"Azért hát jó lesz el nem bizakodni, hogy mi ilyen meg olyan zseniális nép vagyunk, akiknek csak bele kell fogni valamibe, s mindjárt sikerül. Ha kilenc esztendeig fekszünk is hortyogva a bundán, egyet kell ugranunk hipp-hopp, s mindjárt utolérjük Európát."

(Magyarország a hon neve,
hová lepottyantott a gólya,
népem nyilazva jött ide-
és máig sem szokott le róla,
a lovat eladták alóla,
mégis oly peckesen feszít,
minthogyha egész Európa
félné ma is nyílvesszeit.

E nyilazós - nyilas? - modor
híján találom idegennek
magam hazámban, hol a bor
eleve pimpósodva erjed.
Mert fabatkát sem ér a helyjegy
a kisiklott gyorsvonaton -
hiába ég a tûz, amelynek
nincs más terméke, csak korom.)

"...aki a szónoki éljeneket, a Ház tetszésmoraját már egyszer megkóstolta, rosszabb lesz az alkoholistánál, soha meg nem gyógyul, és okvetlenül visszaesik a szenvedélybe."

(A szája jár, amíg a sokaság ki
nem kaparja neki a gesztenyét,
amit megsütni s gyorsan felzabálni
percig se késik majd, ha trónra lép,

az ország sora légyen bár akármi:
ô meg nem rövidülhet semmiképp,
a koldus is az ô sokmilliárdnyi
használt növelve nyújtja ki kezét.

Mi csak legyintünk, újra elfogadván,
hogy légyen bár szabályszerû a kampány:
egyetlen lúd is disznót gyôzhet itt.

"Ékes" szavaival tele a kincstár,
tagadó választ bömböl akkor is már
mikor a kérdést még fel sem teszik.)

"Az irodalom nagyban és egészben a közepes írók kezében van, ezek tartják fenn jellegében és nívóján, meddô idôszakokban, várván a megszületendô nagyokat, akik csak ritkán jönnek és többnyire egyenként."

(Hatalmas a gödölye sérelme:
bivalyszámba egy bivaly se vette,
a bivalyok - dölyfôs, durva népség! -
gödölyénket gödölyének nézték.
Így a gödölyék apraja-nagyja
halált kiált minden gaz bivalyra,
bár helyére így se, úgy se léphet
híjával a bivaly erejének.

Ám gödölyénk buzgón panaszolja,
hogy a nyájnál csordább volt a csorda,
s kiküszöbölendô ezt a csorbát:
bérpulikkal oszlatná a csordát.
Így élünk a vén Pannóniában,
hol csárdánként háromszáz dudás van,
poklonként viszont csak kettô-három,
ám ôket nem tartja senki számon.)

"Szent isten, micsoda forradalom az, ha a szerelem megjelenik. Mindenik érzék el akarja csikarni a többi négynek is a hatalmát. A szem tapintani mer, a kéz ízlelni tud, a száj látni akar, a szív hallani próbál."

(Vízben maradtál hát velem. Ma is
ott állunk, hogy legpörkölôbb a víz,
rám égeti formád a tó heve:
tested lehet csak testem bélyege.
Nincs semmi már, mit meg nem érhetünk:
megértük, hogy a víz is tûz nekünk,
ellentétébe fordult minden át,
nem érvényes a szín, csak a fonák,
tûz lett a víz és zene lett a csönd,
te rosszabb lettél, én pedig különb,
balzsammá lettek iszap-intrikák,
amikkel összekent a kinti láp.)

"Általában egész más volt a régi állam. Akkor abban mutatta a hatalmát, hogy minél többet tud adni másoknak, most abból excellál, hogy minél többet tud elvenni másoktól."

(Elvették tôlem a Himnuszt,
csak mert elénekelték.

Torkukkal beszennyezték.

Elvették magyarságomat,
mert maguk magyarnak mondták.
S ha ôk a magyarok:
testvérebb a török meg az osztrák.

Elvették játszó kedvemet,
mert silány alakításért
követelték a tapsot.
Aminthogy a tetszés jelének vették,
ha a közönség szisszent, felmorajlott.

Elvették az életemet,
mert ifjúságom szép sólyommadarára
rút kányák bélyegét sütötték,
miközben füstifecskének hazudták
a maguk egerészô ölyvét.

Most itt állok az ország ajtajában,
hol valaha kopogtatnom se kellett,
állok a küszöbön, semmit sem érzek,
mert elfeledtették velem, hogyan kell
megörülni a hazaérkezésnek.)