Sirodnál állok, kedves Pál öcsém,
S könnyemre a sír néma, hallgatag,
Ki hinné, hogy alatta, mint enyém,
Oly zajgó szív s érzések nyugszanak.

Még tegnap egy vágy együvé csatolt,
S lelkünkben egy szent eszménykép lakott,
Még tegnap együtt küzdénk, fáradánk
Megérteni az életcélokot.

Ma sír takar, szavamra nem felelsz,
Mint aki pályázás közben leûl,
S vetélytársára sajnálkozva néz,
Mért fárad ollyan ernyedetlenûl.

A távol intô cél után, melyért
Ô is hevûlt, de látván, balgatag
Csalóka az, útközben félreállt,
S szemén könnye ég, de szívén nincs harag.

Óh, jaja, hogy így van, bölcsônk és a sír
Egy pont csak, mely körûl futunk, futunk,
S midôn lihegve öszveroskadánk,
Mindig csak a kis pont körûl vagyunk.

Minden miveltségünk Bábel-torony,
Vágyunk felérni véle az eget,
S hosszú fáradság, építés után
Oly messze az, mint volt fejünk felett.

Mért fáradtál te is hát, jó öcsém,
Miért mûveltek hévvel lelkedet,
Hogy ott légy, hol a gyermek és buta,
Kit véled együtt a sír eltemet? -

Hisz azt mondják, egyenlôk lelkeink,
S az ember itt csak vendégként mulat,
Ott túl feledve minden szenvedély,
Játék, keserv, a sír felett marad. -

Ah, úgy te többé nem vagy már öcsém,
Erényeid, gyöngéid elhagyád,
Mi a miénk volt, s amért szereténk,
Levetkezéd, nem ismernénk reád.

Mi kötne össze, együtt érzenünk;
Hideg s döbbentô a tökélyesség,
Minden, mi vonz, ami meleget át,
Az ember keblében egy gyengeség.

Te más lény lettél, voltak elveszett,
Csak a költôbôl él az, amit írt,
Mint a lehervadt rózsáról viszen
A röpke illat még mulandó hírt.

De a költô is halvány árnyképét
lelkének bírja csak kizengeni,
S ezzel halálból szívvilágának,
Vajh, mily csekélyke részét menti ki.

S hát még te, aki nem költél, öcsén,
Burokban halad köztünk lelked el,
Veled mindent, mint hulló csillagot
Nyom nélkûl nyelt el a halottlepel.

Óh, mért él hát az ember, mért löké
Az Isten egy percre világába,
Hogy öntudatra ébredezve, az
örökkévalóságot átlássa,

Átlássa istensége szikraját,
A roppant tért és a nyügöt nyakán,
S mint trójáról számûzött istenség
Sírnál álljon meg percnyi lét után. -

Vagy nem vesz el a munka és erô,
De méltó bért túl mindenik arat,
S mig szellemed magasb körökbe lép,
A durvább lélek tôled elmarad?

Sajátjaúl maradnak érzeti,
Eszmék, kapcsok, miket kivíva itt,
S lelkünk folytatja, dicsôûlve bár,
Az életben megkezdett útjait?

Ez is a szörnyû, kétségbejtô ez is,
Enyészni jobb, mint ilyen öröklét,
Melyben még egy szál múltunkhoz csatol,
S árnyat reá földünk emléke vét.

Vagy a gyermek, ki itt sem élevezett,
ott küzdjön-é fel, s küzdjön bûntelen?
S ki van, kinek nincs gondolatja, mely
Pokollá lenne örök üdvében?

S te is, ki tit már felküzdél, öcsém!
Hogyan türöd majd örök éltedet?
Te, akinek tett volt egész valód,
A nyúgalom halál leend neked.

Ha látod a lányt, kit szerettél itt,
S lelkeddel oly rokon lénynek hivél,
Hogy testben agg, lélekben halványúl
S a köhnapiság mocskában alél,

Ha látod vészben, kiket szeretél,
S óvnod, vezetned ôket nem lehet,
Ha köztünk napról-napra mindinkább
Hanyatlani látod emlékedet,

És látod a hont, jogot és erényt
Vérzeve, s nem siethetsz védeni:
Örök léted örök keserv leend,
S enyészetért fogsz csak köynörgeni.