Ifjú volt a föld, és bútalan még,
Mint szû, melynek elsô lángja most ég,
S kedvesétôl még nem éle válva;
Mert nem jött még a halál világra.
S merthogy ember még nagyon kevés élt,
boldogság tölté el az egész tért,
S Isten is mulatni járt körébe
Sokszor, és nagy angyalhad kisérte.
Két szomszédos ormon áll az oltár,
Minkettôrôl égbe áldozat száll;
Ábel és Kajn állanak felette,
Az hódolva, ez meg elmélkedve.
A magasból Jehova lenézett,
S hogy megérté, mindenik mit érzett,
A hivôre jó kedvvel mosolyga,
Kétkedô Kajn mennykôtôl lesujtva
Dûl a földre oltárában egyben,
Mig feleszmél és föláll sötéten:
"Óh, vagy-é tökélyeknek te telje,
Sóhajunk trónok miért keresse?
Aki elsô testvér emberek közt,
Véded ezt, a másikát hogy üldözd?
Vétettem talán, ha elmélkedtem,
Mért hagyál hát lélekkel születnem? -
Jó, ha elhagysz, én is elfeledlek,
E köszöntést, íme, kedvesednek!" -
S fölragadva egy égô hasábot,
Vad haraggal testvérére vágott.

*

Fekszik Ábel oltár zsámolyánál,
Oldalánál Kajn borongva ott áll,
S míg csorogva foly testvére vére,
Kárhozat száll a gyilkos szivére.
"Kelj fel, kelj fel - úgymond -, jó fivérem!
Szörnyû kebled e nyugalma nékem,
üss te is, tûröm, habár hiába,
Mert ez is csak annak a munkája,
Aki most is tart talán lekötve,
Hogy ne jôj békétlen e kebelre!"
Ámde Ábel némán ott hever csak,
Kajn lelkében rémeszmék fakadnak,
Végignéz a nevetô világon,
És borzadva áll meg a halálon.
"Hátha, hátha a halál ez lenne,
Testvérvérben, íme, megszületve?!
Hogy míg éri a véetlent vég,
Minden élet csak neki szülessék.
Óh, de nem, nem - arca ily szelíd-e,
Nyúgalom von-é mosolyt fölébe?
úgy meghalni jó, s csupán az érzi
Kínjait, ki a holtat tuléli." -
S ím, Zenô jô, lassan lépve, halkan,
Kedves Ábelére így találvan,
S friss füzért tesz halvány homlokára,
Hajtva gyönge szelletet reája.
"Illik-é ez, mond a nô szelíden,
Így aludnod, óh, te feledékeny,
Délen a nap, s hölgyed és az oltár
Gondjaidra mind haszontalan vár.
Majd lakolsz, de hogy bajod ne essék,
Addig is virrasszon nôi hûség!
Ah, hisz úgyis jól tudom, ha álmod
Édes, akkor nôdnek arca áll ott."
Kajn sötéten néz Ábel neére -
Mint kigyóhoz, úgy kap a szívébe,
Fut lakatlan, messze pusztaságra,
S a halál zúg mindenütt utána.

*

Ül Zenô Ábelnek oldalánál,
Várva várja: vajh, ha ébred-é már.
A nap elhúgy, a nap újra felkél,
S benne új hit, benne új remény ál.
Jô a tél hideg hó fátyolával - 
Oly rokon szép gyászolónk bájával,
Égre néz és megnyugodva mondja:
"Óh, e rút idôt csak átaludja.
Majd ha a természet újraéled,
Véle hívem is mosolygva ébred."
S jô tavasz, ragyogva néz le a nap.
Tarka lepke Ábel sírjához csap.
És Zenô mosolyg, könnyes szemekkel,
Ámde várni, várni mégsem ún el.

*

Fagylaló ész, férfi vizsga keble
Volt, melly az ember sírjába tette,
Érzô szív és nô hívô szavára
Szállott lelkünk örökös honába.