Balassagyarmat
Balassagyarmat,
nagy a hatalmad,
magadhoz vonzol újra s újra,
visszaesô-bûnös fiadnak
védôje vagy, s mentôtanúja.
Szorongva állok,
ôrlökte vádlott,
s hangzik a vád: "E férfi gyáva.
E férfi nem tesz semmit, hogy
kivédje az ütést, ez csak állja.
E férfi nem mer
a szeget szeggel
elv szerint élni s nekimenni
az aljasságnak és a rossznak,
taposhat rá sok senki-semmit.
E féri törpe
gondoktól tört le,
magát megadta sorsnak-kénynek,
magának alkotott világot,
s abban él, mint földben a féreg."
Hogy védekezzem
e vádak ellen?
Tények. Robbannak, mint a bombák.
Az ítéletbe belenyugszom,
elôre, mielôtt kimondják.
"Pólyás korából
ismerem bátor" -
kezded te ekkor vallomásod.
(Nem változtál; szelíd vagy, bölcs vagy
s nyugalmas, mint a gömbakácok.)
"Pólyás korából
ismerem, bátor" -
ismételd meg felémmutatva;
"Az Ipolyból fuldokló asszonyt
mentett ki, még mint zöld kamaszka.
Lázadt parasztok
ajkán fakasztott
hálaszót, csendôrszájon szitkot.
Verekedett, az aljas és rossz
hüllôfejére rásuhintott.
S hogy törpe gondok?
Ô nem toporgott
szikla elôtt se, félrelökte.
átölelte az új világot,
hitte és vitte tündökölve.
Huszonhét évig
lobogva élt itt
a házaim közt, hevülését
remények csillagsziporkái
s emberi áldások kísérték.
Elvitte útja
s nyomát befújta
a szél homokkal, hópehellyel,
de vissza-visszatért titokban,
enyém maradt, sosem felejt el,
Tudom e férfi
ma is a régi,
megrázza magát, s nekilendül,
azzá lesz, aki volt, kitépi
bûnei bokrát gyökerestül."
Csend a teremben.
Mély csend. Esetlen
csillanása szemüvegeknek,
Fejek hajolnak össze. Döntés.
Mehetek... Torz öröm remegtet.
Balassagyarmat,
nagy a hatalmad,
magadhoz vonzol újra, s újra;
Visszaesô-bûnös fiadnak
meddig maradsz mentôtanúja?
(Napsütésben, antológia. Salgótarján, 1970.)
Szénaillat
Ipoly-part, cirpelô,
széles határmezô,
megértettem, üzentél:
hívsz, menjek, a hideg tél
nem állja már utam.
Unszolsz minduntalan,
emlékem idézed -
csöpögteted a mézet;
a fáról sugdosol,
amelyrôl annyiszor
nyesett apám morogva
hajlós nyelet horognak.
És már én kérdezek:
ott áll-e még a hegy
zölden a túlsó parton,
mely látta gyermek-arcom?
S ott-e a híd ma is,
amely alatt Boris
hajával játszadoztam
titkon az alkonyatban?
S a libalegelôn
kószál-e még külön
ôrizve, gágogatva
kétszázhúsz libafalka?
S ma is még úgy "harap"
a ponty? s a madarak
olyan szelíden szállnak
kékségben a tájnak,
mint akkor rég a nap
s a lágy egek alatt?
s mesél-e még a fûszál
annak, ki elszúnyókál
ledôlve rá - alélt
testtel várva az éjt?
S csôszködik-e még furcsán
bicegve Sánta Turcsán,
akit minden gyerek
egyképpen szeretett?
felelj, felelj, Ipoly-part
szellôje, szólj, dúdolj dalt! ...
Ülök a teraszon -
széna-illat oson
egy part felôl pihegve.
Az Ipoly rétje küldte!;
a gyermekkor üzen...
Lecsukódik a szem,
egybeolvad a föld, ég
s mindent betölt az emlék.
S aki emlékezik,
haldoklik egy kicsit,
búcsúzik önmagától,
magát temetve - gyászol.
De hívják s felriad...
Fölöttem áll a nap,
lenn gépkocsik robognak...
Bódít a széna-illat.
(Leszállt a dér, Bp., 1957.)
|
