Megérkeztünk s ahogy elzsibbadt tagjainkkal lekászáldótunk, még csak meg sem kísértett többé annak a réme, hogy beigért lámpavasak és akasztófák árnyékába kerültem - hanem csak annak bûntudata, hogy a magyar határra érkeztem, mert a várossal szemben állnak a csehek.

E város kövei valaha a környékbôl behajtott rátarti földbirtokosság fogatai kényes járású lovainak patáitól szikrázott és hangos volt a falai között állomásozó katonaság gyakorlat utáni dalától, tisztjeinek egy-egy szép leány vagy asszony ablaka alatt különösen hangsúlyozott vezényszavától, cigányzenétôl és kacagástól... míg csendes botanizáló, polihisztor, közigazgatási tisztben elöregedett urai rótták megfontoltan kezükben egy-egy fôvárosi lappal, botra támaszkodva az utakat, elemezgettek jóváhagyón vagy rosszallón egy-egy képviselôházi beszédet s közben gondolatban megsüvegelték nagy kortársukat, az öreg schönbrunni császárszakállas urat, az ôsz császárt. Most meg néhány torpant tekintetû diák ôdöngött az utcán s miközban széttekintgettem, hogy a vonat érkezéséhez és akasztásomhoz kik gyülekeztek mindenkitôl tartva, bizalmatlanul kémleltem a reám meredô arcokat. Hirtelen megütötte a fülemet: "Buzdított a cseh kiverésre... küzdött a csehek ellen..." Felvetettem a szememet és alig hittem a fülemnek, mikor az beitta: "Éljen... éljen Mollináry Gizella!"

A tisztek eleinte csendet parancsoltak, de mikor az éljenzés tüntetôleg megismétlôdött, fogatért intettek, abba betessékeltek s megindultunk a fogház felé. Meglepô volt, hogy amerre elhaladtunk, az emberek komor becsülettel sorra megsövegeltek s ettôl meghatódottság s bátorság költözött a szívembe.