Az ember sosem tudhatja, mikor ér Palócországba. A határait nem jelöli a térkép. Csak sejthetô, hogy északon a Mátra ormai, délen az alföldi róna keríti. E kettô közé szorult be, de hogy pontosan hogyan, az nem tudható.

Közeledsz hozzá és hirtelen ott vagy. Abszurd helyzet. Nem érzékeled, hogy odaértél és máris ott kószálsz a közepében.

A könyvekben hiába is keresed a körvonalait. Ahány krónikás, annyi vélemény. Egyik így tudja, a másik úgy. És ami a földet illeti, hagyján. Mert a föld népe is éppoly nehezen megfogható, mint a birodalom maga.

Háromféle elmélet próbálja körülírni. Romantikus, sanda és bölcs. Az elsô szerint a palócok a kunok vagy épp a kabarok leszármazottai. Ez az a fajta ködbe-veszô elmélkedéstípus, melyre Füst Milán ezt a kifejezést használta: lehet mondani. Sok mindent lehet mondani, de minek. Mert ezt a kun-polovec-kabar genezist lehet hinni vagy nem hinni, csak épp se cáfolni, se bizonyítani nem sikerült még senkinek. A sanda és napi politika sugallta elmélet szerint: a palócok elmagyarosodott szlávok (szlovákok). Kétségtelen, hogy vannak szláv emléknyomok közöttük, ám egyebek is akadnak. Ezért tán mégis a harmadik elméletféleség a megszívlelendô, mely szerint: sokféle náció és hagyomány, arc és szokás keveredett itt össze és lett jellegzetesen egyféle. Tehát: palóc...

Ez a birodalom bensô, titkos tagozódása szerint kétféle: Hegy- és Dombország. És legnagyobb fia, Mikszáth Kálmán életútja is - ha kezdô és végpontját nézzük - egyetlen kacskaringós utazás e két imaginárius pont között: a babonaságok földjérôl, szklabonyai Hegyországból a fogyatkozó titkok és fakuló misztériumok világáig, Horpácsig.

A véletlen úgy hozta, hogy az utóbbi faluban gyakran megfordultam az elmúlt években. Nem a Nagy Palóc emléknyomait kerestem, csak egy barátomat látogattam, aki itt vásárolt magának hétvégi házat - épp szemközt a Mikszáth-portával -, tehát afféle "vasárnapi horpácsi" lett...

Kellett némi oknyomozás ahhoz, hogy valamit megsejtsek, ne mondjam: megértsek a falu karakterébôl. Mert a gyanútlanul bámészkodónak nem sokat árul el magáról. Ha az ember itt csak a szemére hagyatkozik, csalatkozni fog. Vigasztalan, Isten háta mögötti, félig-élô falu ma Horpács. Ne orroljon meg érte, aki másképp szeretné látni. Fogyatkozó, porlepett település. A fontosabb utak elkerülik. Ennek persze elônye is lehetne, nevezetesen az, hogy ami itt eredeti és megôrzendô, az nem romlik el a modern hemzsegéstôl. Csak épp az a bökkenô, hogy nemigen található már itt semmi, amit óvni érdemes volna. Igaz, a dombok esô után kizöldülnek, a patakban is megcsordul némi életadó víz, messzirôl pedig ide kéklenek a "drégeli rom" emlékei, csak épp romantikus lélek nem akad - romantikátlan se sok -, aki mindennek örülni tudna. Mert akik itt laknak, napi keserves szorításában kínlódnak.

Gyanítom, hogy sok palóc romantika már akkor sem lehetett itt, amikor Mikszáth Kálmán a nevezetes Szontagh-birtokot megvásárolta. Tudni kell, hogy látatlanban tette. Ahogy mondani szokás: hirtelen felindulásból. Úgy dönthetett: elég a haragszom-rádból. Három évtizede pátyolgatta már lelkében a hazulról hozott sebeket. Három évtizede tartotta magát jól-rosszul a fogadalmához, hogy Palócföldre ugyan a lábát többé be nem teszi. Igaz, olyasmiket is állítottak róla hajdan, hogy a Borgiák orgyilkos mérgébôl keveri a tintát, amellyel a szülôföldjét ábrázolja. Akkor kesergett ezen, késôbb csak mosolygott. Lassan beforrhatott a "Nagy-Iván-sebe" is, az nevezetesen, hogy Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben kötetsorozatba nem vele írattak Nógrádról, hanem - az egyébként érdemdús - akadémikussal.

Akárhogy volt is, eldöntötte, hogy hazatér. Óvatosan, nem hebehurgya módon. És erre Horpács épp megfelelt. Ha akarom, Palócország, ha nem, nem. Annak mindenképp a széle. És mivel ezek a szélek megfoghatatlanok, képzeljen róla ki-ki azt, amit akar.

Kétség ahhoz sem férhet, hogy Mikszáth a palóc világot magában hordta, bárhova magával vihette. Igazabb volt az a külsô hasonmásánál. Tehát ha úgy döntött, itt akarja maga köré idézni, megtehette. A díszletek adva voltak. Fák és vadvizek, dombok és vadvirágok. Kellett neki több? Ha talált esetleg - kétlem, bár nem tudom - valami képzeletét megmozgató "palócosat" errefelé, azt ráadásnak, a sors külön ajándékának tekinthette.

Mindenesetre megvetette itt a lábát. Építkezett, figyelt. Fôképp persze ücsörgött és pipázott. A fiai nyüzsögtek, ô bámészkodott. Nézte a "drégeli romot", a felhôket. Meg a Szontagh Pál kutyáit. Az alkonyi mezsgyén csetlô-botló figurákat, akikrôl nem tudta, nem is akarta eldönteni, mennyire valódiak és mennyire a képzeletébôl kipattantak. És írt. Mert ez a tevékenység volt az élete. Hasadt lélekként tette, mint minden tollforgató, nem a szó klinikai, inkább szociológiai értelmében. Egy öreg faun, akinek a fákhoz, a mohos kövekhez, a vadvizekhez meg a kószáló felhôkhöz van csak igazán köze. Mégis robotol, mint egy tollához láncolt rabszolga, akinek - mint egyik szellemutóda, Móra mondta - sokszor vér helyett már tinta csordogál az ereiben.

Talán szerette, de mindenképp szeretni akarta Horpácsot. Ám azt sem bánta volna, ha egy-egy barátja itt van a közelében. Ezért aztán amikor meghallotta, hogy Benczúr Gyula, a festô falura tart, "megkínálta" Horpáccsal. Benczúr nem kapott rá vakon az ötletre. Ideutazott, körülnézett. És - úgy tûnt - nincs ellenére a falu. Megtetszett neki az a hatalmas birtok, közepén a faóriásokkal, mely épp szembe néz a Mikszáth-portával. Csakhogy volt itt némi bökkenô.

A nevezetes földdarab - hogy hogynem - épp az említett tudós Nagy Iváné volt. És ez a volt okozta a bajt. Mert az akadémikus a közelmúltban túladott a földjén, s azt három idevalósi gazda vásárolta meg...

És itt fordítsuk jelen idejûre a történetet. Mint említettem, a barátom hétvégi házikója épp szemközt áll a Mikszáth-kúriával. Ez a - mára sokfelé szerteszabdalt - birtok lehetett hát, melyre Benczúr Gyula szemet vetett. S melyre alkudni kezdett, hiába. Mert - tudni kell - az egyik helyi gazduram, Macska János nevû, sehogysem akart a földjétôl megválni. Benczúr is, Mikszáth is hiába gyôzködte. Nem és nem. A Macskák szívósak, ha kis, ha nagybetûvel írják ôket. És ez a Macska-gazda megmakacsolta magát. Minél jobban kapacitálták, annál jobban ellenállt. Végül bedühödött. És sorra kivágta azokat a szépséges ôsfákat, melyek Benczúr Gyulának mcgtetszettek.

Galád tett volt, kétség nem férhet hozzá. És - messzire elható. Mert komolyabb fa, ahogy elnézem, ma sehol sem nyújtózkodik égre azon a domboldalon. Csimpaszkodik néhány cserje, erôlködik néhány gyümölcsfa. Amúgy hol kukoricát, hol gabonát terem. Ahol meg épp semmit, ott a birkák tiporják.

A festônek kedvét szegte az incidens. Megvonta a vállát. Nem is lett horpácsi gazda. Talált egy másik falut magának öreg éveire, oda települt. Mikszáth pedig ücsöröghetett a maga portáján, kesereghetett a fák - és mesék - pusztulásán, mert bár sok köze nem volt a modernizálódó világhoz, látnia kellett, mi történik világszerte. Pontosan az, ami a nyakas Macska-gazda dombján, szemközt...

És itt abba is kéne hagynom az eset felelevenítését, ám kínálkozik záradékul némi utóirat. Történt ugyanis, hogy egy alkalommal, amikor barátom háza körül tettünk-vettünk bogarásztunk, feltûnt a szomszéd portán egy roskatag öregember.

- Bemutatlak János bácsinak - mondta barátom. Paroláztunk a drótkerítés felett.
- Macska János - mondta az öregúr.
Meghökkentem. Valami mesebeli szél támadt hirtelen. Számolgattam magamban. Ez a bácsi öreg is, Macska is, János is. Ám az a nevezetes fanyüvô mégsem lehet. Annak tán a fia? Unokája? Nem tudom.

Néztem a görbült öreget, aki egyedül ôrzött meg a személyében valamit abból a régvolt esetbôl. Mert mára se Mikszáthok, se Benczúrok nem élnek errefelé. Még öreg fák is alig. A patakban megcsordul ugyan némi víz. A domb kizöldül. A drégelyi várrom ma is idelátszik, mint hajdan. De sem az élet, sem annak helyszíne nem az már, ami lehetett. Csak a Macskák szívósak és makacsok, mint említettem. Ha kis, ha nagy betûvel írják is ôket.