Költô, mûfordító, az Ady utáni magyar költészet
egyik legnagyobb alakja.
Édesapját, aki mozdonyvezetô volt, 1900 és 1908 közt két ízben is Gyarmatra helyezték. "A városban a Templom utcában laktunk a 10. sz. alatt." A balassagyarmati három esztendô felejthetetlen volt Szabó Lôrinc számára. Életében többször visszatért a "tündérvárosba". (1924, 1928, 1943, 1953.) Emlékeit - az idô múlásával megfelelôen - újra és újra megfogalmazza: Egy eltûnt városban, 1924. Aszfalt és Föld, 1943. Tücsökzene, 1946-47.
Egy eltûnt városban
Azt hittem, liliputi város az óriások földjén, mesebeli: csiaghéjházak és pici torony, de tengerekkel küzd majd ladikom, ha az Ipolyt újra átszeli. A nagy Ipoly milyen kicsiny ma s a gyerek-város mily nagyra nôtt! Minden új! Csak az a száz folt liba pettyezi éppúgy, mint valaha, a hídon túl a virágos mezôt. Csak a virágos rét a hegyekig, az a régi (bár közben új ura lett); víg fiúk bigéznek a porban, de sehol se látom, aki voltam, azt a hétéves gyereket. Sehol semmi a sok csodából? Ez már fáj, ez már árulás! Hová tettétek ôserdômet? Ez a pár fûzfa volt? És hová lett a tutajos tavasz, a korcsolyás tél sok kalandja? a Templom utca? a felgyújtott macska, s az elsô dolgozat? Valamit újra akartam kezdeni, s most csüggedek: ennyit el lehet veszteni tizenhét esztendô alatt? Tizenhét év ... Járom a várost. Hogy ürít mindent az idô! ... Még egy óra, és indul a vonat. Addig a ligeti hársak alatt tûnôdöm: mennyi drága nô néz át itt rajtam, lány, fiatal, aki akkor még vágyban sem élt: Szép jövevények, kitúrtatok, nektek csak egy idegen úr vagyok, aki csalódni hazatért?! Füttyszó ... Ég veled, régi város! - Aki most belôled szökik, az elmerülô hegyek, évek mögött néha tündérországba téved s veled most már csak ott találkozik. 1924. Budapesten lettem ember, Debrecenben voltam diák, Balassagyarmaton kezdtem az elemit. Mindhárom városnak nagyon fontos a szerepe az életemben. Sokkal fontosabb, mint Miskolcé, amelynek szülötte vagyok és amelyhez, sajnos, alig köt valami emlék. A három város közül nekem Balassagyarmat a legköltôibb és legkedvesebb. Nem hagyott bennem semmi fájdalmat. Ellenkezôleg. Rágondolni a zavartalan, napfényes, tökéletes mesét jelenti. A védô, burkoló, édesen ragyogó irrealitást, az egyetlen idilli környezetet a föld kerekén, azt az elérhetetlenül távoli és boldog világot, amit legfeljebb - mondjuk - Számoa, vagy Haiti jelenthetett felnôtt álmodozóknak az új háború kitöréséig. A 13000 lakosú városka bizonyára megérdemelne valami egészen másfajta, reális tiszteletet; ilyesmivel azonban én nem szolgálhatok: én Gyarmatot tulajdonképpen nem ismerem; Balassagyarmat számomra tündérváros. Annakidején persze egyáltalán nem tartottam szépnek, különlegesnek, vagy pláne tündérinek ezt a választott szülôvárosomat. Semmilyennek sem tartottam. Egyszerûen csak jól éreztem benne magamat, mint a hal - egy nagyon piciny, majdnem újszülött hal - az Ipolyban. Sajátságos módon, de föltétlenül hozzájárult ehhez a koragyermekkori boldogsághoz az életünk egyszerûsége és szegénysége is. Ha mást is észlelek, ha többet hallok valami nagyobbról és szebbrôl, bizonyára törés támadt volna a teljes naívság tündérképein, a tisztes szegénység azonban a megelégedettség varázsába zárt bennünket. A tündérváros egyúttal az egyetlen valóság volt ... Balassagyarmat tíz, vagy húsz apró tényt jelent a számomra és egy óriási hangulatot. Nyilvánvalóan igen nagy a különbség az én képzelt városom és a valódi város közt. Tizenhét évvel ezelôtt történt elôször, hogy minden ok nélkül visszamentem szétnézni Gyarmatra, amelyet akkor már tizenhét esztendeje nem láttam. Minden fordítottja volt annak, amit vártam. A liliputinak vélt kisváros egészen nagynak, sôt meglepôen szépnek hatott, viszont az örvényes folyó és a végtelen határ roppantul összezsugorodott. Alig ismertem rá valamire. S az egész városban csak egy valaki volt, aki rámismert, az elsô tanítókisasszony... Az utca végén az Ipoly. Az innensô part meredek és veszélyes volt, fûzfák és bokrok közt leereszkedni; a túlsó part viszont nagy, lapos rét, a láthatáron hirtelen emelkedô, széles hegyvonulattal, a Felvidék elôhírnökeivel. Ez az Ipoly volt a világ legnagyobb csodája. A jegén tanultam meg korcsolyázni: a már lebontott régi fahíd mellôl indultunk falkában a félelmes hírû Katlan-gödör és a Kürtös-patak felé. Egyszer egy olyan hosszú, bóbitás, három-négy méteres nádszállal tértem haza, melyet a Kürtös-patakban törtem, hogy be se fért a házunkba. Nyáron egész délutánokat mászkáltunk a folyóparton és a vízben, messzirôl kerülve a forgókat és örvényeket ... (A költészet dicsérete, Bp., 1967.)
Balassagyarmat Balassagyarmat - oh hogy szeretem! Legszebb ott volt fiatal életem, ott nem bántott talán még semmi se (s ha bántott, rögtön gyógyult a sebe). Véletlen, hogy apámat épp oda Vezényelte a vasút. Nekem a folyó tetszett legjobban, az Ipoly, "Csupa örvény: sikoltasz, s már sodor!" mondták a nagyok ... Örvény - ez a szó a mesékbe vitt, oda, ahol a jó tündér lakott, s a gonosz, s a csodás királylány, s a lángtorkú óriás, és Isten, s az ördögök-angyalok. Örvény volt nekem a világ s titok. Hogy hittem még! -: látóhatáromon úgy élt a sárkány, mint egy rossz rokon, épp úgy élte, csak egy kicsit távolabb, mint mi a Templom utca 10. alatt. |