Az aznapi szentencia egy Mikszáth idézet volt: "Az emberek azért boldogtalanok, mert nem tudják, hogy boldogok." Már nem emlékszem, hol olvastam, talán a jeles mondatok közt, talán máshol. Ezen morfondíroztam, miközben ittam a hajnali kávémat, és az esôkabátot szíjaztam föl a bicikli csomagtartójára.
Indultam horgászni.

Sötét volt még, amikor kiértem a tóhoz, az orromig se láttam. Ezek mindig izgalmas pillanatok. Sikerül-e egy aprócska zsebláma fénye mellett kibogozni az összegubancolódott damilt, feltûzni a csalit és ami a legfontosabb, a horgot a vízbe dobni? ... Tehát nem egy fa tetejére vagy a bokorba, hanem a vízbe, lehetôleg minél messzebb a parttól. Szerencsétlennek, mitöbb, szánalmasnak minôsíthetô a kísérlet abban az esetben is, amennyiben a két zsinór keresztezi egymást, vagyis méretes potyka helyett egyik bottal a másikat fogom ki... Ám a sors ma kegyes volt hozzám, nem történt semmi malôr. Végre megint horgásztam.

Tudtam, hogy nem egykönnyen szabadulok majd ettôl a mondattól. Ez a amin napra rendelt fixa idea. Amit az ember a fejébe vesz, így kora reggel, attól már nehezen menekszik, legyen az egy verssor, vagy dallam, akármi. Aztán idônként ilyeneket mormog maga elé: "Az éjjel hazafelé mentem, éreztem bársony nesz inog..." vagy önfeledten fütyüli a Don't cry for me Argentina az Evitából, esetleg a Portici néma nyitányát.

Szóval az emberek azért boldogtalanok, mert nem tudják, hogy boldogok... Hm. Jó lesz ez a mondat erre a napra, az ilyen jellegû alapkérdések megvitatása horgászat közben gyakorlatilag nélkülözhetetlen. Mert, ugye, vagy fontos, szakmai dolgok kerülnek az érdeklôdés középpontjába (lecsúszott-e a kapásjelzô, milyen hibákat követhetünk el csalizás közben, kinek van a környéken fényképezôgépe, ha majd a nagy hallal, ugy?...); avagy pedig a még fontosabb, bár kevésbé szakmainak (lenni vagy nem lenni, to be or not to be, a boldogság, mint olyan, hogyan barkácsoljunk otthon könnyen és egyszerûen hordozható, környezetbarát perpetuum mobilét; Beethoven X. szimfóniájának Fináléja stb.).

Fogadjuk meg egy néhai nagy és bölcs tanító - ma már nem tartjuk olyan nagynak és bölcsnek -, javaslatát és elôször is tisztázzuk a fogalmakat! Boldogság-ügyben Erasmussal értek egyet, aki azt írja a Balgáék bölcsességében, hogy a boldogság a fent nevezettek szigetén született. Nagy mesterem ezt még azzal egészítette ki, hogy a boldogsághoz kell egyfajta - fogalmazzunk eufemisztikusan! - egyszerûség. A Kék Madár kergetôinek szigorúan tilos a tények beható tanulmányozása, hírmûsorok nézése és hallgatása, napilapok olvasása, árcédulákkal, adóívekkel való szembesülés, ellenben kívánatos a hermetikus elzárkózás, illetve az elefántcsonttorony... Végül is arra a következtetésre jutottam, hogy nem szeretnék boldogtalan lenni.

Néhány napja láttam a televízióban egy dokumentumfilmet néhány kollégáról, közelebbrôl a Niger halászairól. Az ô kedvencük a comboro, vagyis a törpeharcsa. Ezeket felfüstölik, megszárítják aztán eladják a piacon. Ez az egyetlen jövedelemforrásuk. Étrendjük meglehetôsen sematikus: halat esznek rizzsel. Mindennap. Életük nagy részét kin töltik a vízen saját maguk eszkábálta csónakjukban. Távol a nagyvárosoktól, mikrohullámú sütôktôl, távkapcsolóktól... és mégis, az egyik kérdésre azt válaszolta valamelyikük: "Boldog vagyok." Most is azon gondolkodom, kitôl hallottam ezt a mondatot utoljára.

A fixa ideát tovább boncolgatván be kell látnunk, hogy ez bizony egy paradoxon, ami megnehezíti a helyzetet. Hiába írja Dürrenmatt a Fizikusok nevezetes 21 pontjában, hogy a paradoxonban a valóság tükrözôdött, az európai kultúra, amely idônként túlzottan racionális és nem hatja át úgy a misztika, az irracionalitás, mint másokét, ezzel nem tud igazán mit kezdeni. A mi eszményünk a 2x2 józansága. Szétszedni az aranytojást tojó tyúkot aztán megint összerakni... Garcia Maquezt egyszer megkérdezték, miért ô lett az egyik legismertebb latin-amerikai író? Erre azt válaszolta: azért, mert ô tanult meg írni. És ez fontos mondat. Kolumbiában a csoda lehet, hogy hétköznapi esemény. A bölömbikák éjszakájában az égbôl öregember ereszkedik alá hatalmas szárnyakkal. A Száz év magány pedig maga a mítosz... Afrika is hisz a csodákban, álom és valóság ott sem válik élesen el egymástól. A Harvard egyetem professzora, aki UFO kutatásokkal foglalkozik (megjegyzem, az UFO jelenség a következô horgászatnak lesz egyik jó napirendi pontja), nemcsak azon lepôdött meg, hogy Zaire-ban is kis zöld emberkéknek írják le az ufonautákat, hanem azon is, hogy azok jelenlétét mennyire természetesnek gondolják. A görög istenek is lejártak a földi emberek közé, úgyhogy egy-egy találkozásnál idônként tisztázniuk is kellett, ki kicsoda?...

Arra a kérdésre, hogy hol szeretnék élni, melyik országban, azt szoktam válaszolni: ha lehetne, ebben. Itt van például ez a tó. Az egyik partján kisebb domb, apró falusi házacskák hosszú sora, gyümölcsös, a kertben ribizlibokrok, nem messze hatalmas szomorú fûz. Balra a kék Mátra, fölötte hôlégballon - az új státusszimbólum - lebeg, mögöttem a temetôdomb, napnyugtakor narancs- és vörösesbarna színekben pompázik, valóban festôi látvány. A kapásjelzôk mozdulatlanok, legfeljebb néha akad beléjük valami kósza szellô. Pontynak se híre, se hamva, de nem baj: a remény hal meg utoljára, pesszimista ember nem horgászik.

"Az emberek azért boldogtalanok, mert nem tudják, hogy boldogok." Ezt a mondatot az egyik legnagyobb magyar író írta le. Annak a népnek az írója, amely egyes felmérések szerint a világ legpesszimistább nemzete. Igaz, a XX. század története nem valódi sikertörténet, világháborúk, forradalmak, ellenforradalmak, polgárháborúk, deportálások, kitelepítések...

Tudjuk, Mikszáth milyen pontos és kíméletlen látleletet adott a századforduló Magyarországáról. Milyen kérlelhetetlen logikával elemezte szivar- és pipafüstös tarokkpartik közben, hogyan és miért rohan végzete felé ez az ország. Jobb és szebb idôk voltak azok az évek, aranykor?... Nem hiszem...

Horgászom, de aki ideszületett, a Kárpát-medencébe - mondjuk a centenárium után -, annak mindig számolnia kellett az erôszakos halál lehetôségével. Horgászom, mert horgászhatok. Nem vastüdôben fekszem, nem tolókocsiban...

Két pontyot fogtam aznap, úgy vittem haza ôket, mint valami olimpiai aranyérmet, megdögönyöztem a bíz hónapos lányom, kiültem a ház elé a padra és nem voltam boldogtalan.