Dûl, dûl az ôsi ház fejünk felett,
Mindennap eldönt egy szent oszlopot,
Fut minden és ragad, ki amit bír,
Csak ami köz védôkart nem lel ott.
El, el veled, vész ülte palota,
Kis új tanya vár ránk, a nyúgalom,
Hadd vesszenek családi istenink,
Amit hittünk, mindaz már régi lom.
Megállj, óh, ôrûlt nép, halld, halld e szózatot:
Ne hagyjuk el egymást, ha minden elhagyott.

Trójának égô romladékaiból
Hôs Aeneas kivitte istenit,
Rabságain keresztül Izrael
Hiven megôrzé frígyszekrényeit.
S veszett honuk felét új földön is,
A megmentett honi oltár felett,
Neked magyar oltárod és jövôd
Itt van leásva, azt el nem vihetd,
Tartsd hát mint frígykötést e szentelt szózatot:
Elhagytad istenid, ha e hont elhagyod.

Ülj csak, mint Jób, dûlt házad ajtaján,
S ha gúnymosollyal mond az idegen:
Koldús vagy. Az vagyok, mondd kincsedet
Míg összegyûjtéd, ôrze fegyverem.
Ha kérd aztán hiú emlékeket,
Ha kérdi: mért halványak arcaid?
Mondd: emlékem sír, vérem elfogyott,
De keblemet fenntartja drága hit!
Hogy rám a sors ura nagy hívatást bizott,
Választott eszköze hát el sem hagyhatott.

Fogj édes testvéreddel hû kezet,
Kitôl hosszú bûn átka tépe el,
S hogy szent csatán egy sorba álltatok,
Halálra vérze már mindkét kebel,
S ha ülsz vele folyóid partjain,
Mint Bábel mellett a rab Izrael,
Sírd a vizekbe múltak könnyeit,
S danolj remény, s ha mégis veszni kell,
Csak egy pajzs fedjen el, hordván e mondatot:
Nem hagytuk el egymást, de Isten elhagyott.