Laczkó András: Mikszáth Kálmán és a fiatalok


Éppen szivarra szeretett volna gyújtani, mert a dohány és a füst közös illata serkentette gondolkodását. A szivar már a bal kezében volt és nyúlt a tûzszerszámért, amikor erôs kopogtatást hallott. Elôbb szépen elrendezett mindent az asztalon, s csak azután szólt:
- Szabad!
Az ajtó mögül úgy lépett be a vendég, hogy fejét le kellett hajtani, pedig a kalap már nem volt rajta. Öltözete mindjárt elárulta, hogy vidékrôl érkezett. Nehezen szólalt meg.
- Mikszáth Kálmán tekintetes képviselô urat keresem.
- Én vagyok.
- Bemutatkozok; nevem Nagyfay Péter. Gondolom, nem találja el a képviselô úr, hogy miért kerestem föl ...
- A találgatást nem szeretem - húzta el szájalszélét az író t, de úgy vélem könyvet kíván kiadni és valami elôszót vár hozzá.
- Errôl nincsen szó. Igaz, néhány bevezetôjét már olvastam a képviselô úrnak, tetszetôsek, éppen ezért bátorkodtam ide.
- Mondtam én elôre.
A vendég elhárító mozdulatot tett:
- Egyáltalán nincs szükségem semmiféle elôszóra, ám a köztünk lévô kollegalitás...
- Jól hallom, ön szintén író?
- Hivatalomnál fogva csupán községi jegyzô vagyok G-ben. Most némi bajba keveredtem.
- Ösmerek néhány jó ügyvédet.
- Nem ügyvéd kell már nékem - ingatta a fejét Nagyfay Péter -, hiszen a kúria már elitélt. Ide most protekcióért jöttem, hogy a képviselô úr kegyeskedjen pártolni kegyelmi kérvényemet a miniszter úrnál.
- Mi a bûne?
- Csupán annyi, amennyi az öné. Csakhogy én nem voltam olyan szerencsés, mint a képviselô úr, rajta vesztettem.
- Mondja már - emelte föl a hangját Mikszáth -, mit követett el!
- Hamis pakszusokat gyártottam.
- Hamis pakszusokat? - pattant föl a karosszékbôl az író. - Hogyan merte ön azt mondani, micsoda hallatlan vakmerôséggel, hogy én ugyanezeket cselekedtem.
- Mondám - nézett rá szelíden Nagyfay Péter -, hogy kollégák vagyunk. A különbség csupán annyi, hogy a tekintetes képviselô úr a könyvekhez írja a hamis pakszusokat, de ezért nemhogy elítélnék, hanem "tehetséges írótársunknak" nevezik. Én a jószágokhoz írtam hamis pakszusokat, amiért elítéltek és imposztornak neveztek. Miért nem lehet egyforma az osztó igazság?
- Ön még ifjú - legalábbis hozzám képest -, de annyit megtanulhatott volna a jegyzôségben, hogy többféle igazság van. S minthogy fiatal, elmondok egy történetet. Ha most nem is, valamikor talán hasznára lesz. L. városka közelében az egyik vadász lôtt egy nyulat. Vállára vette és indult a városba, hogy eladja. Az úton ügyvéd jött véle szemben. "Hogy a nyúl, öreg?" - kérdezte. "Ez bizony öt forint". "Akkor itt van az öt forint, de ezért vigye is el a Kossuth utca 15. számú házba, adja át a szakácsnénak, hogy ebédre készítsen belôle jó paprikást. Vendéget hívok rá. "A vadász bólintott és ment tovább. Hanem találkozott egy másik ügyvéddel. "Hogy a nyúl, öreg?" - állította meg ez is. "Olcsó, csupán öt forint". "Annyiért megveszem. Itt van a pénz, de vigye el érte a Kossuth utca 10. számú házba és ott mondja meg a feleségemnek, hogy süsse meg vacsorára. Jön majd vendég is. "A vadász bólintott és vígan lépdelt tovább. Ismét jön egy úr. Kérdezi a vadászt, kifizeti a nyulat és mindjárt el is vitte. Közben az irodában találkozott a két ügyvéd. "Kolléga úr - szól az elsô -, az imént vettem egy nyulat, s meghívlak téged és a feleségedet ebédre! "A másik örömmel vette: "Fél órája én szintén vettem egyet, te pedig estére gyere át hozzánk sültre!" Délben hazamegy a nôtlen ügyvéd. A szakácsnô nem tudott semmiféle nyúlról. A kolléga és a felesége pedig jöttek: "Hozzánk sem hozta el a vadász a nyulat. Bepereljük mert becsapott. "Két hó múltán beidézték a vadászt a bíróságra - most figyeljen igazán Nagyfay úr. A folyosón egy ügyvédbojtárnak elmondta az esetét, s ajánlott öt forintot, ha kihúzza a bajból. "Tegye azt, amit mondok és megnyerjük az ügyet. Amikor behívják tegye a mutatóujját a szája elé, süvöltse ki a levegôt és mutassa, hogy elszalad. Akármit kérdeznek, maga csak süvölt és mutat. "A hajdú szólt, hogy menjen be. A járásbíró kérdezte: "Hogy hívják?" A válasz fütty és játék. "Hová való?" A felelet ugyanaz. A többi kérdésre szintúgy. "Ez az ember meg van zavarodva - summázta a bíró -, nincs ezen mit behajtani. Hajdú! Kísérje ki, s engedje el békében."
- Elôbb kellett volna ismernem a történetét a képviselô úrnak - nézett szomorúan Nagyfay Péter.
- Még nincs vége, de az is tanulságos. Az ügyvédbojtár már várta az utcán a vadászt. "Megnyertük a pert, kérem az öt forintot!" A vadász csak rápillantott, aztán fiittyentett egyet és mutatott. Majd otthagyta az elképedt ügyvédbojtárt.

***

- Kálmán bácsi - nyomta meg a második szót a vendéglôi asztal mellett Göndör Ferenc -, lapunk, a Nagyváradi Napló - miként a többi - sokat foglalkozik a magyar konyhával. Szeretnénk tudni, hogy az ön véleménye szerint mennyire nehéz a magyar koszt?
- A fiatal hölgyek és gyenge gyomrú ifiurak között nagy divat manapság öcsém, hogy nehéznek nevezik a magyar étkezést. Néha még doktorok is visszhangozzák ezt, s tanácsolják együnk úgy miként a franciák.
- Sok zöldséget, könnyû felfújtakat - vetette közbe Göndör.
- Kicsinyt várjál öcsém - intett mutatóujjával Mikszáth -, ha a dolog ily egyszerû lenne, a világ franciás koszton élne. Nálunk a múlt század elején már volt törekvés erre. Ott van a híres "szilvási gróf', Keglevich esete. Elôtte fiatal korában sokat dicsérték Bécsben a francia követ szakácsát: "Úgy fôz a fickó, hogy még Ferenc császár is szereti megtörülni a száját a követ asztalánál. Több sem kellett Keglevichnek, elhatározta, megszerzi szakácsának. Járt a nyomában, üzengetett neki. S az eredmény: szerzôdtette kétszer annyi bérért a szakácsot.
- Egészségesebben is élt azután - bólogatott Göndör.
- Még mindig várjál öcsém, legalább a történet végéig. Azt nem tudom, hogy Keglevich gróf egészségesebben élt-e, de azt igen, hogy az ügybôl diplomáciai botrány lett. A követ a császártól kért elégtételt. Ôfelsége a nádort utasította, a fôherceg pedig Barkóczy Ferencet küldte Szilvásra, hogy vigye vissza a szakácsot Bécsbe. Barkóczy jó modorú magyar úr volt, de semmit sem sietett el. Úgy gondolta, ebéd után kérdezi meg a grófot. Elsô fogás: tyúkleves csigatésztával. "Ez nem a francia konyha" - gondolta magában. S mi következett: babfôzelék füstölt oldalassal. "Jó helyre jöttem én?" - kérdezte önmagát a vendég. Vége még nem volt, mert az inas ropogós malacsültet hozott, azután - hogy valami könnyû is legyen - kapros túrós metélt következett. Barkóczy nem értett semmit, ezért megjegyezte:
"Igazán jó szakácsa van méltóságodnak!"
"Ugyan, most egy közönséges béresasszony fôz nálam."
"Talán beteg a francia szakács?" - kérdé Barkóczy.
"Nem beteg az a pimasz - ugrott föl a gróf -, csak fôzni nem tud, pedig Bécsbôl hoztam drága pénzen."
"Egy szakács nem tud fôzni?"
"Jó, jó, tud. Csak mindig olyan ebédeket készített, hogy egy óra múltán éhes voltam."
Barkóczy csak bólogatott, s együttérzésérôl biztosította a grófot.
"Ez az asszony érti - dicsekedett Keglevich -, hogy miként kell kiadósan fôzni.
"A francia szakácsot - kérdé a vendég - elcsapta méltóságod?"
"Elcsapnám én szívesen, de nem óhajt menni. Addig nem, amíg a szerzôdése köti. Így kénytelen vagyok itt eltûrni. Igaz, most kukoricát kapál a többi béressel együtt." Érted ezt, öcsém?
- Igen - válaszolt Göndör -, magyar gyomor és francia konyha nehezen jön össze.
- Újra rossz a kombinációd. A magyar megeheti a francia kosztot, de a párizsi megengedné-e a budapestit? Hanem mostmár nézzük meg, hogy mit ebédelünk?
- Én egy kevés száraz fôtt marhahúst céklával - vágta rá az ifjú újságíró.
- Te választottad. Csakhogy, tudod-é hogy mitôl fosztottad meg ezzel a holnapi, a harmad- és negyednapi vendégeket? Elmondom neked. Ha elôbb kortyolunk ebbôl a jó soproni borból. Ifjú kollégám, úgy van az, hogy a ott marhahús elsô nap céklával pompázik a tálban és az étlapon egyaránt. De általában marad belôle. Ha holnap jönnél, akkor a már gôzön sült rostélyost látnád fölírva. Mi az? Fôtt marhahús, cékla helyett tormával. Ez sem fogyhat el mind. Így harmadnap már vadász szeletként szerepel a piacon. Némi tejfölös szósz és galuska is jár hozzá. Ezt is kevesen és eszik meg. Ekkorjön a legnagyobb átváltozás. A tömény hús és köret levessé alakul. A gyenge gyomrúaknak pürélevesként hirdetik. S akkor fogy igazán. Pedig épp a gyenge gyomor ellensége a négy napig tárolt hús!
- Most aztán mit egyek? - tekintett kérdôn Mikszáthra Göndör. - Kálmán bácsi lebeszélt a céklás marhahúsról.
- Most edd meg igazán, hiszen nemrég érkeztél Salzburg városából haza.
- Meghallgatom ezt a tanácsot is -jegyezte meg Göndör -, ha velem tart az én nagytiszeletû kollégám.
- Örömest megtenném, csakhogy tudnod kell, pürélevest én pontosan 1890-ben kóstoltam utoljára. Akkor sem ízlett.
- Nekem viszont igen Afritzban a sonka sárgadinnyével.
- Szóval te is megkóstoltad - derült föl Mikszáth arca. - Amikor külföldre utazok, magam is ezt teszem. De az igazi nagy öröm, amikor hazaérkezek. Akkor kitör rajtam is a "Furor hungaricus", a rettenetes nagy étvágy. Azt szeretem a legjobban, ha megérzem a paprikás pörkölt illatát. Nektek, gyenge gyomrú ifjaknak ezt még meg kell tanulnotok.

***

- Olvastam a lapunkban, öcsém - szólt a gyakornokhoz pipagyújtás közben Mikszáth -, hogy Tarascon városát üresen találta Alphonse Daudet. Kérdésére csak annyi választ kapott, mindenki elment Tartarin úr vezetésével gyarmatosítani. Tudod-e, hová mentek?
- Nem én, nagyságos úr.
- Akkor elárulom, Magyarországra jöttek. S nem is akárhová, most Besztercebányán vannak.
- Tényleg? Nem is hallottam róla - álmélkodott a gyakornok.
- Ti ifjak soha nem olvastok pontosan vagy meg sem jegyzitek, amit láttatok. A tarasconiak pedig ott vannak Besztercebányán. Szervezték az irodalmi kör alakítását. Azt eredetileg Kazinczy Ferencrôl nevezték volna el. Már ameddig Tarascon szelleme oda nem ért. Akkor viszont kitalálták, hogy a virtuóz balkezes zongoramûvész, gróf Zichy Géza nevét vegyék föl. Képzeld el, az eddig csöndes Garam parti városban nézetek ütköznek, pro és kontra érvek röpködnek.
Így:
"Éljen Zichy Géza!" Mire a másik tábor: "Éljen Kazinczy!" Jön a replika: "Az élôk tartsanak az élôkkel". S a legfôbb argumentum: "Zichy Géza még tehet értünk valamit, de a Kazinczy már nem. Zichy adhat forintokat, ami a Kazinczynak nem volt." Ez még mind semmi. A választmány a Zichy Géza mellett szavazott, azzal az indoklással, hogy a kör nem csupán az irodalmat pártfogolja, hanem a zenét és az éneklést is. Ezekben járatlan volt Kazinczy, Zichy Géza viszont világhírû zongorista. Azt persze elfeledték a tisztelt urak - mosolyodott el az író -, hogy Zichy gróf énekelni egyáltalán nem tud.
- Az elnöki tisztet elfogadta? - érdeklôdött az ifjú.
- Nem. Viszont azt hallottam, hogy egy másik bányavárosban történelmi kör alakul, s szeretnék Savoyai Jenô nevét fölvenni. Igen, de a tarasconiak már oda is benyomultak, és zászlót bontottak azért, hogy jó lesz nekik Zichy Jenô...
- Nagyságos úr, most kaptunk egy levelet Besztercérôl. Érdekes fejleménnyel zárult az ügy. Felolvasom: "Megjárta izgága természetével a helybeli cukrászunk is. Ez a vakmerô férfiú a kirakatába elhelyezett cukorkákra azt merte ráírni: Tarasconi cukorkák. Beverték az ablakait s most tönkre kell mennie, mert jellemtelen hazafi az, aki ilyen szégyen után még nála merné elkölteni a véres verejtékkel szerzett garasait. S írja meg minden halandó a végrendeletét, ha Besztercén azt a gyûlölt szót akarja kimondani: Tarascon". Emlegetnek még egy bizonyos Scarront is, aki jegyzetével a pártütést elôidézte. Csak tudnám, ki lehet?
- Látszik, öcsém - nevetett Mikszáth -, hogy igazán új ember vagy itt. Elárulom neked, Scarron álnév alatt Mikszáth Kálmán írogat.

***

Az író-képviselô programja nem ért véget a díszebéddel. Az alsószuhaiak mind arra bíztatták, hogy nézze meg Matusik János portáját. Igaz, a gazda már hónapok óta a székhez van kötve (lábának izületeit nem képes meggyógyítani egyetlen doktor sem), de a felesége és a fiúk rendben tart mindent.

A Matusik-porta kiskapujában ott állt a feketébe öltözött asszony, s szíves szóval köszöntötte a nagyhírû vendéget. A gazda a tornácon fogadta székében ülve.
- Örvendek, hogy írót és képviselôt egyszerre fogadhatok házamban. A nagyságos úr talán nem veszi rossznéven, ha egy kis itallal megkínáljuk.
- Nem veszem rossznéven - mosolyodott el Mikszáth - Csak nem szeretném a gazdát és háznépet anyagi romlásba juttatni.
- Ittak itt már sokan - legyintett Matusik úr -, de eddig senki nem kérdezte, mivel tartozik. - Legyen végre egy kivétel, mondja gazduram, mennyibe kerül itt a pohár ital?
- A tisztelt vendégnek semmibe. Már akkor, ha teljesíti egyetlen kérésemét.
- Mi lenne az?
- Semmiség. Régóta a székhez vagyok kötve, s csak olvasással múlatom az idôt. Szépen kérem a nagyságos urat, adjon egyet a könyveibôl, amit elolvashatok.
- Szerencséje van, Matusik úr, éppen van nálam egy kötet a Beszterce ostromából. Örömmel önnek adom.
A gazda sugárzó arccal vette át. Tudta ugyan, hogy udvariatlanság, de azonnal olvasni kezdte. A mosoly eltûnt az arcáról, tekintete egyre komorabb lett. Végül összecsapta a könyvet.
- Viccel velem a nagyságos úr!
- Meg nem merném tenni - lepôdött meg Mikszáth. - Mi a baj? - Baj semmi nincsen - emelte fel jobb kezét Matusik úr -, csupán a könyv nem tetszik. Hol van benne az irodalom? Ilyet magam is tudnék írni.
- Jól hallottam, azt mondta, maga is képes volna ilyet
- Igen!
- Köszönöm Önnek Matusik úr, ennél nagyobb dicséretet nem kaphattam volna. Azt azért még árulja el, milyen történetet tudna megírni.
- Milyet, milyet? Van itt rengeteg Alsószuhán. Kezdjük a pálinkások esetével. Két koma Zádorban fizette ki pálinkáját. Éppen negyven liter lett. Négy tízliteres kannába töltötték.

Közben persze kóstolgatták is, mert meg kellett tudniuk, elég erôs-e. Hazaindultak az úton a két-két kannával. Ulolérte ôket egy bricska. Kiabáltak a bakon ülônek, vinné el ôket a szomszéd faluig, mert nehezek a kannák. Ha felülhetnek, adnak egy kis pálinkát érte. "Jól van, emberek, tegyék fel a kannákat. S mert épp emelkedôben vagyunk, segítsenek kicsit a lónak, tolják meg hátulról a kocsit." A két koma erôlködött, ám egyszercsak pattant az ostor, a ló nekiiramodott, s a bricska két perc alatt eltûnt a szemük elôl. Szidták egymást, hogy miért kellett egy "gyôttmentet" megállítani. A negyven liter szilvórium soha nem lett meg.
- Az eset érdekes -jegyezte meg az író -, s úgy vélem, az egyik kárvallott mondta el.
- Ezt eltalálta a nagyságos úr. Erre innunk kell a következô évben kifôzött szilvóriumból.

***

Várta már a tavaszt különösen az ifjúság hónapját. Az olvadó hólé áztatta föld a nyugalmat jelentette neki, s az erôt a megújuláshoz. Komisz hidegek után, nehezen érkezett el 1909 márciusa. Amikor csak tehette, a napfényben fürdette arcát. Hiszen a doktorok rendre intették: "A képviselô úr erôsen sápadt." Éppen végzett az erkélyen immár rendszeressé vált délutáni napfürdôjével, amikor felesége vendégek érkezését jelentette. Fialalokét és nôkét, akik tiszteletüket kívánták tenni A jó palócok szerzôje elôtt. Elsônek egy ôszülô úrihölgy lépett a dolgozószobába.
- Özvegy felsôlucki Nagy Pálné tanítónô vagyok. Tanítványaimmal jöttem - tizennyolcan vagyunk -, hogy némi ajándékot átadjunk az írónak. Bemutatom az ifjú hölgyeket. Sorolta a tizenhét nevet, majd így szólt: - Obkoth Ilonka adja át a csomagot.
- A feketehajú kisasszony kézmosó nagyságú porcelántálat hozott, s letette a dohányzóasztalra.
- Szíves ajándékunk A jó palócok kötet szerzôjének, kérjük fogadja el tôlünk az Országos Nôképzô Egyesület Fôzôiskolájának hallgatóitól konyhánk szerény termékét.
- Az oklevelet - szólalt meg újra a tanítónô - Bernauer Nána készítette, rajzolta és színezte a muskátlit, a faágakat, s mindannyiunk aláírásával ô adja át.
A magas, szôke ifjú hölgy pukedlivel nyújtotta át az iratot. Mikszáth szemeiben csillogott a könny, amikor elolvasta.
- Ifjú hölgyek, eddig betegnek tudtam magamat. Ez óra azonban meggyógyított: Így talán ehetnek disznótoros ajándékukból. Annál fontosabb nekem oklevelük, mert bizonyítja, a fiatalok továbbviszik eszméimet. Mindnyájuknak köszönet érte.

***

- Ej, ej barátom Tuboly, te sarokba akarsz szorítani engem azzal, hogy keveset tudok. A legifjabb írói nemzedék törekvéseirôl. Nem engedem magam. Sôt, elôre megvallom, nem tudok arról, hogy van-e ilyen irodalmi mozgalom. Így nyilatkoznom róla szinte lehetetlen.
- Kálmán bátyám, te is tudod, ha az ember arról kíván tájékozódni, hogy mit fôztek Budán, azt Bécsben illô megkérdeznie. Ezért fordulok hozzád, hiszen a fiatalokról szeretnék megtudni valamit. Miért, akarnak ôk új irányt, új levegôt, új mûvészetet, szóval valami mást az eddigieknél.
- Öcsém, azt okosan teszik. Mert az egész világ egyetért velük. Mindenki valami mást akar. Más ruhát, más élvezeteket, más könyveket, más formákat, más kormányt. Ki van, ki lehet megelégedve a világgal? Egy kivétel azért van, a másvilágra senki nem akar menni.
- Bátyámuram, az ifjak mindent le akarnak rombolni.
- Ez igen jó, jó! - emelte föl jobb kezét Mikszáth -, mert kire az Úr rámérte az alkotás vágyát, adott neki erôt a romboláshoz is. Aki tökéleteset óhajt, annak ki kell szorítania a tökéletlent.
- Úgy hallottam - provokált tovább Zuboly -, hogy Arany Jánost a sutba dobják, Petôfit voltként idézik, Jókait átadják az egereknek.
- Mindettôl nem kell tartani. Miért? Figyelj: a gyertya kiszorította a mécsest, a gyertyát a gáz, az utóbbit a villany, de a napgolyó még tartja magát. Pedig az a legkevésbé modern világító szerszám.
- Az ifjak mindent fölforgatnak.
- Hiszen bátrak és egészségesek. Nem kell mindjárt a vészcsengôhöz nyúlni. Sokszor hallom magam is az egyik szüle szájából: "Csinálj rendet, mert mindjárt fölfordítják a házat!" Hallom már fél évszázada és sok eleven gyereket esmértem, de felfordított házat egyet se láttam.
- Ledöntik az idôsek (trón)székét!
- Kinek van oka félni? I. Lajos királyunk országlása idején a budai polgárok elhatározták, hogy leteszik (trón)székérôl a római pápát. Mi lett az eredmény? A Szentatya tovább ült a Vatikánban, s adta iratait urbi et orbi. A budai polgárok pedig megtanulták, a pápáét Rómában lehet letenni, nem Budán. Megtanultam én is a füst és a láng különbségét. Várok arra az ifjúra, aki másról óhajt meggyôzni.
Tartalom - Mikszáth honlap - Nógrád megye