Hiven követted férjedet, Marim,
Balsors s szerencse közt az életen,
S midôn a síron állt meg csillaga,
A sírba is követted ôt hiven.

Óh, néktek jó, együtt veszétek el
Férj, nô és gyermek, s a védett haza,
Mért vágynátok még élni, véletek
Van mind, mi néktek itt kedves vala.

De egy emlék van, egy mely hogyha él
Még lelketekben, óh, kinos nagyon,
Hogy a nép, mellyért férjed harcra szállt,
Melyért vivott, hogy az gyilkolt agyon.

Nem fáj elesni hóhérbárd alatt,
Ha vértanúság koszorúja vár,
Nem kín megbukni, hogyha a csapást
Vad ellen méri, s az fejünkre száll,

Hiszen százszor gyôz a zsarnok erô,
Míg az igazság százszor megbukott,
Ki fogja mégis a vérzôk közûl
Irígyelni a gyôztes zsarnokot?

De így a jó baráttól, akiért
Szivünk legjobb vérébôl áldozánk,
Orgyilkot nyerni hálaszó helyett,
Ez, ez hozhat kétségbesést reánk.

A népszabadság eszményképe volt
Zord éltetekben a vezérfonal,
Azért türétek, s a sír küszöbén
Szakadt az el, hagyott vigasztalan.

Ott láttátok, hogy álomkép csak az,
Miért szenvedtetek oly hôsien,
Ott láttátok, hogy aki még csatáz
A nép javáért, millyen esztelen.

Igen, mert már bilincs van sütve a 
Nép bölcseére, sorsa szolgaság,
Az egyesért van csak teremtve is,
Ki önhittel görbedt nyakán hág.

Ez él csupán, utána milliók
Csak az egyes értékét növelik,
Magukban mit sem számoló jelek,
Miket összeadnak vagy letörülik.

Nehéz lehet embernek lenni, hogy
Csak egy-kettô van milliók helyett.
De még nehezb embernek lenni, hogy
Ne szállja meg lelkünk népgyûlölet.

Ti gyûlölet helyett szerettetek,
S ne bánjátok meg csalódástokat,
Oly sok nemes kebelnek véletek
Osztályrészûl ez átkos sors maradt.

Ha Isten van, mint hisszük, olly igaz,
Csalódástok hozzá közelebb vitt,
S a nép hadd tûrjön, hogyha oly silány,
Sorsát szenvedni hagytátok csak itt.

De hogya a nép is megnemesûl,
Ha emberré lesz, gondokodni fog,
Lengetni zászlóit szellemetek
Lejô megint, s ti megbocsájtotok.