Nyéki Lajos
(Balassagyarmat, 1926-)
|
Költô, mûfordító, kritikus. 1951-ben
tanári diplomát szerzett. Az ötvenes évek elején
Balassagyarmaton tanított. Jelenleg
Franciaországban él, francia nyelvet tanít
az Alliance Francaise
párizsi központjában. Verseiben némi
nosztalgiával idézi fel
ifjúkora kisvárosát.
Földrajz Kövi Pálnak Térkép lett a táj, az emlékezet már mindig elejt egy-egy részletet. Térkép lett a táj s nevek, - ilyenek, hogy Katlangödör, meg Feketevíz. Az emlékezet veszti fenekét, mint rozsdás vödör. Nyírjes, Kiskanyar Papdomb, Nagyliget, - Kincsempuszta ... Menj, fiam, a szûgyi útra, a nyulaknak tépjél friss füvet, Térkép lett a táj, s tréfás versikék, és felhô a nyáj, mindent eltemet, megmarad a név: Strézs, Hugyag, Varbó, a csitári vak ló. (Elválasztás, Róma, 1963.) Gyarmati képek I. Ma éjjel megjelent álmomban Ivanics, a vitustáncos, szeme a homlokom betörte, nagy szeme: a kéksugáros. Hegesztô-pisztoly tekintete átégeti koponyámat, imbolygó kéklángú nézése húsz év távlatából támad. Libegô fekete kabátja: gyermek-szíveknek gyötrelem, sápadt és borostás orcája: ifjú szûzeknek förtelem. Emlékszem, feje mint kalapács csengette a macsakakövet, Förtelmes ütemes kopogás, feledni húsz éve nem lehet. És minden éjszaka feltûnik Ivanics a vitustáncos. Nagy szeme sistergô mennydörgés, villám-korbács: kék sugáros. II. Szörny lapul a fáskamrában, szén-szeme ragyog, forgácshaja, gyujtósújja, husángkarja, tôketörzse, kutácslába, arcán penész borostája, - rücskös képe vigyorog. Szörny lapul a fáskamrában szén-szeme ragyog. III. Bajszán a zúzmarát csodáltam én leginkább pálinka-leheletû isten, kis és nagy fiókok között trónoló Jupiter A ruhája szagát még mindig ide érzem, százféle fûszer pácolta át, tíz-fajta szappan, törköly s petróleum gôze. Este banánt hozott, fügét meg csokoládét Újév napján nagy könyveiben számolgatta a hasznot többnyire hasztalan Egyszer becsomagolt: két inget, a Faustot németül, meg pár apróságot Azt mondta: végleg elmegy, aztán mégis maradt. Aztán mégis maradt és én hagytam el ôket Tejeskannák ingó tornyáról intettem végsô búcsút immár három éve. Immár három éve És most már szelídülten, de még görnyedtebb háttal jár-kel Szegény anyámnak néha még virágot is vesz. Lexikonokat búj, rongyos baedeckerekbôl olvassa ki hogy merre járunk, s ô írja meg nekünk, hol mi a látnivaló. A ruhája szagát még mindig ide érzem Nagy vörös keze vezet a sötétben Szavamban ô szól, mikor csecsemô-lányom loppal becézgetem. (Elválasztás, Róma, 1963.) |