"Térj meg, térj meg végre, megrögzött gonosz nép,
Istennek haragját hirdetem tinéktek,
A viharnak szárnyán jô már, jô a felhô,
És halál villáma a felhô kezének.

Nem halljátok-é, mint zúg szörnyû utában,
Erdôket forgat ki százados gyökébôl,
Lánglehelletétôl a tenger kiszárad,
S a puszták királya, az oroszlány eldôl.

térjetek meg, végszer intlek, térjetek meg!¡quot; -
Így szól Lót próféta Szodoma népéhez,
Haj, de a magasból suttogott tanácsot
Csak gúnnyal fogadja, és hitetlenûl ez.

"Jôj hát, jôj, s kövess te - mond aztán neéhez -,
Jehovának súlyos karja fekszik itten,
Elpusztúl e város, elvesz a hely is, hol
A próféta hangját gúnyolák merészen."

"Jaj - mond ez -, hazátlan vándoroljak-é el,
És egész világom veszni hagyjam-é itt,
Társnéim, virágim, a szülôknek sírját,
S gyermekéveimnek játékos vidékit?

Itten hagyjam-é a tûzhelyt, csendes házat,
Vesszen-e múltammal a jelen s jövendô,
Amin e kebel függ, minden, s számüzésben,
Szívvilága nélkûl mit tegyen hát a nô?

Nem, nem, menj magad, Lôt, neked élned kell még,
Téged Isten szentelt eszközûl választott,
Prófétája lettél, s hogy hirdesd az ígét,
Mellyet a sors rádmért, tûrnöd kell a sorsot.

Óh, de engem hagyj itt!" "Jônöd kell" - felel Lót,
S a nôt átkarolva vonja el magával.
Küszöbön vannak már, s még egyszer lezárja
Mindekttôt honérzet, rejtélyes pántjával.

Egy percig könyû ég Lótnak is szemében,
nem szól és kis házán, kis kertén kürûlnéz,
Aztán összeborzad, s újra menni indúl,
Mintha mély álomból rázná fel erôs kéz.

S ím, mely a próféta csarnokán épített,
Mintha könyörögne, zengni kezd a fecske.
Távol a felhô zúg. "Menjünk, menjünk!" - mond Lót,
Vonszolván a nôt, ki mégis küzd remegve.

"Óh, mint dúl, óh, mint forr az egek tüzárja,
Halld a nép örjöngô, elhaló sirását.
Lángtenger már minden, itt-ott egy torony még,
Mint sötét kisértet, tartja fel folyását."

"Hát fecskénk - mond a nô -, a dalos kis állat,
Elvesz-é az is? Hejh, Isten ôt mért sujtja?"
"Ahol esni kell a büszke palotának,
Ott a fecskefészek a sors áldozatja.

És midôn felírják a toronynak estét,
A fecskére nincs gond, az el van feledve.
Óh, de jôj, kövess nô, s hátra ne tekints, mert
kebled e rettentô képtôl megmeredne."

"Hadd meredjen, s vesszen együtt kis körével,
Hadd feledjék azt is, mint a fecskefészket,
Csak te élje és szenvedj, mint igaz próféta!"
Ezzel hátrafordúlt, s iszonytól kôvé lett.