Milyen koncepció szerint válogatta a Nemzeti Színház az elmúlt évad darabjait?

AL.: Öt esztendôvel ezelôtt, a kinevezésemet követô hónapokban, Páskándi Gézával, aki irodalmi tanácsosként kapcsolódott be a Nemzeti Színház munkájába, áttekintettük fél évszázad repertoárját. Feledhetetlen barátunk részletes statisztikát is összeállított: klasszikus magyar és egyetemes írók, kortárs hazai szerzôk és huszadik századi nyugati modernek és mûfordítók milyen arányban, hányszor szerepeltek a Nemzeti Színházban. Sok fontos mû és elôadás mellett megdöbbentô hiányokat fedeztünk fel. S úgy véltük Sik Ferenc fôrendezôvel, hogy miközben a színház öröklött és folytonos kötelezettségeit vállalja, Az ember tragédiáját, a Bánk bánt, Shakespeare mûveit felújítja és mûsoron tartja, hozzákezdünk mulasztásaink pótlásához is. Került, hogy a XX. századi magyar drámairodalom olyan kiválóságai nem szerepeltek a Nemzetiben, mint Lengyel Menyhért, Hunyadi Sándor, Heltai Jenô, Székely János, s egyetemes huszadik századi szerzôk sorában pedig R. Rollandtól és Th. Wildertôl Becketten át Gombrowiczig hosszú a repertoár.

Kérdésére tehát azt válaszolhatom, minthogy a Nemzeti Színház a szellemi, mûvészi erôk összefogó intézménye óhajt lenni, hosszú évekre körvonalazódtak tennivalóink. Természetesen a bartóki és Németh Lászlói értelemben kelet-közép-európai létünkbôl adódó program kialakításába is kezdtünk. Így mutattuk be a kiváló szerb író, Kovacevic A profi címû darabját, A. Wajda rendezésében a krakkói színház s e történelmi, földrajzi, szellemi táj nagy korszakát is idézve ôsbemutatóként állítottuk színre Wispiansky Menyegzôjét. Most pedig a horvát irodalom klasszikusának, Krlezának Agónia címû darabjára készülünk. S az említett törekvések jegyében nemcsak a határon kívüli magyar színházakkal, hanem más népek (a román, szerb, horváth, szlovák) Nemzeti Színházaival is folyamatos és jó kapcsolatot alakítottunk ki. S persze, nem feledkeztünk meg a legfontosabbról, a Nemzeti Színház feladata az új magyar mûvek életrehívása. Marosvásárhelytôl Budapesten át Amerikáig számos magyar szerzô új, nekünk írott munkáját mutattuk be. S ebben az évben pedig elkezdjük az 1994-ben meghirdetett drámapályázat legjobb mûveinek elôadását. Sütô András Balkáni gerléjével; majd, vélhetôen, Nubay Miklós Nizsinszkije következik. S az ünnepi alkalmak szellemi feladatokat is jelentenek. Olyanképpen például, hogy Bella István-Rossa László és Novák Ferenc elkészítette A Csodaszarvas címû szertartásjátékot, tisztelegvén a millecentenárium elôtt. Sarkadi Imre Oszlopos Simeonját, a szerzô 75. születésnapjára is emlékezve, felújítjuk a Magyar Dráma Napján, s elôtte Spiró György ünnepi gondolatai hangzanak el. Láthatja tehát mennyi szempontot kell figyelembe venni egy repertoár összeállításánál. S annyi másról nem is beszéltem, hiszen gondolni kell a mûvészekre; milyen szerepek következhetnek Béres Ilona, Sinkovits Imre, Agárdy Gábor mûvészi életében, s a munkát szinte követelô tehetséges fiataloknak, Varga Máriának, Ôze Áronnak, Tóth Sándornak, Végh Péternek - és a többieknek.

Hogyan fér meg ezek között egy Mikszáth-darab?

A.L.: Az imént említett, Páskándi Gézával folytatott dramaturgiai vizsgálódásaink során derült ki, hogy Mikszáth Kálmán is hiányzik a Nemzeti repertoárjából. Természetesen ôt nem mint drámaírót hiányoltuk, hanem az ô szellemiségét; azt a bölcs ironikus szemléletet, amellyel magyari voltunkat írta meg prózai munkájában.

A Nemzeti Színház nem darabok és elôadások összességét jelenti számunkra. A román irodalomban megtalálhatjuk Mikszáth kortársát, azt a szenvedélyes közéleti ihletettségû írót, aki színpadi szerzôként vált klasszikussá, neve - L. Caragiale. S ez a szarkasztikus, szatirikus hang magyar színpadon sajnos nem született meg a múlt század végén, a század elején. Mikszáth Kálmán azt írja: a magyar szereti keresni az igazságot, de nem szereti megtalálni. Úgy vélem, hogy Mikszáth Kálmán olyan szerzô, aki emberi és igazságkeresô igényünkben, az igazság feltárásában nagy vezetônk, bármennyire is fájdalmas és keserves végeredményre jut is sok esetben.

Az igazságkeresô Mikszáth Kálmánra tehát nagy szükségünk van a Nemzeti Színházban, s ennek elsô igazolásaként vettük elô ,A Noszty fiú esete Tóth Marival címû darabjának Karinthy Ferenc és Benedek András által dramatizált változatát, mely az ötvenes évek elején született. 1992 nyarán mutattuk be, s az utolsó elôadást 1996-ban tartottuk. Mint a két évszámból is láthatja, nagy sikersorozatot ért meg. Természetesen, némely, a korból áttetszô politikai fordulatától megtisztítottuk az egyébként sikeres adaptációt.

Ami pedig a Szent Péter esernyôjét és a jubileumot illeti: nem az ünnepre tekintettünk, hanem az író-géniuszra. 1995 tavaszán úgy érzékeltük, hogy a Noszty utolsó évadjához érkezik; sürgetôen merül fel bennünk, hogy új Mikszáth elôadást készítünk elô. Több, már színpadi sikereket megért mûve felmerült. De tán a lehetetlen kísértése bátorított bennünket arra, hogy egyik legnépszerûbb, színpadon eddig sikert nem aratott mûvét próbáljuk meg életre kelteni.

S ahogy most kérdésén töprengek: azért még valamit, talán túlzottan személyes érvet is említhetek. Atyai mivoltomban olykor felháborodottan néztem, hogy Borbála lányom milyen kényszeredetten veszi kezébe a kötelezô olvasmányokat. Az ember persze a maga fensôbbségi tudatában szeret felejteni. Én is például; hogy egykori iskolásként, a feladott Hamletet csak félig elolvasván, magyar óra elôtt a vécében féltérden állva körmöltem valamiféle dolgozatot a drámáról. Majd Gábor Miklós alakítása nyomán emelkedett életen át kísérô nagy és lenyûgözö mûvé. Látván lányom nyûglôdését a Szent Péter esernyôje fölött, amit még a Matúra kiadványa sem enyhített, tréfásan megkérdeztem tôle; színházban szívesen megnéznéd? Igen - vágta rá azonnal. S hogy e kérdés kicsi elméjében forgolódhatott, talán az sejteti, hogy mikor tovább fûztem: és ki játszhatná a Wibra Gyurit, azonnal rávágta: Rékasi Károly. Hogy aztán Rékasi Károlyra osztottuk a szerepet, az persze Iglódi István fôrendezô, Beke Sándor rendezô és Szakonyi Károly közös óhajtása volt, s nem a direktor-atya döntése. A színház "nagy" kérdései és az esendô személyes mindennapok, láthatja, mily titokzatos áramkörökben találkoznak, gyöngítik vagy éppen erôsítik fel egymást.

Ami bizonyos: nem az évforduló ébresztett elsôsorban, hanem ennél több: Mikszáth Kálmán eleven jelenidejûsége nem hagy bennünket nyugton.

Közismert Mikszáth húzódozása Tháliától, s fôként pedig a színpadi adaptációktól.
1907-es Almanach-elôszavában így zsörtölôdik a színmûgyártókra: "A méhek elôtt nyitva a világ. Mért kérdeznék, hogy melyik virág kié? Hiszen szíjatok fel amit a rétek, az erdôk és a kertek virágaiból lehet, de ne gyûjtsetek a mézes bödönökbôl: Mert azzal nem lesz több méz a háztartásban, csak több sonkoly." (M.K. Ars poeticája Bp. 1960., 179. o.)
Ön szerint miért ez a keserû hang, s mekkora ilyen riasztó nyilatkozatok után az adaptáló merészsége?

A. L.: Azt hiszem, nem a keserûség mondatja az imént idézett szavakat, mely egy kis metaforikus befejezését adja A regényírók és színmûírók címû írásának. S ebben egy pontosan végiggondolt és igaz megállapítás olvasható arról, hogy "A civilizált városi embernek immár életszükségletei közé tartozik reggel az új krágli, este egy új színdarab." Vagyis egy polgárosodó-fogyasztói világ igényeit érzékeli Mikszáth. S minthogy még számát tekintve vékony a színházba járó közönség, sok új bemutató szükséges. Ennyi darab pedig nem születik. Mese pedig kell, tehát a színmûíró "regényt vagy novellát átcsinál színdarabnak" írja Mikszáth a Maga által is idézett cikkében. De ez a vélekedés nem az élete vége felé közeledô író melankóliája, s keserves hiányérzete, hogy színházi sikereket nem élhetett meg. Évtizedekkel korábban is hasonlóan vélekedett. Gondoljon csak A drámaírók hazája címû "csevegésé"-re! Milyen ironikusan szól a "sikerült darabok" értékérôl; aztán Szana Tamás otthonát idézi fel, amelyben "két karosszékhez tornyosodik a népszínházi száz aranyos pályázat eredményének harmadrésze". S aztán: Pulszky Ferenc is drámát írt!... A Maga által idézett írás 1907-ben keletkezett, A drámaírók hazája a Pesti Hírlap 1881 december 4-i számában jelent meg!

Amit kérdésében fölvet, színházi ember számára rendkívül izgalmas, s talán beszélgetésünk legfontosabb kérdése. Ha jól értem, így szól: Mikszáth Kálmán miért nem kellett a magyar színházi életnek? Intézményesítve pedig: a Nemzeti Színháznak? Alapos, filológiai tanulmányt igényel, hogy részletesen feltárjuk és tisztázzuk a kérdést, most azért engedjen meg egy-két gondolatfutamot.

A jelzett 1881-es évbôl egy másik cikket is olvassunk el. Címe: Paulay-bankett, mely tudósításnak tekintendô. November 23-án jelent meg a Pesti Hírlapban abból az alkalomból, hogy a király rendjelet adományozott a Nemzeti Színház drámai igazgatójának. Mint Bisztray Gyulától tudjuk, a teljes társulat, írók, kollégák, tisztelôk ünnepelték a Hungária dísztermében. Mikszáth tudósítóként jelent meg. Még a bankett befejezése elôtt visszasietett a szerkesztôségbe, mert lapzárta volt. Tárgyilagos és tényszerû felsorolás, ahogyan a résztvevôket, a francia nyelvû étlapot, s a beszédeket ismerteti - de egyben gyilkos és kérlelhetetlen ünneprontás is. Ilyen mozdulat például "A pecsenyénél fölkelt Podmaniczky báró és poharát emelte a királyi családra". S ez így folytatódik Gyulai Pál, Gyôry Vilmos, Szász Károly és a többiek tósztjának leírásával. Azt - a Paulay-bankett mellett - más írások is igazolják, hogy a kitüntetéseket nem becsülte Mikszáth, még az általa oly nagyon tisztelt Jókai Mór díját sem szenvedhette.

De az ünnepi tudósítás mögött többet is érzünk: Mikszáth röhögött is magában e kotornusos és magasztos gyülekezeten. Kívülrôl nézte a bankettezô társaságot, mely elôbb "Vin de Neszmély"-t fogyasztott. Paulay ezt az évadot (1881-82) Bessenyei György A filozófus és Szentjóbi Szabó László A Mátyás királyával kezdte; mûsora, Kisfaludyval, Scribebbel, Racine-nal (igaz Gombos Imrével és Balázs Sándorral is) folytatódott. Nem sokkal az ünnepség elôtt október 28-án a magyar színmûirodalom egyik klasszikus mûvének ôsbemutatóját Csiky Gergely Cifra-nyomorúságánnk ôsbemutatóját tartották.

Képzeljük el a pillanatot: ott ül az ünnepi asztalnál a szerzô Csiky Gergely is, a drámai tagozat vezetôje pedig a kitüntetett. Mikszáthnak szava sincs a Nemzeti munkájáról, ám a tudósítás második mondatában arra emlékeztet Paulayval kapcsolatban: "a Ferenc József renddel való kitüntetésérôl már ismételten volt alkalmunk megemlékezni."

Mikszáthból egyetlen elismerô szó vagy tény nem futotta Paulayra. Könnyû lett volna Paulay kegyét keresnie (ha nem ekkor, késôbb, amikor Paulay fôigazgató (1884-99), Csiky Gergely pedig mûvészi titkárként a Nemzeti nagy korszakát jelenti), de sorozatban mutattak be azonnal kimúló magyar szerzôket és mûveket is. S épp az 1881-ben A tót atyafiakat és Jó palócokat közreadó író nemigen mutatta azt a barátságosságot, amely Paulayt is együttmûködésre bátorította volna. A színháznak, a színháziaknak persze erôszakosabbnak kellett volna lenni. De Paulay halála után, amikor igazán megszülettek a nagy Mikszáth-mûvek, regények, igazi formátumok nem dolgoztak a színháznál. Nem mutatkozott alkalmas színházi ember, aki a Két választás Magyarországon az Új Zrínyiász vagy a Különös házasság szerzôjét a Nemzeti drámaírójává is hívta, erôszakolta(?) volna.

S ez már a Milleneum-kori Nemzeti idôszakát, a korszerûség kérdését is jelzi: ma már nevükben sem ismerôs szerzôk Bosnyák Zoltán, Ujvári Béla, Berczik Árpád jelentették az új magyar drámát - Mikszáth Kálmán világa talán túl soknak mutatkozott volna egy idilli magyarságot inkább láttató színházban.

Önök számára már adott volt egy aránylag széles körû Mikszáth-adaptációs repertoár: színdarabok, néma- és hangosfilm-feldolgozások, hangjátékok. Milyen tapasztalatokat vonhattak le ezekbôl?

A.L.: Amint Harsányi Zsolt Noszty-dramatizációját ma már túl szelídnek éreztük, a Szent Péter... esetében is úgy véltük, a Martos Ferenc-féle variációval nincs mit kezdenünk. (Érdekességként: a színház, az egykori Magyar Színház, ahol most a Nemzeti Színház játszik, állandó prózai színházként Beöthy László vezetésével, épp a Szent Péter esernyôjével kezdte meg mûködését 1907 ôszén. Ez az a nevezetes elôadás, amelyet Mikszáth nem nézett meg.) Úgy véltük: Szakonyi Károly színpadi ismerete, írói érzékenysége a legalkalmasabb arra, hogy Mikszáth Kálmán regényébôl elkészítsen egy korszerû színpadi játékot. Semmiféle megkötéssel nem éltünk, Szakonyi Károlyra bíztuk a megvalósítást; ô néhányszor konzultált Beke Sándor rendezôvel, s aztán 1995 szeptemberében átadta a darabot a színháznak, majd hozzákezdtünk a bemutató elôkészületeihez.

Az adaptálási problémáknál maradva - az írói életmû mely epikus darabjait tartja a leginkább dramatizálhatónak, s miért?

A.L.: Talán helyettem válaszolnak azok a tények, amelyek az eddigi dramatizációkra emlékeztetnek. Az elmúlt évtizedekben a Különös házasság, a Beszterce ostroma, a Körtvélyesi csíny színpadra került, s nem is oly régen Szentmihályi Szabó Péter az Új Zrínyiász adaptációját készítette el Victor Máté zenéjére. Színházi tapasztalattal azt mondhatom, hogy minden irodalmi anyagból születhet sikeres és bukott elôadás is.

A láttatás, a megelevenítés formája és ereje döntô: Mikszáth epikus-mesés természetét hogyan tudjuk színpadi képekké - színházi gondolattá tranformálni.

Választásuk végül a Szent Péter esernyôjére esett. Legtöbbünk gyermekként olvasta elôször a regényt. Bája, derûje, ami miatt annyiszor újraolvassuk. Elegendô-e a mesék örök joga a XX. század végén egy színpadra állításhoz, vagy van valami speciális, aktuális oka is a választásnak?

A.L.: Az elôbbiekbôl következik, hogy a szereplôk sorsa, a történet erkölcsi-emberi sugárzása, érvényessége meggyôzô színpadi érvényességben kell, hogy megmutatkozzon. Jelen esetben az évezred végén, Trianon és két világháború keserves összeomlottságának tapasztalatával a lelkünkben a Szent Péter esernyôje talán azt a közös édeni sóvárgásunkat nyitja meg, amikor még remények éltek bennünk egy magyar és emberi élet megteremtésének esélyérôl. Mert Bartók még a békés hodákiak körében gyûjthette népdalait, akiknek felbérelt és lerészegített unokái megcsonkították Sütô Andrást. Bartók Béla Pozsonyban élô édesanyjának a Széplak u. 53. helyett Bratislava/Shöndorfer-ulica/cisho 53/ Tschecho-Slovakie címre kellett postáznia leveleit. (Az elsô Regensburgból, 1920 február 26-án címzett lapon az országcímet Bartók háromszor aláhúzta, s útjáról a beszámolót Duna medence polgára - a cenzor megnyugtatására - szlovákul írta - nyílt lapon.) Talán nem távolodtam el kérdésének lényegétôl: tragikus veszteségeink emberiesség-utáni óhajtásunk kultikus erôvel mûködik bennünk - közösségi méretekben.
Mert ma ott tartunk, hogy a Duna medence és a huszadik század hôse Gavrilo Princip...

A Nemzeti Színház lapjában, a Szín-Világ-ban kapott helyet a Mikszáih Kálmán Társaság idôszaki közleményének legutóbbi száma. A Társasági Lapok "rendkívüli kiadásában" a PIM igazgatója, Praznovszky Mihály e darabról szólva hangsúlyzza, hogy Mikszáth esetében a legfontosabb tényezô adaptáláskor: a kicsoda.
Ön szerint ez mennyiben igaz, s ennek megfelelôen mennyire döntötte el a darab sikerét egy "Kicsoda", Szakonyi Károly felkérése?

AL.: Értem a kérdését. Több, divatos alapítványokkal folyamatosan díjazott alkotó is bizonyára vállalta volna, hogy Mikszáth mûvét kifordítsa. Fôként úgy, hogy idióta magyarok karneváloznak, s vélhetôen egy néma-játékban igen korszerû színpadi ötlet született volna arra nézve, hogy az eltûnt Veronkát a mezôn megerôszakolják. S egymásra találásuk erkölcsi silányítását jól szolgaltatta volna például, ha Wibra Gyurit Sztolarik János közjegyzô csábította volna el...

De ne folytassuk e modernségnek nevezett agyszüleményeket, melyek oly jól ismertek színpadról és képernyôrôl. Mert ez a sekélyes másságos ízlésterror befedte életünket. És törpésít, és megsemmisít szellemi-emberi mivoltunkban.

Szakonyi Károly személye színházunknak biztosíték volt arra nézve, hogy alázattal s nagy írói érzékenységgel Mikszáth Kálmán világát idézi fel. Hôsei emberi nagyságban és esendôségben, költészettel áthatva jelennek meg. Valójában a regény árnyalatai, tehát maga az élet bomlik ki. Szeretet hatja át Szakonyi Károly dramatizálását s ez vezette a társulatot is, amikor a mû bemutatójára készült, s ez talán sugárzik az elôadásból, amelyet a közönség is megérez.

Szakonyi Károly szövegkönyve "nem titkolja el" a gondolatokat. Milyen eszmei alaptétel(ek)re épül fel a színre vitt darab?

A.L.: Egyetlen tételre alapozott Szakonyi Károly: arra törekedett, hogy a mû teljes világa nyíljon ki az elôadásban. Ha egy vagy több, ám ideológiai (eszmei) szempont vezeti ambícióját, akkor szûkül és tételessé válik az adaptáció. Nem így cselekedett, hanem Mikszáth színes világát és mesemondó kedélyét ôrizte meg.

Furcsa fogadtatása volt annk idején a regénynek. Páratlan külföldi siker, tizenhárom nyelvre fordítás csak az I. Világháborúig, Roosevelt elnök tisztelgô kézfogása - egyfelôl. Szakmai érdektelensége, naívság vádja másfelôl...

A L.: A regény fogantatásával kapcsolatban írta Mikszáth: "Sokat mulattam a jámbor emberek puritán természetû ágaskodásain".
Voltaképp az ágaskodások folyama zajlik elôttünk, miközben egy szerelmi történetet is elbeszél, mulattatván bennünket, olvasókat.

Szakonyi átirata gondosan ügyel a hogyan-ra, vagyis Mikszáth nyelvezetére. Márpedig e mû esetében a beszédmód döntô fontosságú. Nagy Péter egyik "újraolvasásakor" fogalmazott úgy, hogy ez a regény az "elsô tudatos esztétikai élvezet" hordozója, "amikor észrevettük, hogy nemcsak a mesét élvezzük, hanem azt is, hogyan mondják el nekünk. "Anekdotázva, szellemesen, közvetlenül. Hogy is van ez a hogyan a Szakonyidarabban? Hogyan tud Mikszáth-nyelven szólni a dráma?

A.L.: Igen, Mikszáth nyelvének megôrzése is Szakonyi hûségét igazolja. Mindenekelôtt azzal teszi, hogy a narrátor, Sinkovits Imre jóvoltából is, az elôadás élteti a mese, a táj, az élet ízeit. Az elôadásokon nagyokat nyel a közönség és a beszéd végén felcsattan a taps, amikor például Sinkovits az étkezés fogásait és ínyenc-élményeit részletezi.

De ami ennél is fontosabb: most, amikor a szlovákiai magyarság nyelvmegmaradási küzdelmét vívja a szlovák nacionalista megsemmisítô politika ellen, már az is sorsjelentéssé emelkedik, amikor elhangzik: Bábaszék.

Mert ma egy-egy magyar nyelvû helységnév tábláért is a Duna-medencében visszhang küzdelmet kell folytatni. Itt tartunk ma, amikor alapszerzôdési komédiákat kell játszani a nagyhatalmak rossz lelkiismeretének megnyugtatása végett.

Szakonyi a vígjátéki attitûdöt nyomatékosítja azzal, hogy egyrészt kiaknázza a regényben is adott helyzetkomikus lehetôségeket (pl. a napsütéses temetésen is az esernyôvel kell állni a papnak), másrészt pedig nyelvi- és jellemkomikummá formál egyszerû párbeszédeket ismétlôdô mondatok beiktatásával. (Pl. Bélyi János spéttel mondott "de minek"-jei a nyitó jelenetben).
Ön hogyan határozná meg a színlapon megadott mûfajt, a "színpadi játékot"? Milyen színészi-elôadói, s milyen nézôi-befogadói elvárásokkal kell számolni egy ilyen mûfajú darab mûsorra tûzésekor?

A.L.: Szakonyi Károly nehéz feladat elé állította a társulatot, hiszen egymás után peregnek a jelenetek. A Nosztyban például mód volt az építkezésre, a színészek formálhatták a szerepet; itt villanásnyi jelenetben kell sorsot megmutatni. Izgalmas ezt összehasonlítani a kulisszák mögött is. Amikor a Noszty ment esténként, az éppen színen nem lévô szereplôk jókedvûen beszélgettek a társalgóban. Most hihetetlen koncentrációban, gyorsöltözések, feszült várakozások, szerepváltások lázában dolgoznak; s ez a tempó és sûrítettség is az elôadás erejét szolgálja.

Az oknyomozó és villanásokból építkezô dramaturgia a nézôt is jobban dolgoztatja. Jobban kell figyelnie, rakosgatnia kell a mozaikokat, hogy a történet kiteljesedjen és összeálljon. Mûfaji meghatározásra irányuló kérdésére pedig azt válaszolhatom: színpadi játék a Szent Péter esernyôje. Játék a színésznek és játék a nézônek is, s e közös kedélyben születik meg Mikszáth Kálmán világa és története. Az az írói varázslat, melyrôl Szabó Zoltán írt a Cifra nyomorúságban: "...Az, hogy valamibôl lehet öröm és lehet tragédia és nem az emberen múlik, hogy melyik lesz belôle. Mert nem csodák nélkül való ez a vidék... A lényeg egészen másutt van, mint ahol keresni szokták; mint héjban a mag, úgy rejtôzik a 'csacska énekekben', a táj hangulataiban és az emberek életében."

Mikszáth, a Palócember megírta a Felvidék regényeit. A színpadi átirat is ôrzi a felvidékiség élményét, részben szûkítve a teret (ahogy Mravucsán, Bábaszék polgármestere mondja a darabban, itt ökör van ló helyett, "itt nem lehet parádézni, galoppozni, ficánkolni, hányni-vetni a fejét, ez komoly vidék" ) másrészt pedig tágítva, azzal a helymegjelöléssel, hogy "a hegyek között".
Mennyiben felvidékies és mennyiben egyetemes a színpadi játék közege a megtalált rendezô személye és a zenei átkötések megkomponálására felkért együttes által?

Ami a sajátos és egyetemes emberi mivoltunk természetét illeti, talán érdemes felidézni Roosewelt elnök lelkesültségét a regény iránt. S az már az idônek soha vissza nem térô édeni állapota, hogy egy amerikai elnök közép- és kelet-európai országokról még nem titkosszolgálati és külügyeseinek jelentésébôl tájékozódik, hanem a népek lelkét, vagyis irodalmát akarja megismerni. A Tolsztojt és Gogolt, Sienkiewiczet és Mikszáth Kálmán mûveit becsülô Roosewelt a "Zólyom-megyei alakok" rajzán mulatott leginkább. Feltételezheljük tehát, hogy a "bábaszéki intelligencia" bármennyire is provinciális; emberi kicsinységük más kontinens olvasóját is derûre hangolta. Igaz, némi filológiai pontatlanságot is felfedezhetünk Mikszáth 1907-es beszámolójában, amikor az amerikai elnökkel való találkozását felidézi. Mert a bábaszéki vacsora leírásában az erdész Wladin alakja az igazi mulatság tárgya, melybôl az elnök "a tanító rajzát nem bírja felejteni" - írja Mikszáth, igaz, hogy olyan részleteket idézett, "hogy azokra már magam sem emlékeztem".

De ne áltassuk magunkat, ennek a színpadi játéknak a mitológiája azért a Duna-medencében él igazán.

Igen, a rendezô személye, Beke Sándor is kötôdik a Felvidékhez, szülôk-, lét- és mûvészi küzdelmeinek földje is ez a táj. S a jelenidejû megsemmisítô hadmûveletek tényeként kellett értesülnie arról, hogy az általa 1969-ben alapított Kassai Thália Színház önállóságát megszüntették.

1996 nyarán hasonló sorsra jutott a Beke Sándor által korábban igazgatott Révkomáromi Jókai Színház is.

Beke Sándor hívta a Ghymes Együttest, hogy a darab atmoszféráját-ízeit zenével erôsítsék. Növelve Mikszáth világának és a színpadi játék kultikus erejét. Ebben a törekvésben talán az a mikszáthi gondolat is mûködött, miszerint "a Iegszebb gondolatok, melyek a közmondásokban és a népdalokban vannak leakva, nem a nagy emberek alkotásai, hanem az együgyû sokaságból nôttek ki."

A sok Ancsura, Bohuska, a mladi pan megszólítás, no meg a "szlávok kedvenc fájának" emlegetése arra ébreszti a nézût, hogy ezek a Mikszáth-hôsök bizony már nem "a jó palócok", hanem inkább a "tót atyafiak".
Megdôbbentô a szembesülés, még ha mindig, tudtuk is... az Ön számára mit jelent a darab "szlovákolása"?

A.L.: Épp így hiteles a játék, hogy a "csillámló Bjela Voda" folyik Glogova határán. Száz év múltán, hogy ily hisztérikus központi-állami gyûlölet fényében világlik ki Mikszáth világának hitele és ereje. Hogy hegyek, folyók, völgyek és városok és emberek, magyar és szlovák nevek természetes otthoniassággal keverednek.

A színlap szerint a darab olyan idôkben játszódik, amikor még magyar, tót és zsidó békességben megfért egymással. Már Mikszáth idejében is polemikusnak számított, hogy mûvében egy kisváros saját zsidót vásárol magána...
Mi Münczék szerepe a darabban?

A.L.: Erre Mikszáth Kálmán vallomásával válaszolhatok: a bábaszéki zsidó históriáját úgy akarta megírni, hogy "mindenki felmelegedjék". Úgy vélem, Szakonyi Károly átültetését is ez vezette, s Varga Marika és Végh Péter esténkénti tapsos alakítása azt igazolja, hogy a közösség szeretete kíséri Münczék sorsát.

Minden adaptálásánál gondot okozott, hogy a regénynek csak a második felében tûnnek fel a tényleges fôszereplôk, Wibra Gyuri és Bélyi Veronka. Hogyan oldja fel ezt a problémát a szövegkönyv, s hogyan a rendezôi koncepció? Milyen szcenikai megoldásokat alkalmaz Beke Sándor rendezése?

A.L.: Már Riedl Frigyes utalt a Szent Péter esernyôjének a detektív-regény elemeit felidézô írói megoldásaira, s a darab is nyomozás dramaturgiai játékszabálya szerint bomlik ki. Így a Veronka-szál már az elsô jelenetben feltûnik: a lakodalom elôl megszökött. Mi történt, hová lett Veronka, nem esett-e baja? - s ezt felfejtendô indul a történet. Szakonyi Károly megoldása így mindjárt feszültséget teremt az elôadásban és a nézôben, s bár az elsô rész jobbára Wibra Gyuri és az esernyô sorsát kíséri nyomon, de végig ott lebeg fölötte a "Veronika- ügy".

Fontos szerepet kap a darabban az énekszó, a népi éneklés. Mintha az archaikus népi imádságok forrásvidékén járnánk, mikor tanúi vagyunk a Szent Esernyô Congregatios kórusformáció elôadásának. Kritika ez, vagy puszta játékötlet?

A.L.: Amint arra utaltam már, a dal, a zene, a színpadi játék rituális hangulatát van hivatva erôsíteni. Az áhítat az élet része - esendô mosolyra-fakasztó mivoltában is. Gondoljon A mi kis városunk-ra, milyen lelkesen s odaadóan énekelnek az emberek, s egy részeges kántor hadonászik elôttük. Praznovszky Mihály remek kis Mikszáth aforizma gyûjteményében olvassuk: "...inkább akármi más szeretek lenni, csak nevetséges ember nem." Az embert áthatja az áhítat, ám ô benne él egy szituációban, amely nevetséges, s így akarata ellenére a helyzetben, a helyzettel mosolyt vált ki. Az énekes ünnepséget komolyan szervezik, ám maga a "szentté" avatás kicsinyíti a szituációt és mosolyogtatja meg a nézôt.

A darab egy kicsit "kiszólásának" tartom a Bélyi Jánossal készített "riportot". Mi a véleménye errôl?

A.L.: Igen a nyüzsgô, érzéketlen, a szenzációért loholó üres fejû zsurnaliszta faggatózásának különösen mai idôszerûséget ad a gyûlölettôl és hecckampányokkal felfûtött köz- és médiaélet, amelyben élni kényszerülünk.

Kiszólást említve elérkezünk az elôadás egyik kuriózumához, ahhoz a csodához, hogy Mikszáth jelenik meg színpadon, ô mesél. Sinkovits Imre a Szín-Világban, a bemutatóról nyilaikozva elárulja a külsô hasonlóság trükkjeit, de én úgy gondolom, nem is ez a lényeg...
Mitôl lesz igazán mikszáthi a figura?

AL.: Közelrôl figyelhettem: Sinkovits Imre mennyit küzdött Mikszáth, vagyis a mesélô figurájával. Színészi játékának zseniális szituáció-érzékenységével itt nem élhetett, komédiás kedvét sem mûködtetheti. De az ô kivételes mûvészete abban áll, hogy felismerte: itt a fegyelem, a szerep lényegét jelenti. Elô-elôbukkan, kommentálja az eseményeket, de "színeket" nem teremthet. Páratlan nyelvi-, beszédkultúrája itt meghatározóan mûködik, s az elôadás vivôerejét jelenti, ahogyan Béres Ilona egy rádiómûsorban oly szépen beszélt Sinkovits Imre Mikszáthjáról. Tapintatos belépés, egy szemöldökráncolás, egy finom gesztus, mosoly, tûnôdés, a nézôkre való kacsintás, olykor a játék menetébe szólva - Sinkovits így emeli összereppé a figurát.

Milyen lehetôségeket, s milyen kihívásokat adott az egyes szereplôknek a Mikszáth-darab? (Gondolok itt a Veronka-figura primadonna-attitûdjére, a "bonviván" Wibra Gyurira s többen játszottak kettôs szerepet is...)

A.L.: Ha a szerelmesek egymáséi lesznek, akkor "primadonna-bonviván" attitüd merül fel a nézôben, ha tragikus a vég, akkor a Rómeó és Júlia-tipológia tûnik elô az elemzôben. A mûvészet két arché-változata.

S hogy többen játszanak kettôs, sôt hármas szerepet? Azt akartuk, hogy mindenki kedvvel vegyen részt az elôadásban. A darabban sok az epizód. Ha valaki a második felvonás elején jelenik meg, irigyli azt, aki az elsôben végzett és szentségel, hogy miért kell az elôadás végét megvárni. Aki az elsô felvonás elején van, az irigyli azt, akinek elég nyolcra bejönni - sose lehet eléggé a színész kedvére tenni - a színház örök tapasztalata ez. Úgy véltük, több s különbözô feladat erôsíti a színészek játékkedvét és senki nem tekinti szívességnek, hogy egy epizódot alakít az elôadásban. Elgondolásunk bevált, így sok kitûnô alakítás emeli az elôadás értékét: Végh Péter, aki Szent Péter, Müncz Jónás és Móricz, és Gregorics Pál szerepét is alakítja, Béres Ilona alakítását pedig Wibra Anna lírai, szép pillanatai után frenetikus nevetéshullám és taps kíséri, ahogyan Wladin nevû férjét idomítja.

Nagy komikai bravúr Béres Ilonáé - s megvallom féltünk és bizonytalankodtunk; merjük-e ráosztani a szerepet? Nagy mûvészi teljesítmény, ahogyan Ilona karaktert vált és a vacsora-jelenet fôszereplôjévé emelkedik.

Szakonyi Károly jól ismert írói módszere (alkalmazza pl. a Honkongi parókában, az Adáshibában is), hogy ügyelôk, színpadi munkások is szerepet kapnak a darabban. Vagyis fôszerepet kap a színház "nem-valóság" - természete.
Szeretném, ha végül összefoglalná, miért jelent többletet, hogy ezúttal Mikszáth az, aki még az ügyelônek is dirigál.
Mintha a mi fejünk fölé is odatartaná valaki jóságosan a piros esernyôt...

A. L.: Olyan szépen megfogalmazta, ezután mit is lehetne összefoglalni? Erre az esernyôre bizony szükségünk van. Vérzivataros idôket élünk, hogy Mikszáth Kálmán késôi, klasszikus utódjának, Örkény István Pistijének sorsára is utaljak: "Nagy dolog az, mikor az egész nemzet reménykedik, vár valamit" - mondja Mikszáth.
S bizony várakozunk. Csecsemô létünkben jövôbe vetett reménységgel várakozunk. Viharos szélben ömlik az esô, és várakozunk.
És nincs fölöttünk a piros esernyô...

Köszönöm a beszélgetést.