Szebb a lány mindennél, ami csak van,
Szebb bizonnyal, mint a mennyek üdve,
Vagy mért jöttek volna hajdanában
Lányt szeretni égbôl angyalok le.

Ott hagyák az égnek csillagékét
Pillantásáért a lány szemének,
Ott hagyák a csillagok zenéjét
Lány ajkán, ha megzendûlt az ének.

Ázor angyal is otthagyta a mennyt,
S ifjú napsugáron földre szállott.
Szárnya vitte, mígnem egy kicsiny kert
Harmat ékben, hajnalpirban állott.

Reng üdén a lég, a csalogány szól,
Meglepve állt meg Ázor angyal,
Mind e bájat már ô ismeré jól - 
Más varázslat rengi ôtet által.

Hárslugasban összesimul az ág,
Közt egy tünde sugár szôke lányka,
Meglesést nem félô gondtalanság
Igézet gyanánt ömöl reája.

Harcra lép korlátozó mezével
Termetének minden moccanása,
A szellô is mézet lopni jô el,
S csillan a báj egy-egy új világa.

Hasztalan védik fehér karocskák,
Hogyha csillagot csillag takar be,
Hogyha keccsel fedjük a keccset, hát
Ez ragyog most a másnak helyette.

Gyermekarcán a menny tükre látszik,
Tiszta szíve szerelem világa,
Sejtelemként mely, ha vele játszik,
Rózsaszínû álom száll reája.

Ázor angyal nézi, nézi - végre
Láthatlan kéz vonja és letérdel,
Szárnya lágy szellôt legyint feléje -
Megcsókola, s mint villám repül el.

Felveti szemét a lány - mi érte?
Messze szélén a kék láthatárnak
Látja még az angyalt percenetre,
Mint éjjel, ha csillagok szaladnak.

És az angyal csókja fáj, de édes,
Száz virág kél tôle a kebelben.
A világ mosolygóbb, kedvesebb lesz,
A titoknak fátyola lelebben.

Értelmet nyer a szelek zugása,
Alakot nyer a gyors reptû felleg,
Nincsen a földnek rideg magánya,
Elborítván a tündértarka szônyeg.

És az estve újra béköszöntött,
Ázor elhozá megint a csókot;
Szép arára bûvös álmot öntött,
Míg a hajnal pírral messzeszállott,

Óh, de szûnknek nincs megnyugvása,
Mely betöltse, nincsen üdv elég nagy,
Még a mennynek is lehull varázsa,
Teljesûletlen vágyat ha nem hagy.

"Teljes fényben egyszer lássalak csak,
Amint állasz Isten trónja mellett -
Vesszek aztán, hogyha kell, e vágynak
Kínja öl meg így - úgy hô szerelmed."

"Porkebellel e látványt ki bírja?
Vonz a láng, s a pille összeporlad." - 
"Óh, arám, arám, nem, nem" - sír a leányka,
Lány könyûje angyalt is megingat.

"Hát legyen" - s elfordult arculattal
Dicsragyogva, szárnycsattogva ott áll,
Felsikolt a lány, ledûl, s az angyal
Mint a villám, már felhôk között jár.

Nem jô többé csókkal látogatni,
Szende álom szûz kiséretében.-
S a leányka sokszor véli látni
Fájó kéjjel a jövô ködében.

Ûzi ôt világtalan világig
Ôrülettel esd, kiált utána;
A világ zománca szertemállik,
Elhagyatottság súlyosúl reája.

Végig sír a pusztán, néha-néha
Bekopogtat emberek lakánál,
Majd felordít - és bömböl haragja
Tengerekkel, hogy zord csatát áll.

És az átokvert útazásban
Nem marad csak hangja, többi elvesz,
Ez röpül, röpül, nem tudni, honnan,
Vagy hogy a mindenségben hová lesz.

Óh, de szél-arát ki sírni hallja,
Megmeredve elborzad magában,
Mintha érintné ôrûlet árnya.
S értené, hogy abban mennyi jaj van.

*

Ezredévek múltak - néha-néha
Mostan is jô még angyal le hozzánk.
Boldog az, ki messze nem riasztja,
Kô a szív, angyal melyhez sosem szállt.

* Genezis VI: 2. (Madách jegyzete)