1.	ô

múlt jövô jelen gyûrt
faleveleken az idô-szer-
kezet jelez ôszbôl télbe
téli bedobott serlegébe

gyûlik adoma mese
képzelet-faragta botján
cifrázatát maga írja sorba
félmúlt idôben a törékeny
pillanatképek poézis
szárnyon röpve csöndesednek

emlék-valóként lépnek
tovább ajtót se lelve
csak rétet kúpját a hegynek
kapuját erdônek hol
álom-fivérek jönnek illúziók
az ország szélmalomharcában

Don Quijote: gyôztes



2.	 hangok

fent és lent csak egyetlen az ének
	fény morzsolódik nyírfa táncol
	csöndesedve küzd a távol
		kôsípok hegykaréj
kinyitja zsilipjét az éj
nehéz cseppjét végtelenbôl
	tölti poharakba

amíg vigyáz fáradt madarakra
az éhség is Éhségre vált
mennyi éhség hangokért kiált

megmaradt falak kövek sóhaja
fejszéktôl roncsolt orgona
fölötte szél jár hárfákra telepszik
világtáj-fák ágain melegszik
világkosárnyi szív az éjben
arcok csillagfürt virága miközben
új szentélye nyílik
elkopott szavaknak
csontok kép-regiszterének

fent és lent csak egyetlen az ének



3.	éjszaka

csillaghurkok szerte kulcsjelek
erdôket fésülget gyöngyutak leánya
szarvasok énekét gyûjtögeti össze
fenyôkön kocsikáz elhajt magas tájra

ahol türemkedik holdcsúcsok erdôje
ködselyem léghajón közelébe úszik
tölgykapuk szárnyait másolja ezüsttel
barlang-öböl martján dúdolva mosakszik

rózsa-ablakokban táncol egyensúlyoz
bokrokat tupíroz borzakat és rókát
rézszín mozsártörôn lógatja a hajnalt
végül berregôre állítja az órát


			1997. március