, hogy nyomorgott ô már eleget, hát mostmár egy kicsit jól is szeretne élni. S bizonyára úgy gondolta, hogy a kiegyezésnek és Tisza Kálmán politikájának az elfogadásával nem tagadta meg 48-as eszméit sem, viszon mint Herczeg Ferenc írja "... az egész hatvanhetes politika az idônyerés politikája volt. Többé-kevésbé mind függetlenségiek voltunk, de idôt akartunk nyerni, míg a nemzet annyira megerôsödik, hogy kezébe tudja venni a maga sorsát. Ez versenyfutás volt a magyar ember és a felvonuló viharfelhô között. Sajnos, a vihar gyorsabb lovon járt."[22]

Nem megalkuvásból hallgatott tehát Mikszálh, hanem bizonyos tehetetlenség érzésbôl. Apatikusan süllyedt bele a reménytelenségbe. Hangsúlyozzuk: nem meg-alkuvás volt ez részérôl, hanem belesüllyedés a tehetelenség érzetébe.

Az bizonyos, hogy komoly szakadék van a korai ellenzékisége és a késôbbi kormánypártisága között. Hosszú képviselôsége alatt azonban beleundorodik a politikába, s fokozatos illuzióvesztés és kiábrándulás vesz rajta erôt. Ugyanekkor elevenen tartja a kapcsolatot az ellenzéki irodalom képviselôivel, és ezt a kapcsolatot soha nem is szakította meg. Az ellenzéki kávéházakba járt és támadta az Akadémiát, mint a konzervatizmus jelképét. Ennek ellenére semmiféle népi ellenzékhez nem közeledett, és a századforduló mozgalmait a falusi Magyarország emberének értetlenségével nézte. Tehát ô maga is azokhoz a "kétlelkû" emberekhez tartozott, akikrôl Ady írta emlékezetes cikkét. Az a Mikszáth-kép tehát, amely ma bennünk él és amelyet hitelesnek tartunk, sokkal közelebb áll a Schöpflin, majd késôbb a Barta János által megrajzolthoz, mint ahhoz, amelyet Király István és az ôt követô marxista irodalomtörténészek akartak ránk erôszakolni. Nem szabad Mikszáthból valamiféle harcos, könyörtelen társadalom bírálót faragnunk, hiszen soha nem volt az. E nélkül is csodálatos nagy mûvészként áll ô elôttünk: a magyar elbeszélô mûvészet olyan nagy alakja, akinek a mûvei valóban halhatatlanok. Egyetérthetünk Barta Jánossal, aki úgy látta, hogy Mikszáth "mûvészete elsôsorban az elbeszélés mûvészete; ô elsôsorban nem ábrázoló, nem bíráló, nem szatirikus és nem nagy lírikus, hanem ôserejû, páratlan technikai szintû elbeszélô."[23]