Táncteremben hosszú sorban lányok ülnek.
Bájmosolygás játszik arcán mindeniknek,
Mint megannyi angyal, tiszta liljomszállal,
Hogy lábukhoz esnél ájtatos imával. -
Meg sem foghatná az ember, hogy mint támad
Az az elterjedt faj, az asszonyi állat,
Melynek arcán nincs költészet zománca,
S elhalványúlt lelke nem angyalok társa;
Hogyha nem tudnók, mint lett angyalból ördög,
Hogyha nem látnók, mint lesznek lányokból nôk.
Szerelem az éden, lánnyal élünk benne,
Két fának tilos csak csábitó gyümölcse.
Egyik átkos fája a mindentudásnak,
Másik büszke fája halhatatlanságnak;*
Házasság a kígyó s e gyümölcsökbôl hoz,
Elborúl az éden, únalom árnyékoz,
S az öröktartásnak rémes ijedelme
Ûz ki a kertbôl, nem bírván ember keble.
S hogy vesztett üdvünkhöz út se vezessen már,
Társalmi erényünk a kerub lángkarddal.

* Genezis III: 22. (Madách jegyzete)