Az ember él. Tesz-vesz, serényen. Meg nem tesz-vesz, lustán. Mindenfélére gondol, pláne, ha író (talán Mikszáthra is, csak nem tudja, hogy ár), és ír. Aztán egyszer csak megkérdezik tôle, hogy na, gondolsz-e Mikszáthra?
Hûha! Gondolok-rá?
Nem. Gondolni, azt nem. Nem gondolva talán. De persze ha megkérdezik, rögtön összemókázódik a határ a gondolás és a nem gondolás között. Elkezdek gyanakodni arra, hogy nem úgy van, ahogy hittem. lehet-e Mikszáthra magyar íróként nem gondolni. (Lehet.) Nem lehet.
A születése évében úgy látszik, nem lehet.
Milyen kép él benned? Az a kövér, kopasz kép, mellényes. Mellényes?
Mikszáth egy nagy magyar író. Nagy, mert sokat írt. Nagy, mert hatása volt. Nagy hatása volt. Ami még van. Nincs magyar, aki ne lett volna diák. Nincs diák, aki nem ízlelte volna meg azt az érzést, hogy milyen volt mikszáthnak lenni. És olvasni is jól lehet. Például ha kötelezô, elfeledteti olvasás közben, hogy ô kötelezô.

Minden (halott) írónak több utóélete van. (Kivéve azokat, akiknek az utóélete is meghal.) Ezek egymás mellett helyezkednek el és egymás után. Váltakoznak, kombinálódnak. Most például várhatóan sokan emlegetik majd ôt, esetleg jövôre is, mert a politikai élet, sôt az élet is kissé hasonlít. Az elôzôkorszakban Mikszáth teljes egészében mese volt, most meg már nem teljes egészében az. Mikszáth aktualitás? Ki hitte volna, hogy lehet még ilyen is? Ugyanakkor meg épp azért, mert ez a fajta újrégi kor úgy ránk telepedett, sokan (fôleg a számítógép mámorba elôremenekülô fiatalok) messzebb vannak, mint valaha. Ez is egy párhuzamos utóélet. Egy a sok közül, mely nem tiszteli az évfordulót se.

Mikszáth egy nagy reményû, nagy tehetségû magyar író volt, aki beváltotta a tehetségéhez fûzött reményeket, közben elveszített valamilyen más reményeket. A fanyar, ironikus, kiábrándultságnak van egy spceiális (írott) formája, ezt hagyta ránk. Miközben a mesélési kedvébôl soha nem ábrándult ki. Ô egy olyan író, aki minél szörnyûbben érezte magát, annál fergetegesebb mesélôvé vált. Szinte versengett magával. (Meg JÓkaival.) Nála a boldogok se boldogok (miként késôbb Krúdínál se, csak másként nem), csak az olvasó az, míg olvas. Nevetgélve, nagy élvezettel elhisszük neki, hogy az életben igazából semmi ok a nevetésre, hacsak nem az, hogy nincs ok, nevetni meg kell. legalább is szükséges. Mesélni meg pláne kell, mese nélkül még a boldogtalanság se igazi. Benne a nagyság százada hullott szét. Nem úgy, mint más íróknál. Másként ugyanúgy. A mikszáthi az valami nagyon személyes, nem is annyira szokásos a maga idejében. Annyira nem, hogy nincs is több Mikszáthunk, ezért aztán megbecsüljük, kényeztetjük az iskolákban. Nem cserélnénk el senkiért. Az ú szövegeit nem érdemes vetélkedôkben használni, mert egy mondatból ki lehet találni, hogy ez csak ô lehet.

Bennem mint volt diákban, mûvelt magyarban ott szunnyadnak természetesen az egész meséi, de mint író, a mondatait hordom magamban, fôleg öntudatlanul, de hordom. A hangulatát, vlamijét. A mesélési kedvét próbálom nem utolérni, mert az utolérhetetlen. Valószínûleg szoktam érezni, hogy mit nem értem utol. Ettôl nem keseredem el, ez csak úgy van. Bennem. Mikor van . Észrevételnül. Többnyire még én se veszem észre. Ilyen a kultúra, ilyan anyag. Lehet benne mindenfélét megállapítani és nem megállapítani. Úszkálni, fulladni. Ki lehet feküdni fáradtan a tetejére, visz az ár.
Lehet halottakról élôkként beszélni.
Sôt, véleményt mondani, abban a hitben, hogy a halott író nem szól vissza a születése után százötven évvel. Pedig visszaszól. A könyveivel fölfegyverkezve visszacsap, mint Zrínyi az Új Zrínyiászban.

Csak ô a szivarjával hadonászik, harag nélkül. Megbocsátóan, méltósággal. Tulajdonképpen alig néz, a mindenkori pénzügyminiszter jobban érdekli.

Gyakorló tanár koromban egyszer a diákoknak azt magyaráztam, hogy ki mindenki írt Mikszáthtal nagyjából egy idôben (Dosztojevszkij, Tolsztoj, Falubert). Óra végén az egyik lány odajött hozzám, és megkérdezte, hogy akkor most tulajdonképpen Mikszáth nem is nagy író? És ha nem, akkor ki volt a nagy magyar író?
Ilyen utóéletek is vannak. Majd elmúlnak, kezdôdhetnek másmilyenek is.
Lehet-e nagy egy magyar író, ha nincs nagy magyar olvasó? Most éppen ez a hülyeség jutott az eszembe, bár magunk közt szólva, tekinthetô némileg aktuálisnak a kérdés. Ôszintén szólva engem kicsit nyomaszt olykor-olykor valami, ami szintén Mikszáth is. Lehet a sikeresség sikertelen? Mivé válhat nagy energia, hatalmas alkotó erô és szorgalom (egy ember szerencsésen alkalmazkodó természetével együttmûködve) valamilyen kor édeskésen kesergô, kesernyésen lelkendezô mindennapjaiban?

Amit a kiegyezés kori Magyarország átélt, azt nem élte át. Csak késôbb. Késôbbi szemmel nézve ez egy korai kor volt. Úgy korai, hogy egyúttal érett, túlérett. Koravén. Az okos írók pedig okosak voltak, sôt bölcek, és meséltek. A nagy mesemondó arcán aztán egyszer huncut mosoly jelent. Máskor meg hosszasan maga elé nézett, két regény írása között. Utóbb az ilyesmit hívják kulturális és nyelvi bezártságnak.
Lehet, hogy nem éppen ezt, de most már mindegy.
Mivé válhat, mivé válhat? Például Mikszáth Kálmánná, ez nem olyan rossz. Ráadásul tényleg jó.
Most aztán találja ki a kedves olvasó (akirôl mostanában az a hír terjed, hogy nincs is, mert még nem elég kedves a mese), hogy a második magyar eredeti tôkefölhalmozás idején mit akarok én ezzel mondani.
Elôször is éljenek (féljenek) a Nagy Magyar Olvasók! Ha majd fölállnak nagyság szerint, csatasorban.
Másodszor: éljenek a nagy teret kiszorító kis írók, akik talán kis térbe beszorított nagy írók!
Legyen elég erejük elviselni az összes utóéletüket!
Például azt, hogy mit tartok én felôlük.
Éppen én.
Az én évezredem végén.