"Valamilyen író azonban mégis
lettem, s ha most az élet ôszén
megcsinálom a mérleget,
elmondhatom, hogy ami öröm ért, az
mind az irodalomból való, és ami
bosszúságot nyeltem, azt mind a
politika kölykezte."

A kiállítás harmadik egységében a szépíró mûvészi pályájáról kívánunk áttekintést adni, felvázolva helyét, kapcsolatait, legfontosabb sikereit a korabeli irodalmi életben, s mindennek alapját, mûveit:

• teljes körét (a korabeli kiadásokkal) s mûfaji sokszínûségét (a gyerek- és ifjúsági könyvektôl, a népszerûsítô füzeteken, színes regéken át az elbeszélésekig, regényekig)
• egykorú fogadtatását
• a korabeli fordításokat (esetleg a késôbbiekbôl is)
• és a legfontosabb színpadi- és filmfeldolgozásokat kitekintéssel

"A mozgás az élet, a friss víz, mely
indul valahonnan és megy valahová,
hol egyszer talán hajókat visz. Minden
szellemi mozgalomból csak jó
következhetik, a fiatal írókéból sem
különben. Hogy összetörik az eddigi
tekintélyeket? Csak a hamis
tekintélyeket törhetik össze. Hogy
végig gázolnak a mostani mûvészeti
formákon? Az ördög vigye azokat a
formákat, hogy gázoljanak."
"Nehéz magyar írónak lenni!"

Lényegesnek tartjuk, hogy érzékeltessük azt a sokszínû irodalmi kapcsolatrendszert, amelynek ô is alakító mûvészegyénisége volt. Azt az érett alkotót, aki már átvészelte elsô kudarcait, átélte csalódásait, megismerte a nélkülözést, de már túl van az elsô sikerek örömein is, s akinek már talán az is megszokott, hogy tekintélyes irodalmi társaságokban hangzanak el munkáit.(A Petôfi, a Kisfaludy Társaságot követôen akadémiai székfoglalóját, A szökevények címû elbeszélését 1901. május 12-én olvasta fel.)
Mikszáth tartalmas, gazdag, eleven kapcsolatban állt a korabeli irodalmi élettel, elegendô, ha csak az általa szerkesztett Almanach kötetek szerzôgárdájára gondolunk itt. Az írók, mûvészek tablóján az egyik kinagyított kép Jókai Móré, hozzá kötôdik az "irodalomtörténész" Mikszáth, a Jókai Mór élete és kora címû életrajzi regény (1905-1906) szerzôje.
Mikszáth írói sikerei, kapcsolatai a szellemi élet centrumához, a rohamosan terebélyesedô világvárossá dagadó nagyvároshoz kötik.
A pályaszakaszban Budapest mellett Horpács megjelenése az alkotói magányba, nyugalomba való visszavonulás igényét, az elzárkózást, de egyben a menekülés mozdulatát is jelzi. (Nemcsak a város, de a közélet, a politika légköre is egyre idegenebb.)
(Horpács, mint látjuk, jelen elképzelésünkben három tekintetben is megjelenik a kiállításban. Az elsô egységben, mint tipikus megyei település, a harmadikban, mint az alkotópálya egyik iheltô helyszíne, valamint a Mikszáth család legkedvesebb - az írónak utolsó nógrádi - otthona.)

"Kellett nekem olyan hely, melyrôl
csak én tudjak, mint ahogy az
embernek van egy titkos könyve,
kellett egy hely, ahol a füvekbôl,
falvakból, árkokból, erdôkbôl a
fantázia segélyével témákat
hasogassak ki írói mesterségemhez,
hol nekem öreg fák titkos susogással
meséljenek s patak vize locsogjon."

"Az irodalom nem kell senkinek!
Hiszen nem a komoly célok
országában vagyunk! Könyvet itt nem
vesz senki, szellemi terméket meg nem
becsül, itt mindig a személyekre megy
a játék, és mert az irodalomban is nem
a könyvvel törôdünk, hanem az íróval,
így válik lehetôvé, hogy olyan íróink is
vannak, akik még sohasem írtak semmit."

Írói pályája lezárásában Mikszáth mintha csak megvalósította volna azt az igényt, amit Jókairól megfogalmazott: "írói jubileuma alkalmával, mikor oly szédítô magasan állott hírben, dicsôségben, emberszeretetében hagyott volna itt bennünket". Mikszáth Kálmán 1910-ben, halála elôtt még részt vett - megtört testtel, kicsit fáradó lélekkel, de elevenen friss alkotószellemmel és a saját ünnepét is kritikusan szemlélô írói szemmel - a tiszteletére rendezett jubileumi ünnepélyen.
A hivatálos ünnepségek, országos megemlékezések, kitüntetô ajándékok (jubileumi sorozat, nemzeti donatio), zajos rendezvények között is meg kell hallanunk az ifjú írógeneráció (Ady, Kosztolányi, Krúdy) hangját is.

"Egy írót kitüntetni nem lehet sem
diadalkapuval, sem koszorúkkal, úgy
mint azzal, ha ôt mûveiben
megösmerik: ez a legnagyobb
jutalma."

"Az irodalomra féltékenyen kell
ôrködni. Hiszen már nincs is
egyebünk, amivel a világ elé
állhatunk... az irodalmunk az utolsó
jó ruhadarab, amit még le nem
vettünk és ami még el nem
rongyolódott."

Egyik fô törekvésünk az, hogy mintegy belépjünk, betekintsünk a mikszáthi mûvek világába, a kiállítás eszközeivel megjelenítsük belsô tartalmának hangulatát.
Említettük már a Mikszáth irodalom azon felismerését, hogy mûvészi, irodalmi valóságát abból a kis világból kiindulva kezdte építeni, amit oly jól ismert, a vidék népe, a köznemesi családok galériáját rajzolva meg.
Sikeres alkotó mûveiben, jellegzetes helyszínén a tág értelemben vett felvidéki tájon, az otthonos favak kunyhói, kúriái, a történelembôl itt maradt kastélyok és polgárvárosok lakói között ismerôs alakok, témák és látványban is megragadható motívumok térnek vissza, ismétlôdnek.
(Ebben az egységben lényeges látványelemek az illusztrációk, jellegzetes motívumtárgyak és a fô hangulati látványkép.)
"Mikszáth egész életében, miden mûvében keresi az idillt - mondja mindennek magyarázatául Mezei József. Mûvei, regényszerkezetei tulajdonképpen körözve közelítik meg a nagyregényt, a nagy témát. Ismétel, összeköt alakokat, családokat, életsorsokat, történeteket, több regényt. Amit keres, az a derû, az igaz jó érzés, az emberség, a szépség. Ez a néha szarkasztikusan rosszkedvû, kaján, cinikus író nagy szeretetre, békére, nyugalomra vágyik."
Amit talál - folytassuk mi e gondolatot - az gyakran és egyre inkább mindennek hiánya, minden devalválódása, egyre ridegebb világ, amely kevés teret ad az idillnek, s amelyben a más utáni szándék különös formát (különc köntöst) ölt.

Lényegében ez a gondolkozás határozta meg, erre a két pólusra építjük bemutatásunkat. A mûvek áttekintô sorsát természetesen A jó palócokat idôben közvetlenül követô kötetekkel kezdjük. A nemzetes uraimék (1882-1883) mindenképpen elsô, az elsô regényének teinthetô, a nagyerejû Mácsik történetében az író alaptémája szólal meg. Mikszáth a szépirodalom eszközeivel kapcsolódott az 1880-as évek elején folyó dzsentri-vitához, melyben jeles publicisták hallatták szavukat. A vita anyaga, valamint Cervantes Don Quijote címû regényének magyar fordítása Gyôri Vilmostól (1873-1875) e Mikszáth mû mellé kívánkozik.
Az apró gentry és a nép elbeszélései és A tekintetes vármegye kötet 1884-bôl tematikában is folytatások. Ez utóbbi az elsô illusztrált Mikszáth könyv. Mannheim Gusztáv rajzaiból maga Mikszáth válogatott, nagy mûgonddal maga jelölve ki a képi témákat. (Az illusztrációk, melyekre általában is figyelmet fordított, végsôsoron ízlésérôl, képi világáról is tanúskodnak.) E könyvnek különleges szerepe volt a család életében is.
A lohinai fû (1885), a Kisértet Lublón (1892-93), az Eladó birtok (1893) jól szemléltetik az 1880-as évek végén, a 90-es évek elején azt az írói irányt, melyet mintegy elméleti igénnyel is közelíteni, tisztázni próbált A romanticizmus (1887) címû célzatos elbeszélésében.
Eligazító gondolatunkat, választott szempontunkat követve a nagyregények közül kiemelendô, ellentpontozó párbaállítható kettô, lényegében ugyanannak az idôszaknak a termésébôl.
A Beszterce ostroma (1894) - elsô nagyjelentôségû alkotása a Mácsik féle magyar Don Quijoték történetének folytatása, a "különcök különcének", Pongrácz István grófnak az élete (Mühlbeck Károly illusztrációi mellett a nedeci várról és uráról megjelenô képek tehetik teljesebbé a látványt.
A Szent Péter esernyóje (1895) - nem véletlelnül volt Mikszáth legkedvesebb alkotása, Neográdi Antal bájosan egyszerû illusztrációival. Mikszáth egy ütött-kopott esernyô csodatévô meséjében csendes humorával, poézisének derûjével, zamatos eredetiségével az ember boldogságra születettségének mély bölcsességét fogalmazta meg. Ez ragadta magával nemcsak a korabeli magyar olvasóközönségét, különös tekintettel a hölgyekre, de igen mély megértésre talált világszerte, s különösen az angol nyelvterületen. (Az 1898-as elsô angol fordítást követôen minden európai nyelven hozzáférhetô. A fordítások mellé jelentôs feldolgozástörténet állítható.)
Ez az életmû egészét tekintve is csak kivételes pillanatban létezô idill igen ritkán lelhetô meg:

• a történelmi múltban, pontosabban szólva a történelmi mesékben a Mátyás korát idézô "boccacció történetekben" kereshetô. (A két koldusdiák, A beszélô köntös, A kis prímás, A szelistyei asszonyok, Akli Miklós)
• öregek emlékálmaiban s gyerekek öntudatlan mozdulataiban él (A fekete kakas, vagy az utolsó kötetek: a Mikor a mécses már csak pislog, Világít este a szentjánosbogár elbeszélései)

Komorabban, erôteljesebben szól a mûvek másik szólama.
A Noszty fiú esete Tóth Marival (1906-1907) - tulajdonképpen a dzsentri téma összefoglalásának tekinthetôl. A vármegye ekkorra már levetette, levedlette minden régi fényét, pôrén mutatja erkölcsi romlottságát. "A mû olyan a korabeli vármegyére nézve, mint egy kivégzés" - állítja Schöpflin.
S ha a Nosztyban leszámolt a vármegye minden régi dicsôségével, A fekete városban (1908-1910) utolsó mûvében az illúziók végleges elvesztésével is szembenéz. "Én, aki annyira szeretem ezt a nemzetet, olyan sötét színekben látom ma az ország jövôjét, hogy elmondani sem lehet" - mondja Mikszáth 1910-ben. A regény valójában egyetlen nagy tragédiája bevallottan is Dosztojevszkij hatása alatt született.
A fekete város világában a különc magatartás nem menedék többé, Pongrácz gróf régi értékeket ôrzô egyéni tébolya általános méreteket öltve mindennapi elvakultsággá torzul, s a szerelem sem beteljesedô idill Szent Péter esernyôje alatt.
A kiállítási egységet a fekete város fôterén, fekete ruhás, arcnélküli emberek között elôtérben álló esernyôs szép leányalak, s a magyar Don Quijote alakjával zárjuk.

"Az idô nem kegyetlen, csak igazságos. Mielôtt megsemmisítené az embereket, az éveket, s mindazt ami van, elôbb kiszolgáltatja az emberiség itéletének, s amit az itél azon nem ront. A hibákat helyrehozza, ront, tör, de a romokból újra épít."

Salgótarján, 1996. szeptember

Forrás: Kovács Anna
Tématerv a horpácsi Mikszáth-kastély állandó kiállításához