Már én magam igen nagy tisztelettel kérek bocsánatot, hogyha netalán megzavarnám otthoni békéjében az Urat e levelemmel, de nem bírja a sok súlyokat hordozni sem az a megbolondult szívem, sem az a háborodott elmém, mert hogy igen régen történt az, ami történt.

Azóta itt vagyok nyomorékon, koduskenyéren, meg félszemre megvakultam, azzal is vérágassan, mert hogy az az egyik látó szemem is csak annak a Vér Klárának veres haját látja minduntalan.

Most sem is én írok, hiszen a tentaceruzát a félig béna kezem se foghatja a három maradék ujjaimmal. Hanem is mondom tollba volt katona cimborámnak, idôs Bacsó Bence vadkerti molnárnak ezöket a nehéz szavakat.

Mert én vagyok az a Gélyi János, akit az Úrnak meg tetszett írni a szegedi könyvébe, mit is a falunkban kézrôl kézre adtak, s az eset miatt engöm zaklattak vele, nekem mondta mindenki, hogy hát az író úr tégöd írt meg Jani, meg még a Klári neve is ki van nyomtatva a könyvbe. Unszoltak, olvasnám mán el. De hát nehezen olvasok. Azokat az apró bötûket nem is fogja az az én egyik szemem.

Meg nem is akartam tudni, mi az. Meg aztán féltem is tôle. Mert azt gondoltam, hogy megin megtörténik azaz eset, amire egész nyomorult életemnek teljes nehézzével kött gondolni nekem állandóan. Amit is nem akarok. Amitül odzkolódok is, oszt mégis csak az lüktet az emléközetömbe. Mire aztán ráadtam magam, hogy a szomszéd iskoláslyánka, a Bede Erzsi mégis fölolvasta neköm négy évre a könyv után az írott történetet - mellyik aztán csonkán rútul abba van hagyva -, hát akkor megin fölszakadt bennem az egész. Mert azt lehet gondolni, hogy ott vesztünk mindahányan.

Pedig nem úgy volt, mint ezt jelen levelem is tanusítja.

Azért azóta fontolgattam, megírjam-e ezt a replikát a Tekintetes Mikszáth író úrnak Horpácsra az uradalomba, de mivel már hogy öreg ember vagyok, 67 éves, oszt készülök az Úristen itélôszéke elé elszámolásra, ôsz fejjel, meghajlottan, féltérden s bottal járva bizony, hát üzentem a Bacsó komámnak, gyûjjön az ágyam széldeszkájára, fogjon kockás papírt a kalendáriombul, s mit mondok, írja meg az Úrnak mégis csak. Mert azt muszáj.

Ha válasz se jön, az se baj.

Csak ami megtörtént, derüljön föl az igazság az utólsó kenet elôtt legalább.

Mikor beszakadt velünk a szekér a mélységbe, egy igen nagy sziklán megpördülve, s oldalt fordult a levegôbe, én kitártam a karomat, mintha már a halált magát akartam volna átölelni, s hiába ráncigáltam volna a Klárit magamval, az csak görcsössen kapaszkodott a baloldali elsô lôcsbe, én meg röpültem is, mint a szárnyas angyal, vagy a lôtt madár. Oszt másra nem emlékszek, hogy mi ért. Csak arra, hogy pályinkát érzek, nyomkodják a számba. Mennyi idô tellett, mennyi se, én nem tudhatom. Hangokat, meg kijabálásokat hallottam, s csak észre vöttem, hogy veszem a lélekzetet - de nem érzek semmimet. Nyittam volna szemem, amellyik is nem volt - amellyik meg volt a világra nyílott, az meg bár ne nyílott volna. Mert az arcomba nézett annak az asszonyt csábító, cifraszûrös juhászbojtárnak, a Csipke Sándornak a kék világító szeme, ki miatt mindezen rettenetes dolog mivelünk történt.

Zsibogni kezdett volna bennem az élet, de azt gondúltam, hogy már tán a másvilágon vagyok, testem nincsen is. Mit hamarost éreztem, van mégis, mert szakító fájás, egymerô nyilallások ébresztettek világra beszéd nélkül, mert csak a vér, meg a Vér Klára neve bugyogott a számba. Az a Csipke Sándor meg csak nézett-nézett a kékítôs szemeivel, s egyszer csak ezt kezdte mondani nekem.

- Nyakára szegett annak a szekérlôcs két ága, s földbe gyûrte ottan, ahol leszakadott rá a nagy szekered, Jani...

Mondta nekem ezt, és a szemébôl kék könnyek csurogtak lefelé.

Aztán így folytatta:
- De hát... nekem is van olyan fájdalmas, mint neked, mert a tied már legalább volt... az enyim meg csak lehetett volna. Ezt így megmondom ôszintén, mielôtt a Szent Mihály lovára tennének, mer nem úgy nézem, hogy megmaradsz. Ezt meg köll tudnod, hogy az én szivemet se nyomja egy életen át a bánat, a furdalás, meg a szégyen, se a falubeliek elôtt, se elôtted, se az Úristen elôtt, mert ezt kívánja a böcsület. A Klári meg... szörnyet halt a szegény nyomba, s nem szenvedett semmit, mert hozzá rohantam le a sziklákon legelébb. Magam is széjjelverve magamot. Mivel meg már úgyis meghótt... mint meg béküljünk ki egymással... te se bûnnel kocogtass a Szent Pétör kapuján! Még szerencse, hogy utánatok rohantam, mivel elkaptam egy szemed villámát ott az útszélen véletlenbe, hát sejtettem, nem jó lesz. Hallottam a lónyerítést, a sziklák között verôdô szereket, a recsegést, ropogást, s itt fölkiabáltam a favágókat, meg azt a két vadászt, hát... itt vagyunk, dicsértessék a Jézus Krisztus... - ezeket mondta nekem az a Csipke Sándor.

Mire én két lövést hallottam. Ezek voltak a Tündér, meg a Báró, ahogy késôbb elmondták nekem, mert a Bokros a nyakát szegte, a Villámot meg szügyön bökte a kocsirúd. Én mégse éreztem fájdalmat a szívemben miattuk, ezt nem értettem meg soha. Csak az az édes illat volt mellettem a levegôben, ami a Klára hajáról maradt rajtam, meg a vérem íze a dagadott nyelvemen, törött állkapcsomban. S osztán a favágók gallyakból meg lombokból csinált hordágyon elvittek engem, összetörött embert, de én errôl mit sem tudtam, mert elvesztettem az eszméletemet. Így kerültem a gyarmati sipotályba, ahol is eppenhogy kijavítottak valahogyan, ahogyan tudtak, de hát megmaradtam. Bár ne maradtam vóna.

Térdben bénult, rövidebb lábam lett aztán, így büntetett az Úristen, mert hogy akkor azon az éjszakán ezzel a jobb lábbal léptem át a Vér Klára küszöbét a malomnál, az ôrlés végeztével - mikor is visszafele folyt a Bágy pataka énmiattam... A törött állkapcsom le van ferdülve alul meg, hiába bújtattam nagy titkoló bajúsz alá, s hiába növeltem rá sûrû hosszú szakállat is. A falatot felire harapom csak, mert már fogam meg az nincsen - tizennégy kiment a szakadékba s a földet kaparja, harapja csak a Klári szétterült veres haja körül. És hát a kacsingató jobb szemem világa...? Az is a mélységben lobog, mint egy lánglidérc, ott maradott, s ottan keresgéli a Klárit végestelen végig a bokrok, cserjék meg a nagy kövek között, amíg világ a világ. Mert az elmondásból tudtam meg, hogy kiverte a bodzafa ága, ami megfogott a leszakadáskor, mert aztán onnan estem arra a rengeteg kukoricaszárra, mit is az a gondatlan meg részeges Striho Jano bedobált a Csucsa hegy szakadékába, ami a kenderáztató fölött, a tetô fele van. Az az eset megtörtént. Így maradván meg én az életnek, mit is a Tekintetes Úr meg nem írott, mert ha utóbb meg is tudta a sok pletykák által, már talán röstellette, de inkább nem is akarta, az az én gyanusításom, bár azért nincs befejezve ez a mink esetünk...
Aztán három hónapra rá jöttek ám a csendôrök, s vittek mindjárt a kékkôi szolgabíróhoz, a Mauks Mátyás Úrhoz engem gyilkosság miatt az ügyész elé. Kívántam is: csak akasszanak föl, mint a Sisa Pistát, mert a Vér Klára, meg a négy paripám nélkül mit se, krajcárt se ér az én életem. Hát mégse így lett.

Kimondta a Mauks Fôszolgabíró Úr, hogy át van minôsítve balesetre a gyilkosság. Az a Csipke Sándor is tanú volt a tárgyaláson, s az is mindig csak azt vallotta, hogy megbokrosodtak a lovak, s elragadták a szekeret, szentül esküszik a Szûzmáriára, mert ô mindent látott. Mit látott, mit nem látott, azt ô mondhatja, még a Gondviselô se vonhatja érte felelôsségre, hanem mink ketten tudjuk a valóságos igazságot. Aztán fölmentettek engem, azon a szón, ahogyan ô vallott. Az egyetlen szemtanú.
De nekem az élet nagyobb halál lett, mint az akasztás.
Itt is én a pokolban vagyok, a másvilágon.

Mert bizony én az ápoló priccsrôl írom ezt a levelet, amelyen is mindenféle csigákra fölakasztgatva fetrengettem. Mert bizony én abból a rettenetesen tátogó, mély szakadékból írom ezt a levelet. A kimúlt, gôzölgô lovaim hátáról, a széttört szekérbül, meg a bodzafa kuszált lombjaibul, az ázott rengeteg kukoricaszárrul írom a Tekintetes Úrnak ezt a levelet.

A Vér Klára gyönyörûszép vörös hajaszálának tentájával írom ezt a levelet. A magam vérivel, az már semmi. Ami a legnehezebb az, hogy nem tudom feledni az emlékezetemmel, ezért az én egész nyomorék éltemmel írom ezt a levelet.

Mert asszony nekem soha át nem lépte a küszöböt többet, és nem jött a házhoz. Kis családok nem futkosnak mellettem, fiúcskák s lyánkák se. Magamban vagyok, s negyvenkét éve hordom azt a szekérvágtát, mindennap evilágról, mindennap a túlvilágra, meg az én üres lelkem meg szívem az maga az a szakadék.

Ritkán nyikordul meg a kiskapu. Egy-egy gyerek, ha jön. Ezt-meg-azt küldött az anyja. Kóstolót disznótorból, aratós lángost, karácsonyi buktát. Aztán ez a békés Csipke Sándor, ki miatt történt minden akkor, ez is csak öreglegény maradott. Hoz ide bort nekem néhanapján, jó nyéki bort az elvadult udvaromba. Mert itt lovak többet nem kapartak indulhatnékra, az istállót gaz verte föl. Csak pár tyúk, s egy kecske unatkozik a napon. Olyan ez az én házam, ahol pokol tüzét gyújtja a nyár, ahol temetôbe csalogat engemet az ôsz, ahol a kemence is félálomban szuszogja végig a telet, ahol könnyes harmatot harmatoz a tavaszi zsibavirág, ahol ki van irtva a mályvarózsa bokra, ahol egy ágy van, mert a másikat szétvertem baltával meg cséphadaróval.

De mindek írt meg engem a Tekintetes Úr?
Mert azóta minden vasárnap, ha a misérôl hazabattyogok féllábasan a botommal, s kiülök az orgonabokor alá, mit a Klári palántált oda, a kispadra mellém ül egy iskolásgyerek, mikor melyik, s föl köll olvasni nekem a Tekintetes Úr történetit.
Ami meg nem az én történetem.
Hanem a Tekintetes Úré.
Mert hogy nem féltem a vágtába, meg a halálba indulva, azt jól megírta.
Mert ebbôl az gyön ki, hogy bezzeg a szerelem nagyobb úr, mint a halálfélelem.
Hát ez így jól is volna.
De én meg azt üzenem Horpácsra, hogy az életben hagyás nagyobb büntetés az akasztófánál.
Én csak tudom.
Hát ezért haragszok magára, Tekintetes Úr.
Mert ezt írja meg a könyvében, ha tudja.
Hát ez az igazság a két mályvarózsával, meg a lovaimmal.
De leginkább csak a Vér Klárával, meg énvelem.
Most meg, hogy ezt a levelet írtam magának, talán meg is könnyebbültem egy kicsinyégy. Mert az adósságot le köll róni.
Evvel zárom soraimat, én