Onagy Zoltán: M.K. összemarkolja az igeneket és a nemeket
(Titkos napló 1882 elsô felébôl)


Csillaga fénylik.
Pulzálás nélkül, rendületlenül növekvô fénnyel.
Meglehet, rövidesen valami kisebb tér gázlámpája helyett funkcionálok - mondja morózusan egy szürke reggelen. Bajuszán hársfatea. Fáj a gyomra, a torka. Soha nem fájt, most meg itt van-e. Nem is érti az egészet. Kapkodja a fejét. Erre azért nem számított, hogy ilyen tempóban, ilyen egyértelmû és eszelôs sebességgel történnek a dolgok Szegedrôl visszatérve.
Jól van - mondja.
Három napot nem vagyok itthon.
Kedvetlenül, bizonytalanul, néha-néha megakadva elkészíti, megkonstruálja a titkosírást, amelyet majd az összegzô napló íráshoz használ. Elôször bemelegítésül, fazonkeresésül a magánhangzókat:

Unja, de rákap az ízére. Élvezi. Mulat munka közben.
Ne legyen túl egyszerû, mert nem örülne annak, ha minden egyéb szándok ellenére valami fortélyos regényírásba kezdene a célirányos betûkkel. Nem, ha elregényesítené az összegzô, önnyugtató és önigazoló naplót. A regények mocorognak már, de ha mozdulnak is, ha kilencedik hónap is, szükségeltetik ide egysmás. Elôkészíteni a babakelengyét, a fürdôkádat, bölcsô és kölletik, fertôtlenítô szobameszelés. Nem eshet és nem is esik bele egyik napból a másik napba. Össze köll azt rakni, mondja.

------------

Ilonkánál halmozódtak fel a gondok.
Akarom. Nem akarom. Mit tegyek. Mi legyen. Honnan indítsam. (A fészkes fekete francba! - alliterál.)
Szíve, gerjedelmei szerint választana a közelben rajzó más nembeliek közül. Ha tízzel fiatalabban kényszerül választani, nem okoz gondot, de ma már tudja, Szeged bûnös város, Pest még bûnösebb. Nem látható, ami hamis. Szép, közben kiderül, kenôcs szépíti. Közelébe érve, lepucolva arcáról a vakolatot, látni a hamisítást. Nem tudni, miért takarja, nem mi van odalent, de éppen elég, ha bizonytalanná teszi a nézôt, a reményteli birtokost.

------------

Harmincöt vagyok - mondja 1882 januárjában. (Azután ezt élete során néhányszor megváltoztatja.)
Az Andrássy úton ropog a hó. Fagyott veréb pördül le az akácról, puhán eltûnik a hóbuckában. Gyepmesterpár fut a Rózsadomb bokrai közül, Német-völgy ösvényein, a Lánchídon Pestre átódalgott éhes rókapár után, szájukból fehér gomolyokban dôl a pára.
Nem akarok meglepetést, izgalmakat, nem akarok égig érô, felhôket kaszaboló szenvedélyt. Semmit nem akarok. Nyugalmat, munkát.
De mégis, hogyan? - teszi fel a kérdést
"A szerelem gyakran változik át becsvággyá, de becsvágyból a szerelembe nincs átjárás, nincs visszaút." - írja titkosított napló mottójául. De hát akarom-e?
Erre keresi a választ, ezt fordítja le elsôként:
A szerelem gyakran változik át becsvággyá, de becsvágyból a szerelembe nincs átjárás, nincs visszaút.

Így néz ki.
M.K. verzált nem használ, szívesen bonyolítja ugyan, de azért annyira mégsem akarja bonyolítani, hogy a végén kedve is lemenjen nagy bonyolultságában. Csak szolídan, és csak annyira legyen vastag, telt, olvashatatlan és rejtélyes, hogy még ôt elszórakoztassa, szórakozását titokban tartsa, de közben elevenen maradjon a szándék, a lendület. Régen megtanulta, a lendület vesztével kipukkad az anyag. Nincs nehezebb pillanat, mint amikor letagadhatatlan állapottá válik: kikopott szeretetteli gyerekcsináló derû a kézbôl. Az óvó, a simító. Egy jó anyag kevéske titkolt türelmetlenséget, ingerült félretaszajtást, szomorú reggeli tekintetet is megérez. Visszarúg. Ha te velem így, akkor én is úgy.

Megtanulta, közeledni hozzá olyan irányból kötelezô, ahonnan roppant csábos, és ahonnan pillanatnyi rossz formája nagyítóval sem látható. (Pl.: hat remek sor.) Olyan fényviszonyokat kell választani, amely fényviszonyok közepette egy csípôficam megléte sem egyértelmû, de ha mégis egyértelmû, sexepil az, nem hátrány.

Ó egek, mondja, miután elkészül az MK-ABC-vel, nem vagyok kerek. Egy kerek erdô. Ennyi erôvel, unkával, egy csordát megkereshettem volna!

(Elôszónak tekintendô elôszó: O.Z.)

DIÁRIUM

Lassan menjünk bele, aki elbízza magát, könnyen megszégyenül. Abból pedig jutott idejebô - köszönöm.
Ha szabad választani, ma inkább megtartóztatnám ennen magam.
Ami egynek elesése, másnak fölkelése.
Ami egynek fölkelése másnak elesése.
Csak szép nyugodtan Átgondolva.

***

Cifra asszon nem kell. Cigányasszonba' szép a cifra. Cifra nincs nyomorúság nélkül.
Lett-e Ilonka cifra asszon azon hét nehéz esztendô közepette? Ha lett volna, izgalmas volna; he lehetett volna a súlyos depondációk mellett, az bizony csudákkal volna határos. Akkor mégis meg köllene néznem, mert csuda asszonra szükség vala. Aki odapislant homlokomra, a benti rongyos, kacskakezû elaborátumra, s az kettôt pördülve táncos lábú Seherezádévá válik.
Színes szalagok lengik körül százszor.

***

Mit akarok belôle, ha akarok valamit? Mondják, akkor a legnehezebb elválni, ha nem szeretjük egymást. Hét éve nem láttam, és mi még nem szakítottunk. A szerelem nem az idô bolondja, bár romlás rabja arc és rózsaajk; szerelmet nem merít ki hét vagy óra, ítéletnapig szilárdan kitart.

***

Majd én most - hiszem - másképpen közelítek.
Mondhatnám, de nem teszem:
Esküszöm, szép Lilla, hidd el,
Hogy mióta kellemiddel
Megkötöztél engemet,
Már azóta semmi szûznek,
Semmi nyílnak, semmi tûznek
Nem nyitom meg szívemet.
Most már nem leszek, nem lehetek annektálva.
A Róza-asszony-féle (Jókai-Laborfalvi-Róza - O.Z.) dramaturgiát, histériát be se vezetjük. Maximum ügyes epigrammák, hetyke és helyeske parabolaszöszök, halkan eldúdolt serenád. Kedves csízió. Semmi hangos. Semmi zajos. Semmi tányércsapkodás.
Magyarán: úgy kell ôtet idehoznom, hogy ne érezze magát azonnal régi királynôi köntösében. Vagy úgy, hogy azonnal régi királynôi köntösében érezze magát. Egyik reggel így, másikon úgy. Soha ne beleszigorodva egyikbe vagy másikba.
Hosszú út nyög mögöttünk.
Hosszú utak nyögik a nehéz járást.

***

Tudom, Maga beekzeválja majd rajtam a régi rossz idôket.
Back-világ jön Maga által.
De nekem ez már szükség.
Kalandvágy, szabadság óhajtása és a függetlenség utáni futás az ifjúi inak ipara. Vén csont nem repeszt a vak tájba. Megvárja, míg kiviláglik.
Maga nekem a karbunkulus derékövbe varrva, nadragulya a nadrágszárba. Elôvehettem, ha akartam. Itt járt velem mindig.
Most már azt kérem, legyen velem a pótok helyett.
(Jó ez így, ehe? Jól lesz ilyenfurmán? Nem több, avagy, nem sokval több így a kelleténél?)

***

Hogyan mondhat le valaki személyes szabadságáról?

Töreki birtokon, Szent Péter egyháza mellett, nyilvánosság elôtt, jeles-nemes Sz. gróf jelenlétében, én X.Y. szabad elhatározásomból, kényszer és csalárdság nélkül, akaratom szabad birtokában, az igát nyakamba véve, a római jog szerint M.I. kezébe adtam magamat, ki a szabad ember személyes állapotát jobbra vagy rosszabbra egyaránt változtathatja.

E naptól kezdve Te és örököseid azt tesztek velem, amit akartok. Jogotok lesz engem birtokolni, eladni, elajándékozni, pokolra tenni, onnan jó szókkal kivenni, vagy szabaddá tenni.

Ha akár magam, akár gonosz emberek tanácsára szolgálatodból ki akarnám vonni magamat, fogságba vethetsz engem és megbüntethetsz, mint minden más szolgát, ki szolga állapotába született.

***

A következôket írom neki:

Kedves Ilonkám!
Akármilyen vén asz asszon, ha férjhez megy, csak menyasszon!
Szarv letörve rögtön.
Sziklaszilárd mohorai gôg azonnal odahagyva Mohorára.
Eztán pedig a következôket:
Igazi lakadalmat nem csináltam Neked, annak ideje lett. Igazi lakadalom most se jut, bíztatlak mindközben NEM tudom, mivel bíztassalak.
Látom magam elôtt, ahogyan a két násznép ünneplô feketében összetalálkozik, kezükben fényes-piros borosflaskák, kiáltva köszöntik egymást, izgalommal hallgatják a vôfélyek vetekedését, ki mond elmésebbet elmúlt hét esztenônkrôl, melyik hogyan vezeti elô az új nászéjszakát.
Nevetnek, könnyük csorog.

A NAP CSODÁLKOZVA TEKINTGET, A KUTYÁK TORRA KÉSZÜLVE KÍSÉRIK A LAKDALMAS SOKASÁGOT. MINDEN VOLNA. ÁGYVETÔ ASSZONYOK, NÁSZNAGY, BOCSKORPÉNZ, BÚS APA ÉS BÚS ANYA, BÁR BÚS ATYA NEMIGEN, VOLNA CSIGAVÔFÉLY-LYÁNKA, AKI KÖRBEJÁRJA MOHORÁT, JÖJJENEK AZ ASSZONYOK CSIGATÉSZTÁT KÉSZÍTENI;

A levesben haluska. Volna gyiós kendô. Terajtad gyöngyösi koszorú. Volna rég nem látott kompéros lepény mazsolás túróval. Volna nekünk álmenyasszony, maskarás pacurka, elugranék, el én, odamenekülnék hozzád. Volna tyúkverôtánc, a hajnali, mi meg ülnénk csak, néznénk a jókedvet, a döngölést, váll összeérintve.
És volna elhálás. Hátunkban a szemek. Volna szégyenkezés is. Boldogság is, boldogtalanság is.
Volnánk végre mi magunk is.
Itt kapnék észbe e hosszú levél végén: de kérem, ez nem éppen a terv szerint alakult, elvittek éngemet a derûbe hajoló gondolatok.

***

(Extra Muros:) A falakon kívül bátornak mutatkozni.
Kétséget, kételyt, odabent mutatkozó keserû szemrehányásokat megtartani.
Csak ritkán mondani, csak közeli barátra nézni a bajjal: Ugyan milyen? Mennyit változott? Úgy tartja-e a kezét, mint tíz éve az Ipolynál?

***

Nekem most jókedvûnek kellene lennem - formáliter. Vagyok is. Hahaha.
Bármi lesz is, semmi olyan nem történhetik, ami elsô, ami meg ne esett volna ezen a szép gömbölô Földön.

Kanut, dán király, szüntelenül pusztított a szlávok földjén. Azok pedig ellenállásra készültek. Megszállták a gázlókat, mindkét oldalon megerôsítették kis várakkal, amelyekbôl a dánok hajóit el lehetett süllyeszteni. Az utakat vasláncokkal zárták el. Mint mindenki, akit támadás fenyeget, aki érzi a leigázás füstölgô fekete szelét, gyötrött aggyal kigondolták a trükköket, amelyeket hasznosnak véltek, amelyekkel gyengíthetik az ellent, azokat megcsinálták.

Ám az óriási erôfeszítéssel, a hatalmas munkával nem mentek semmire. A dánok megérkeztek, mint szoktak, az erôdítéseket áttörték, s úgy ellepték az egész földet, mint a sáskák. A szlávok, támadni nem mervén, váraikba húzódtak. A dánok pedig felélték azok tartományát, felfalták a föld terményét, leölték az erdô vadjait, kiürítették halastavaikat, majd dolguk végeztével visszatértek hazájukba.

A szlávok pedig nekiláttak a helyreállításnak, és bánták, de igen-igen bánták, hogy a dánok nem ezen a földön élnek, mert ha itt élnének velük, mellettük, szövetségben és barátságban, a rombolás megszûnnék, és nem csak megszûnnék, hanem egy harcos, szigorú rablónemzetnek volna egy szorgalmas, a barátságot igen megbecsülô testvérnépe.

A szlávok igen nagyon vágytak a békére. A békeszeretô szlávok. Közben vonzotta ôket az erô. Mindkettôre igen nagyon vágytak egyszerre.

***

Tartalom - Mikszáth honlap - Nógrád megye