Szerelem! te vagy, te, az egész teremtés
Legnagyobb fejdelme, legidôsb leánya,
Még miljó világink meg sem születének,
Jehováé mellett trónod is már álla.

A nagy Elohímok meghódoltak néked,
Közülök Lucifer maga sem hiányzott,
És ki Jehovának is dacolva hódolt,
Rózsaszál-vesszôdnek szinte térdet hajtott.

Hajna volt szerelme, Hajna volt imája,
Ifiú tündére a mosolygó bájnak.
És nem volt elôtte más gyönyörûsége,
Más reménye nem volt a szellemvilágnak.

*

Jehovának jött egy pajkos gondolatja,
A végetlen ûrben hogy földünk teremtse,
Játékáúl az ôs szellemeknek, és ím,
gondolatját menten a tett is követte.

"Szellemek, hû társim! jôjetek, jôjetek!
Mindenki teremtsen, mint szeszélye súgja,
Közösen készítsük el a porvilágot,
Majd meglátjátok, mi jót nevetünk rajta."

S alkot a minden szellem, ez sugárt, az árnyat,
Ez virágot, az meg a virágba férget,
Ez dalos madárkát, játszi pillangókat,
Az kietlen pusztát és lánggyomru bércet.

Jehova teremtett önképére férfit,
Mint bábot készítünk a gyermek-színpadra,
Mellyen olyan furcsa méltósággal játszik,
Szem elôl elrejtett sodornyán vonatva.

"Készen áll a föld, most kormányozzuk együtt" -
Szólott Lucifer. - "Nem, ez csak engem illet! -
Viszonyzá Jehova - vagy nem-é teremtém
A földnek királyát?" - s amint mondta, úgy lett.

A szelídebb lelkek megnyugodtak benne,
A meghódolók közt elsô volt szép Hajna,
Csak néhány törhetlen volt még Luciferrel,
Amint a hûséget büszkén megtagadta.

Folyt a harc. Csupán ôt vágyott megnyerhetni
Jehova, s csábítá kedvese kezével,
Ámde az, kinek nem volt üdve, csak e kéz,
Békedíjul mostan mégsem fogadá el.

"Nem, soha ne bírjam inkább szeretômet,
És bolyongjak kósza lélekként az éjben,
Mint hogy bírjam ôt, de ily gyáván odadjam
Önbecsem érzését érette cserében.

Bírok én alkotni még egy új világot,
S Hajna lesz világom áldó istensége,
Vagy bírom tiédet, Jehova, megrázni,
És ismét csak Hajna lesz kegyelmem bére."

Szólott Lucifer, s folyt a harc új erôvel,
Míg végtére gyôzött Jehova hatalma,
S mint mindég, úgy itt is a vesztô lett vétkes,
S a gyôzôé lôn az érdem koszorúja,

Lucifer számûzve búsan elbolyongott,
Átok s kárhozattal megtörött keblében,
Megveté a boldog meghódoltak sorsát,
Üdvét elfeledte, csak szép Hajnáját nem.

És midôn az éj jött gyászos hollószárnnyal,
Vissza-ellopózott a menny ajtajára,
Egy tekintetért a szép Hajna szemébôl,
Egy pillantásért a régi boldogságba.

Hajna éppen ott állt a menny ajtajában,
S búsan elmerûlve a vak éjbe néze,
Számüzött hivének gondolata sorsára,
Nagyszerû buktára, forró szerelmére.

Lucifer átfogta, csókot égetett rá,
S ô nem tudta, álma folytatása-é ez,
Vagy való? azt érzé csak rengô kebellel,
Hogy, bár fájt, mit érzett, mégis olyan édes.

És midôn felébredt Lucifer karában,
Az égbôl számûzve, itt földünkön volt már,
Megfertôzteté ôt kedvesének csókja,
Rá többé bocsánat, rá többé üdv nem vár.

Lucifert ellenben megszentelte a csók,
Pártos társaihoz már többé ô sem fér,
Nincs hát maradások égben vagy pokolban,
Csak földünkön, köztök mely közömbös harctér.

És az ölelésnek mennyek ajtajánál
Lányka lett gyümölcse - ördög, angyal lánya,
Felfogák szülôi, elvivék s letették
Az alvó Ádámnak vágyteljes karába.

Ádám ébredt, titkos vágy voná a lányhoz,
Úgy érzé, mint hogyha oldalából lenne,
Nem tudá, hogy angyal s ördögnek csókjából
Lôn kínúl és üdvûl a leány teremtve.

Ámde Lucifer, a zord, és szende Hajna
Csakugyan világot alkotott magának,
Mert mióta nô van, áldást, átkot szórva,
A szívnek világán benne uralkodnak.